Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kereszti Csilla

Álommanó & tsai

2. rész

3 (Mályva, Mira, Maja)

Mályva

Nevesincs király feleségével és három leányával Máz birodalomban élt és uralkodott, s a legboldogabb embernek vallotta magát a világon. Nagy-nagy boldogságára egyetlen árnyék vetült csupán: lányai közül ki örökli majd a királyságot? Ez mételyezte meg napjait és éjeit. Kereste, kutatta a megoldást – mindhiába.

Távol álljon tőle, hogy kizárólag elsőszülöttségi jogán legidősebb sarjára szálljon a korona, gondolkodott egy nap felesége jelenlétében Nevesincs. Ez nem azt jelenti, hogy Hortenziában nincsenek meg a kellő erények a kormányzáshoz, ellenkezőleg! Éppen ez a baj! Mindhárman tökéletes királynővé válnának… Nem vállalhatja magára a döntés felelősségét!

A királyné látva férje felindultságát, vizet töltött, s a teli pohárral a király felé igyekezett. Ám a pohár kicsúszott a kezéből, ezer darabra tört, a víz szétfolyt a kőpadlón.

– Hát persze! – pattant fel őfelsége a trónusról. – Miért nem jutott ez eddig eszembe? – csapott a homlokára. Feleségéhez rohant, cuppanós csókot nyomott az arcára. – Hívasd azonnal gyermekeimet! – parancsolta az apródnak.

Két perc múlva a lányok apjuk előtt sorakoztak.

– Hortenzia, Dália, Mályva, kedves leányaim! – kezdte Nevesincs király. – Országunk királynője itt van köztetek. Mint ismeretes, máig nem eldöntött, melyiktek követ engem a trónon. Eleddig nem sikerült oly módszert kieszelnem, ami alapján kiválaszthatnám a legalkalmasabbat eme posztra… De most megszületett a terv! Azé az ország, aki elhozza az Élet Vizét!

– De papa! Az Élet Vize csak legenda! – kiáltott Hortenzia.

Dália nevetett.

Mályva nem utasította el kereken az Élet Vizének létezését.

Nevesincs király uralkodói tekintélyét latba vetve helyreállította a rendet leányai körében. Megparancsolta, másnap reggel kerekedjenek fel, Hortenzia induljon délnek, Dália keletnek, Mályva nyugatnak. Északra nem küldött senkit, mert féltette leányait a hidegtől.

Mályva aznap éjjel nem aludt, készülődött az útra. Különben sem tudta volna lehunyni a szemét, annyira izgatott volt. Végre egy nagy kaland! Olyan rég várt erre! Felfedezheti a birodalmat, teljesen egyedül! Világot láthat! De a nővérei hogyan boldogulnak majd? Hisz még a gyalogútról sem tértek le soha, hogy körülnézzenek egy erdőben. Mályva ellenben nagy túrázó és lelkes amatőr tájfutó volt. Elhatározta, segít nekik néhány tanáccsal, úgyhogy bekopogott testvérei szobájába. Nem fogadták szívesen.

Hortenzia letorkolta. Eszében sem volt nyakába venni a világot a nem létező Élet Vizét kutatva. Mivel őt délre küldte az apjuk, leutazik a tengerhez, kibérel egy kényelmes kis kastélyt, és üdül kicsit. Dália a sivatagról áradozott, amit mindig szeretett volna látni. Rövid tűnődés után hozzátette: – Majd elküldök valakit, hogy érdeklődjön az Élet Vize után.

Lakosztálya felé ballagva Mályva eltökélte, hogy ő bizony nem adja fel ilyen könnyen! Lehet, hogy az Élet Vize csak legenda, de senki nem bizonyította sem ezt, sem az ellenkezőjét. Felkutatja az összes létező nyomot. Nem a birodalomért, önmagáért!

Pirkadatkor a lányok útnak indultak: Mályva férfiruhában (zöld vadászgúnyát öltött), a másik kettő poggyásszal rogyásig megpakolt hintón. Ezen Nevesincs király igen meglepődött, de nem szólt, ugyanis megfogadta, hogy gyermekeire bíz mindent.

Mályva hét nap múlva elérte Máz birodalom határát. Idáig nem jutott semmiféle információ birtokába. Úgy tervezte, megpihen néhány napra az első útjába akadó városban. Gondolataiba mélyedve lovagolt, mikor valaki rákiáltott.

– Állj meg, öcsém, ezen a hídon csak akkor mész át, ha előbb nekünk adományozod az összes vagyonodat!

Mályva ráeszmélt, hogy belesétált egy csapdába. Előtte széles folyón híd ívelt át. Ha jobban figyel, észrevehette volna a két alakot, akik a hídfőknél álldogáltak, és nem akartak átkelni a másik oldalra. – Süket vagy, öcsém? – érdeklődött az előbbi vigyorogva. – Vagy a félelem elvette a hangod?

Tökéletesebb helyet nem is választhattak volna a csibészek, mérte fel a helyzetet gyorsan Mályva. A híd túl keskeny, hogy áttörést kíséreljen meg… A másik gazember közben átsietett őrhelyéről, közrefogták Mályvát végleg elvágva a menekülés útját. Más választása nem maradt, kénytelen volt tárgyalásba bocsátkozni.

– Van hangom, barátaim, csak gondolkoztam – mondta. Tekintete az újonnan érkezettre tévedt. Leheletnyit tovább tartotta rajta a szemét, mint általában a rablókon szokás. Kár, hogy romlottak az erkölcsei, különben még jóképű is lehetne, állapította meg sajnálkozva.

Nagylelkűen felajánlott az útonállóknak öt garast.

– Hallod ezt, Oroszlán? – hahotázott az első. – Mindig mondtam, errefelé vicces népség lakik!

Mályva sértődötten húzta fel az orrát, nem szokott hozzá, hogy nyíltan kinevessék. És többet igazán nem adhatott, elvégre neki is élnie kell valamiből. – Mások pénzét elrabolni szégyenletes dolog! Miért nem kerestek rendes állást?

– Az is szégyenletes lesz, amit tőlünk kapsz, ha nem fogod be a szád!

– Hagyd, Kígyó! – szólt közbe a másik. – Most nagy fogást csináltunk. Hallgasd, micsoda finom beszédű uracska ez. Szavamra, ez egy nemes elkóborolt fiacskája lesz. Képzeld, mennyire hálás lenne a kedves papa, ha hazakísérnénk elcsatangolt kis kedvencét…

Mályva dühbe gurult. Nem elég, hogy el akarják venni a pénzét, hogy sértegetik, még az elrablásáról is előtte tanakodnak! Ezt megkeserülik! Leugrott lováról, kirántotta kardját s így kiáltott: – Vívjatok meg velem, gaz kutyák, hadd aprítsalak miszlikbe benneteket! – Bár nem volt kifejezetten ügyes kardforgató, hiányosságait lelkesedéssel pótolta.

Az útonállók rábámultak, majd felröhögtek. Mályva még jobban bedühödött, válogatott szitkokat szórt rájuk, amiket álruhában az alsóbb néprétegek közé vegyülve csipegetett fel. Az állat nevű útonállók azonban egyre csak nevettek.

Oroszlán tudott először megszólalni: – Hagyjuk futni! Nincs kedvem kettéhasítani! Kár lenne érte!

– Igazad van… – törölgette könnyeit Kígyó – magam is sajnálnám ilyen humoros kis fickó vérét ontani! Engedjük el!

– Nem megyek sehová, harcolni akarok! – toppantott Mályva. Az útonállók kizárólag jólneveltségének köszönhették, hogy nem rontott rájuk. Elveivel ellenkezett fegyvertelenekre támadni.

– Szállj nyeregbe, és menj! – intett Oroszlán.

– Mozdulj, öcsém, míg szépen vagyunk! – sürgette Kígyó. – Megnevettettél, ezért a pénzed is megtarthatod! Jár erre elég sótlan alak, majd ők pótolják a veszteségünket.

– Bátor vagy – Oroszlán mélyen Mályva szemébe nézett –, ez jó dolog, de ne légy vakmerő! Menj! – sarkon fordult, előbbi helyére sietett a híd túloldalán.

Mályva megrökönyödve bámult utána. Őt sosem merészelték így semmibe venni! Megalázottan lovához sietett, helyére tette kardját, nyeregbe pattant, átvágtatott a hídon. Egyszer pillantott hátra s látta, hogy Oroszlán még mindig őt figyeli. Sebesebb vágtára fogta paripáját.

Rövidesen megérkezett a szomszédos Ezervár birodalom híres kereskedővárosába, Kékhegyvárba. Rengeteg ember megfordult ebben a városban, Mályva remélte, itt végre megtudhat valamit az Élet Vizéről. Lovát és cókmókját egy fogadóban hagyta, elmerült a forgatagban. Hiúságból kerülte a nyílt kérdezősködést, nehogy őrültnek higgyék. Inkább figyelt. Napok múltak el, feje zsongott a végighallgatott történetektől. Ágya szélén ücsörgött, letörten sóhajtozott. Tovább kell mennie. Lehet, hogy délibábot kerget? Másnap elhagyta Kékhegyvárat. Sűrű erdőbe keveredett, ki tudja, hová vezető ösvényeken bolyongott. A szürkület hirtelen borult a tájra. Ma éjjel szabadban alszik, törődött bele. Sebaj, rég szerette volna kipróbálni. Tábort vert egy apró tisztáson, aztán körülnézett a környéken. A tisztás másik oldalán felfigyelt néhány szamócabokorra, csak úgy roskadoztak a gyümölcsök alatt. Mályvát csemegézés közben azonban rossz érzés kerítette hatalmába: mintha valaki nézné! De hiába forgolódott, nem látott senkit a növények között. Vagy mégis? Mintha valami mozdult volna ott, a körtefa tövében! Egyáltalán, hogy kerül ide körtefa?!

Mályva megszeppenve közelített a fához: – Bújj elő! Hallod? Láttalak! – Nem mozdult semmi. – Tudom, hogy ott vagy!

Ekkor előpattant a fatörzs mögül egy picike alak kosárral a karján, csípőre vágta a kezét, és nagy hangon rákezdett: – Nem szégyelled magad? Megdézsmálod más éléstárát? Amit megettél, nekem és a családomnak egy hétre elég lett volna! Mit adok a gyerekeimnek, ha a hozzád hasonlók lelegelik a szamócáimat? Nem lesz betevő falatunk sem!

– Igazán sajnálom, én éppen csak megkós…

– Persze, persze! Jó kifogás!

– Bocsáss meg, eszembe sem jutott, hogy valakinek a tulajdonát képezi…

– Ó, de buta vagy! – toporzékolt a törpe, még hegyes kis kék sapkáját is földhöz vágta. – Szerinted mitől ilyen szép a termés, há? A két kezem fáradtságos munkájától!

– Jó, jó, bocsánatot kértem már, mit tehetnék még? – csitította Mályva.

– Semmit – enyhült meg a törpe. – Ám ha a gyermekeim álla felkopik, a te lelkeden fog száradni!

– Kicsit túlzol! Nem olyan rossz a helyzet – nézett jelentőségteljesen az ezernyi bogyóra Mályva.

– Mit tudsz te erről?! Különben is, miért bámulsz rám ilyen végtelenül bárgyú szemekkel? Nem találkoztál még magamfajtával, mi? Ti emberek annyira, de annyira ostobák vagytok! – a törpe hangja csupa megvetés volt. Leporolta elhajított sapkáját, fejébe nyomta.

Mályvának egyáltalán nem tetszett a beszélgetés alakulása. – A viszontlátásra! – búcsúzott morcosan. – Micsoda felfuvalkodott hólyag! – dohogott, míg táborhelyéhez igyekezett. Elég távol járt már, hátrasandított. A látványtól kirobbant belőle a nevetés.

A törpe apró gallyal kezében a fűből felugrálva igyekezett leverni néhány szem szamócát. Meghallva Mályva kacagását mérgesen fordult felé:

– Mit röhécselsz? Könnyű kinevetned a kis termetem miatt! Inkább gyere, segíts, te mamlasz!

Mályva beismerte, hogy a törpének igaza van. Leszedett néhány szem szamócát, a pici kosár hamar megtelt. Egyvalamit viszont sérelmezett, és ezt szóvá is tette: – Ne hívj többé mamlasznak!

– Jól van, na! De érzékeny vagy! Könnyű nektek a nagy testetekkel. Mindent elértek. Mégsem szeretnék olyan lenni, mint ti! Ti eltapostok mindent, füvet, virágot, csigákat… Ezzel az izével itt, amit van képetek lábnak nevezni…

– Ne légy igazságtalan! Ugye nem fogod szememre vetni az emberiség összes bűnét?

– Akikkel eddig találkoztam – mormogta a törpe –, elszaladtak mikor megláttak, vagy el akartak pusztítani, esetleg szolgaian teljesítették bármit kértem is, mert azt hitték, szerencsét hozok, akár holmi amulett… De te más vagy… – Ábrázata komoly volt, kerülte Mályva tekintetét, ami elárulta, sosem hitte, hogy egyszer ilyesmit mond egy "nagylábúnak". – Idővel tán még barátok is lehetnénk, ha technikailag megoldható lenne – kandikált elő a fűszálak közül.

– Megtisztelő.

– Gyere, te lány, szedj még két körtét, aztán mehetünk. Ezt a fát szintén én ültettem!

– Nem vagyok lány! – tiltakozott Mályva.

– Azt képzeled, becsaphatsz a buta álöltözeteddel? Csak nevetségessé teszed magad. Azt kérem, és azt ott! – Mályva szó nélkül leszedte a körtéket. Elszomorította, hogy felfedték inkognitóját.

– Köszönöm! Most jöjj velem, látogasd meg a családomat – invitálta a törpe. – A házamba ugyan nem hívhatlak be, de a kertemben eltöltheted az éjszakát. Veszélyes lehet egyedül a Rombuszerdőben. Nálam oltalmat találsz.

– Ez a Rombuszerdő? A varázslatos Rombuszerdő? – Mályva számtalan mesét hallott a különös erdőről. – Észre sem vettem, hogy ide keveredtem.

– Persze, mert most odakint is nyár van.

– Szóval igaz, hogy itt csak ez az egy évszak létezik? Nagyszerű lehet!

– Az – a törpe grimaszt vágott. – Kivált mikor össze kell pakolni a pereputtyot, mert szánkózni szottyan kedvük… Kövess! – Mutatta az utat, közben folyton sürgette a királylányt: – Nem tudsz gyorsabban jönni, nyakigláb?

Mályva be akart mutatkozni, de a törpe közbevágott: – Nálunk, törpéknél a név fontosabb dolog, semhogy ország-világ orrára kössük. A név ismerete hatalom, mert a név magában hordozza viselője sorsát. Bizalommal kell kiérdemelni, hogy megtudjuk egymás nevét.

Az törpecsalád gombának álcázott faházban lakott. A három gyerek és édesanyjuk szeretettel üdvözölte Mályvát. Kiültek a ház elé vacsorázni. Mályva is előszedte elemózsiáját, a hamuban sült pogácsát, amit még Kékhegyvárban vásárolt a piacon egy mozgóárustól. Később játszott a törpegyerekekkel, anyjuknak alig sikerült ágyba parancsolni őket.

törpelak

A családfő, mint jó házigazdához illik, megtudakolta vendégétől, minden rendben van-e, nincs-e szüksége valamire.

Mályva feszengett. Elő akart rukkolni az Élet Vizével. Ha még ez a rombuszerdei törpe sem hallott róla, akkor senki. – Az Élet Vizét keresem – bökte ki./p>

– Sejtettem, hogy ilyesmi lehet a háttérben… Miért akarod megtalálni?

Mályva elmondta.

– Értem – sóhajtott a törpe. – Nagy fába vágtad a fejszédet, te lány!

– E szerint létezik az Élet Vize?

– Létezik.

– Te tudod, merre található? – egyre izgatottabb lett.

– Nem. De van valaki, aki tudja…

– Kicsoda?

– Ej, biztos, hogy hallani akarod? Áh, ne is szólj, látom az arcodon a választ. Hát jó! A Rombuszerdei Boszorkány ismeri az utat, mely a forráshoz vezet.

– Hol találom őt?

– Ha engem kérdezel, nem is keresed. Nincs minden rendben nála odabent – sokatmondóan megkocogtatta a homlokát.

– Nem kérdezlek! Nem futamodom meg a siker küszöbén!

– Küszöbén! Haha! De hát legyen, ahogy akarod! – elmagyarázta, hol található a Rombuszerdei Boszorkány kunyhója.

Hajnalhasadáskor Mályva felkerekedett, búcsút intett újdonsült barátainak. Ahogy a törpe ígérte, hamarosan sűrűsödni kezdett az erdő. Le kellett szállnia lováról. Sötétzöld derengésben haladt, a fák lombkoronáján csupán néhány fénycsík szűrődött át. Mintha a semmiből nőtt volna ki, egyszerre előtűnt a feltűnően takaros kunyhó. Mályva el sem akarta hinni, hogy jó helyen jár, de azért kopogott az ajtón. Nem jött válasz. Körüljárta a házacskát. Semmi mozgás. Ekkor valami huppant mögötte, ág reccsent, Mályva megpördült, és szemben találta magát a keresett személlyel.

– Megérkezett végre a vendégem! – mosolygott a Rombuszerdei Boszorkány, utazóüstje mellett állva. – Kicsit elkéstem, pedig nagyon siettem! Olyan korianderre volt szükségem, amelyre háromszor ránézett a bagoly, ez pedig igazi kuriózum, mindenki erre pályázik, mert ez a leghatékonyabb. Olyanba, amire kétszer, vagy négyszer nézett rá a bagoly, bárhol bele lehet botlani, de amire háromszor nézett a bagoly, nos az után a koriander után a lábát lejárhatja a boszorkány. Mindegy, megszereztem, itt vagyok, te is itt vagy, menjünk beljebb.

A merőben szokatlan bemutatkozó monológ ellenére Mályva igyekezett illedelmesen köszönni: – Jó napot, öreganyám!

– Köszönöm, lányom, neked is.

Mályva bosszankodott. Lányom?! Ez is egyből kiszúrta! Nem lehet igaz! Óvatosan követte vendéglátóját a kunyhóba, de nem észlelt semmi fenyegetőt. Ellenkezőleg: az építmény meglepően lakályos volt. A Rombuszerdei Boszorkány, látva csodálkozó arcát, felnevetett:

– Mást vártál? Mi, boszorkányok is szeretjük ám a kényelmet, nemcsak a királylányok! – kacsintott, miközben a sarokba állította az üstöt.

Mályva szeme még jobban kikerekedett.

– Igen, tudom, ki vagy s azt is, mi járatban.

– Segítesz nekem?

– Miért ne segítenék? – Most ő nézett nagyot. – Ó, már értem! Te is azt hiszed, bolond vagyok. Háhá! Bevallok neked valamit: normális vagyok! Nagyon is! A pletykákat a saját beszámíthatatlanságomról én magam terjesztem. A békesség kedvéért. Ha kitudódna, hogy épelméjű vagyok… Ajajajj! Az borzalmas lenne! Egyszer ki akartak zárni a Boszorkányok Ligájából (ti. az ezen mesterséget űzők szakmai tömörüléséből), a túlzott tehetségem miatt. Akkor döntöttem úgy, hogy eszemet vesztem. A kényszer vitt erre a lépésre, de utána rögvest minden sokkal egyszerűbb lett.

A Rombuszerdei Boszorkány nekiállt vacsorát főzni. Vendégét beszédre buzdította. Mint mondta, őt teljesen leköti legújabb nagyszabású vállalkozása, a fa-animáló (azaz élénkítő) projekt, amelynek célja a fák öntudatra ébresztése, fizikális és spirituális felszabadítása különböző emulziók és szérumok befecskendezése által. A kísérlet remekül halad, az eredmények ígéretesek, eddigi legfontosabb következtetésként levonható, hogy minél korosabb az alany, annál jobban reagál a kezelésre, valószínűleg azért, mert az öregebb fáknak sokkal kiforrottabb a személyisége, amit a projekt végeztével, amint megkaptak minden emulziót és szérumot, remélhetőleg képesek lesznek mindenki számára érthető módon kifejezni. A fa-animálás mellett egyszerűen semmi másra nincs ideje, még arra se, hogy belenézzen kristálygömbjébe, azt is még régebben, véletlenül vette észre, hogy vendége ma fog megérkezni, még jó, hogy rögtön beírta a naptárába, különben biztosan elfelejtette volna. Egyszóval: mostanában eléggé le van maradva a világ dolgait illetően, bármilyen hírt szívesen vesz.

Mályva beszéd közben eltökélte, hogy a megmaradt pogácsadarabokat gyűri le valahogy, mert ő bizony egy falatot sem eszik a boszorkány főztjéből. Jobb az óvatosság. Mire elkészült a vacsora, elfogytak a témák is. Asztalhoz ültek. Mályva, nehogy sértődés legyen a dologból, előre bejelentette, magas a gyomorsava, ezért sajnos nem ehet a(z egyébként tényleg) finom illatú ételből. Meg volt győződve róla, hogy remek kibúvót talált. De tévedett.

– Miért nem szóltál eddig? – kiáltott a Rombuszerdei Boszorkány. – Az én pácienseim körében végleg megszűntek a gyomorpanaszok! Egy szem a speciális kapszulámból neked is segíteni fog – és elkezdett kotorászni egy fiókban.

– Igen, de van itt még más is… – Mályva agya lázasan járt, mit találjon ki, mert most már nem csak a boszorkány kosztot, de azt is szerette volna elkerülni, hogy fölöslegesen gyógyszert kelljen bevennie. – Ööö… izé… fogadalmat tettem, hogy… ööö… amíg úticélomhoz nem érek, kizárólag hamuban sült pogácsát eszek!

Szerencsére eszébe jutott, hogy az efféle fogadalmak gyakoriak a hosszú útra indulók között, ez ellen a Rombuszerdei Boszorkánynak sem lehet ellenvetése. Nem is volt. Inkább már csak udvariasságból kínálta újra: – Pedig vitamindús és kalóriaszegény.

– Ne is törődj velem. Kérlek, inkább mondd el, merre találom a forrást – Mályva előhalászta tarisznyájából utolsó pogácsáját.

– Ha bármikor meggondolnád, csak szólj! Tehát! Holnap pontban pirkadatkor kell indulnod, akkor lesz megfelelő a csillagok állása…

Hosszas magyarázatba fogott a miértet illetően, ám erre Mályva igen korlátozott mértékben figyelt, ugyanis már az első szikkadt pogácsadarab a torkán akadt. Két pohár víz után tudta csak lenyelni. A szerencsés kimenetelű közjáték után beletörődött, hogy ezen a napon koplalni fog. Figyelmét a boszorkány szavaira összpontosította.

–… elhagyod a Rombuszerdőt nyugat felé, aztán áthaladsz a Nem Túl Nagy Pusztaságon, és máris elérkezel a Kies Kietlen Hegységhez. A legmagasabb csúcs tövében, a madár alakú sziklánál jobbra fordulsz, át az alagúton, ott már el sem tévesztheted. Emlékezz a három szabályra! Egy: egyedül kell menned, a lovadat sem viheted magaddal. Kettő: az úton egy szót sem szólhatsz, megértetted?

– Ez könnyű! Amint hallom, nem olyan népes környék, mint a palota előtti főtér.

– Ne viccelődj ezzel! Egy hang sem hagyhatja el a szádat! El ne felejtsd! És most a harmadik szabály: nem vethetsz egy árva pillantást sem a hátad mögé, különben halálnak halálával halsz!

– Nahát, ez egy figura etimologica volt! Vagyis a szótövek ismétlésén alapuló szóalakzat, azaz költői eszköz! Ifjúkori tanítóm kedvenc ékesszólástani fogása!

– Hagyd már a bolondságaidat! Komoly dolgokról van szó! Épp azt magyarázom, hogy maradhatsz életben, ha elindulsz az Élet Vizéért!

– Ne izgulj, öreganyám, nem lesz baj! Átvágok az erdőn, a pusztán, a hegyen, közben nem bámulok hátra, nem beszélek magamban, ja, és kikötöm a lovam egy faághoz. Egyszerű! Nem lesz gond!

– Nem ilyen egyszerű, lányom! Van még valami. A sárkány. Egy sárkány őrzi az Élet Vizének forrását.

Mályva magabiztossága egy csapásra odalett: – Óóó…

– És vele kapcsolatban én sem tudok tanácsot adni – ingatta fejét a Rombuszerdei Boszorkány. – Hajmeresztő történetek keringenek róla, ezeket csak akkor fogom elmondani, ha kifejezetten ragaszkodsz hozzá, mert annyira szörnyűek, hogy egész éjszaka lidércnyomás gyötör, ha eszembe jutnak. Márpedig várakozásom szerint, holnap, vagy legkésőbb holnapután fa-animáló projektem fordulóponthoz érkezik, ezért szeretnék minél kipihentebb lenni, hogy éberen figyelhessem alanyaim minden rezdülését. Remélem, minden jól alakul a fákkal, mert nagy terveim vannak az animálás terén…

Mályva csüggedten hajtotta párnára fejét a vendégszobában. A plafont tanulmányozva gondolkodott. Ő merésznek, kitartónak és kíváncsinak született, és e szerint szándékozik élni ezután is. Szeretve tisztelt tanítója szokta mondani: ha megteszel minden tőled telhetőt, akkor a kudarc is győzelem. Nyilvánvaló: ha tudni akarja, mi vár rá az út végén, végig kell mennie rajta. Márpedig ő tudni akarja! Döntésében megnyugodva édes álomba süppedt, majd pontban pirkadatkor elindult.

Ahogy távolodott a Rombuszerdei Boszorkány kunyhójától, a környező hatalmas, öreg bükkfák felé nyújtogatták ágaikat és susogtak, pedig nem is fújt a szél. Sőt, Mályva értelmes szavakat vélt kihallani a susogásból: őróla pusmogtak a fák! De ezt az őrült ideát azon nyomban el is hessegette magától, és megszaporázta lépteit. (Fogalma sem volt, hogy a fa-animáló projekt kellős közepén haladt éppen keresztül, a kísérletbe bevont, kezelés alatt álló egyedek között.)

Mint egy varázsütésre, egyszer csak véget ért a Rombuszerdő. Fűfoltokkal tarkított puszta váltotta föl. Forrón tűzött a nap, a távolban remegett a levegő. Mályva az erdő egyik utolsó fájához kikötötte a lovát, gondolatban kérte, várjon rá türelemmel.

Nekivágott a Nem Túl Nagy Pusztaságnak. Alig haladt száz métert, mikor meghallotta paripája kétségbeesett nyerítését. Megtorpant. Idejében észbekapott, nem fordult vissza. Összeszorított foggal rohant tovább. A nyerítés lassan elhalkult. Mélységes, feszült csend ereszkedett a vidékre. Mályva érezte, hogy valami gyülekezik mögötte. Mintha a levegő öltene testet. Végül megszólalt a hang: – Állj meg, kérlek! Segíts! – Egészen hátborzongató hangon beszélt, néhol mély volt, mint a medve morgása, máshol magas, mint egy sikoly.

Nem nézek hátra, akkor minden rendben lesz, ismételgette Mályva.

– Ne hagyj itt! Nézz vissza! Szükségem van rád! Segítsééég! Segítsééég! – sikította-bömbölte a hang, mielőtt végleg elhallgatott.

Rövidesen felhő takarta el a napot. Mivel azt nem tiltották meg, hogy az égre nézzen, ezt tette. Tátva maradt a szája, mikor felfogta, mit lát. Nem felhő volt, de még csak nem is madár: köpcös, rikító kék ruhás, cilinderes, vigyorgó alak lebegett a fény útjában. Köpönyege fodrozódott a szélben. – Hahó! – mondta és integetett. Kuncogva követte Mályvát, aki rendíthetetlenül haladt, mintegy előre menekült, mást úgysem tehetett. Egyszer csak azt vette észre, hogy a fura figura nagy kanyart ír le a levegőben és eltűnik, miközben így dohogott: – Micsoda modortalanság, nahát! Az egy dolog, hogy bámulatos az önuralma, és nem szólal meg, de legalább visszaintegethetett volna…

Miután hosszú ideig nyugta volt, Mályva félelme csillapult. A láthatáron különös formájú színes köveket figyelt meg, melyek néhol kis buckákat képeztek. Remélte, hogy ott már a Kies Kietlen Hegység kezdődik. Ami azt illeti, épp ideje. Semmi kedve nem volt ezen az elátkozott helyen éjszakázni. Ráadásul második napja nem evett.

Ahogy közelebb ért nyilvánvalóvá vált, mekkorát tévedett. Nem kövek, hanem csontok borították a talajt körös-körül, olyan sűrűn, hogy alig lehetett haladni közöttük. Mályva borzongva meredt a maradványokra. A csontvázak színe (zöld, sárga, piros), és formája nem hasonlított egyetlen általa ismert teremtményéhez sem. Egyedül az tartotta benne a lelket, hogy a távolban már tényleg felsejlett a Kies Kietlen Hegység körvonala.

A nap már a látóhatár közelében járt, mikor elhagyta a Nem Túl Nagy Pusztaságot. A csontokat immár valódi kövek váltották fel. Hamarosan ott emelkedett előtte a legmagasabb csúcs, tövében a madár alakú sziklával. Tiszteletteljes csodálat kerítette hatalmába, mikor a sast formázó gigantikus szikla közelébe ért, melyet a természet maga alkotott. Állandóan a madárra pislogva eloldalgott alatta. Egyszerre úgy tetszett, megmozdul a szikla, és rázuhan. Csaknem felkiáltott, az utolsó pillanatban tapasztotta szájára a kezét. Tántorogva tett néhány lépést. Meglepetésében ismét kiáltani szeretett volna. Előtte nyílott az Élet Vizének forrásához vezető alagút bejárata, amelyet eddig a sasszikla rejtett a szeme elől.

Tétován bámult a tátongó sötétségbe… Na de hát, hogy most hátráljon meg? Olyan nincs! Elszántan belépett az alagútba. Hosszú ideig botorkált csukott szemmel, előrenyújtott karokkal tapogatva ki a falakat, kanyarokat. Felesleges lett volna minden óvatoskodás, mert a talpa alól kigördülő kövek csengése – csilingeltek, mint a kis csengettyűk – előre figyelmeztetett jöttére. Felvert pár száz denevért, ezt leszámítva nem érte bántalom odabent. Időről időre egy pillanatra kinyitotta a szemét, és végül boldogan vette tudomásul a beszűrődő fényt. Mi tagadás, az óvatosságról teljesen megfeledkezve lépett ki az alagútból. Fényár vakította el. Lángcsóva csapott felé. Csupán kiváló reflexeinek köszönhette, hogy vissza tudott ugrani a járatba. Egy kiálló szikla mögé lapult. Most mi legyen? Tulajdonképpen, ha belegondol, nem kétséges, mit kell tennie. Itt csak a kommunikáció segíthet. Szóba kell elegyednie a fajzattal. Merthogy a sárkány támadott rá, ez nyilvánvaló. Meg kell puhítania a nyavalyást! Kinyitotta a száját, ám a sárkány megelőzte:

– Meghalni jöttél, idegen! Nem menekülsz! – bömbölte.

Ha Mályva azt hitte, nem hallhat borzalmasabb hangot, mint a Nem Túl Nagy Pusztaságban, alaposan tévedett. – Kedves sárkány! Szándékaim békések… – vágott bele elcsukló hangon.

– Ütött az utolsó órád! – üvöltötte a bestia.

Mályva gyomra összerándult, mélyeket lélegzett, nehogy elájuljon. – Ugyan-ugyan, beszéljük ezt meg!

– Hát jó, beszéljük – egyezett bele a szörnyeteg. Fura hangot hallatott, mintha köhögne…

Mályva nem soká tűnődött a fenevad kurtán-furcsán támadt békülékeny hozzáállásán. – Szeretném megnézni az Élet Vizének forrását! Úgy értesültem, te őrzöd.

– És ha igen? Senki nem juthat az Élet Vizének közelébe, főleg nem egy ember! Elképzelni is rossz, mit művelnének vele! Sajnálom, meg kell halnod. Lépj elő, hadd hamvasszalak el! Ígérem, könnyű és gyors halálod lesz… – Mintha sóhaj hagyta volna el a sárkány szörnyű torkát.

Arra várhatsz, gondolta Mályva. Hihetetlen módon a sárkány kínált egy utolsó lehetőséget:

– No, nem bánom, meséld el, miért keresed a forrást!

Mályva készségesen, szóról szóra előadott mindent apja parancsától a csilingelő kavicsokig. A sárkány csöndben végighallgatta, aztán ezt kérdezte:

– Ezek szerint nincsenek öncélú szándékaid a vízzel?

– Nincsenek – biztosította Mályva.

– Helyes. Hiszek neked. Semmi kedvem megölni téged. Gyere elő, hadd nézzelek! – érezve látogatója habozását, hozzátette: – Szavamat adom, hogy nem esik bántódásod!

Mályva valóban habozott. De más választása úgy sem volt… a lába is zsibbadt… a gyomra is korgott… Előmászott az alagútból.

Az előbbi éles fény helyett lágy alkonyi világosság fogadta. Egy nagy kráterben találta magát, melyet üde zöld, burjánzó növényzet borított, átellenben barlang bejárata feketlett. A legcsodálatosabb liget volt, amit valaha látott. Ámultában még a sárkányról is megfeledkezett. Csak akkor meresztett ijedt szemeket, mikor mocorgás támadt odabenn a barlangban. Az üregből egy sárga pettyekkel tarkított, zöld pikkelyes, kerekded lény cammogott elő, hátán árnyalatnyival sötétebb taréj húzódott, halványsárga szárnyai voltak, arcán mintha állandó mosoly ült volna. Megállt a barlang előtt, macskamód nyújtózott. Mályva továbbra is a bejáratot fürkészte mögötte. Ott azonban már nem mozdult semmi. Ránézett a pöttyös csodabogárra. Az visszanézett rá ragyogó sárga szemeivel.

– Te vagy a sárkány? – kérdezte Mályva döbbenten.

– Igen – felelt amaz kissé rekedt, de korántsem félelmetes hangon.

– És a hangod?

– Ó – köhécselt –, berekedtem. A kiabálás tönkreteszi a hangszálaimat… Irtó hangosan kell ordítanom, hogy elég rémséges legyek, ha betolakodó téved ide… már megbocsáss, amiért így titulállak… A barlang akusztikája sokat segít, de az még nem elég… Köh-köh…

– Arra célzol, hogy a barlang torzította el a hangod?

– Persze. A tiedet is eltorzítaná.

– Kipróbálhatom?

– Ha akarod…

Mályva beszaladt a barlangba, és átélten kiáltozott néhány percig. – Fantasztikus!

– Ugyan. Régi találmány.

Mályva úgy ítélte, elég bizalmas már a viszonya a sárkánnyal ahhoz, hogy feltegye a kérdéseket, amik az oldalát fúrják.

– Te, sárkány! A madár alakú szikla az alagút előtt… szokott mozgolódni?

– Mozgolódni? Hisz az csak egy kődarab!

– Pedig megmozdult! Láttam! Azt hittem, rám esik!

– Á, nyilván ráléptél az indítószerkezetre, ami működésbe hozza. Még az elődöm szerelte fel. Elrettentés céljából, érted? Sokszor elhatároztam, hogy hatástalanítom. Hányszor megijeszt engem is! Hihi! Mindig elfelejtem, hogy ott van, pedig idestova kétszáz éve ezen a helyen élek!

– Hát a csontokkal mi a helyzet? Fogalmam sincs, milyen élőlényektől származhatnak.

– Jaj, a csontok! – ragyogott fel a sárkány képe. – Szépek, ugye? Én készítettem őket marcipánból! Oda járok nassolni! Sajnálhatod, hogy nem kóstoltad meg! – látva Mályva összeszaladó szemöldökét, hozzátette: – Remélem, nem készültél ki nagyon… Az elődömnek sokkal brutálisabb eszközei voltak a nemkívánatos személyek elrettentésére. Határtalanul vérszomjas természetű volt. Ezért is mondtak fel neki…

– A szörnyű hang a pusztában?

– Az Krinolin ötlete volt! – bocsátotta előre a sárkány.

– Ki az a Krinolin? – Mályva fáradtan simította halántékára a kezeit.

– A szomszédom. A Bölcsek Kövének őre. Azt állította, ismer egy védelmi rendszert, amelyen garantáltan nem jut át senki. Úgy mondta, áthatolhatatlan, de nem kirívóan kegyetlen, pont olyan, amilyenre szükségem van. A lényege: ha férfi közeleg, női hangot hall, ha pedig nő, akkor férfi hang hívja… Nálad, attól tartok, zavarba jött szerencsétlen varázslat, az álruhád miatt képtelen volt eldönteni mi vagy, ezért köztes megoldást választott…

Mályva együttérzőn sóhajtott. – Szerencsétlen varázslat… Ki volt az, aki egy ideig követett a levegőben lebegve?

– Krinolin járt itt korábban, szinte minden nap benéz hozzám, őt láthattad hazafelé igyekezni. Kék ruhát és cilindert viselt?

Mályva bólintott.

– Akkor ő volt az.

– Felteszem, akkor a lovam is jól van…

– Erre nem adhatok garanciát, de az biztos, hogy én nem csináltam vele semmit, ha valami baja esett, az nem miattam van. A nyerítés illúzió volt. Ha tevével jön valaki, teve hangot hall.

– Nagyszerű! Azért van még néhány kérdésem!

– Halljuk! De nem ülnénk le ide a fa alá?

– Rendben.

– Egyébként a nevem Drag Ottokár, de mindenki csak Draginak hív – mutatkozott be a sárkány.

– Örvendek. Én Mályva vagyok. Tehát! A Rombuszerdő…?

– Nem az én hatásköröm!

– Értem. Így is jó. Akkor azt mondd meg, miért kellett egyedül jönnöm?

– Őszintén szólva az összes szabály közül ezt találom a leghatásosabbnak: a lehető legkisebbre redukálja a hívatlan látogatók számát. Fogalmam sincs, mi lenne a következménye, ha valaki megszegné, tudomásom szerint ilyesmire még nem vetemedett senki.

– Mi történik, ha hátranézek?

– Felkap a forgószél és visszarepít oda, ahonnan elindultál. Nem fájdalmas, de kellemetlen. Elveszi a kedvet a további próbálkozástól.

– Készséggel elhiszem. Mivel vakítottál el?

– Egy lámpással. Ajándékba kaptam az Üveghegyet őrző sárkánytól, Kingától… Ünnepnapokon ő is ilyen lámpással világítja meg az Üveghegyet, hogy szépen csillogjon. Mikor legutóbb itt járt, és elhozta a lámpást, arra kért, gondoljak rá, valahányszor meggyújtom… Én máskor is csak rá gondolok!

– Mi a helyzet a tűzokádással? – térítette vissza Mályva a sárkányt az álmodozásból.

– Az genetikai adottság – húzta ki magát Dragi. – Elvégre nekünk, sárkányoknak is meg kell védenünk magunkat valahogy!

draginál

– Nem is sejted, mennyire megkönnyebbültem, Drag Ottokár, hiszen a Rombuszerdei Boszorkány halállal ijesztgetett…

– Hát igen, a Kies Kietlen Hegység elhagyatott vidék, az itteniek inkább visszavonultan élnek, a hírek lassan terjednek, még kevesen értesültek erőszakos elődöm leváltásáról, aki azonnal visszatért Sárkányföldére, minden sárkányok ősi fészkébe. Képzeld, egyszer én is találkoztam a Rombuszerdei Boszorkánnyal…

– Flúgos nőszemély. Nem mintha tudnám, milyenek kellene lennie egy boszorkánynak, de valami fa-animáló projetről hablatyolt nekem, fákat akar felélénkíteni… Ez elég flúgos dolognak tűnik…

– Hát igen, már akkor is elég furcsán viselkedett az eszemadta, később aztán nagy botrányok voltak körülötte, sokáig téma volt halhatatlan körökben a meghibbanása…

Soká diskuráltak még a fa alatt, mígnem a sárkány maga ajánlotta fel, hogy megmutatja Mályvának az Élet Vizének forrását. Hosszú, kanyargó barlangfolyosókon haladtak, míg a gyémánt tisztaságú, csillámló vizű forráshoz értek. Dragi kifejtette, miért lenne káros, ha az Élet Vize rossz kezekbe kerülne. Mályva tökéletesen egyetértett vele. Végül elhatározta, meghagyja az Élet Vizének titkát eddigi békéjében. Édesapja talál majd más módot, hogy eldöntse, kié legyen a trón. Nővérei eddig sem törték magukat a víz megszerzéséért. Végre egy tisztességes főnemes, gondolta Dragi elismeréssel.

Másnap korán reggel Mályva készülődött a visszaútra.

– Jó lenne, ha máskor is eljönnél – búcsúzott Dragi.

– Én is szeretnélek újra látni, de hát a távolság…

– Csak ez a baj? – derült fel Dragi képe. Besietett a barlangba, egy csodaszép, bonyolult mintázatú színes szőnyeggel tért vissza. Elmagyarázta, hogy az egy repülő szőnyeg. Egy dzsinntől kapta, aki keletről ruccant át hozzá. Cserébe egy mesterien metszett kristálypalackot adott, amibe a dzsinn rögtön bele is költözött, és kijelentette, még sosem lakott kényelmesebb helyen. – Fogadd el tőlem ezt az ajándékot, így bármikor meglátogathatsz!

Miután érzékeny búcsút vettek egymástól, Mályva a szőnyegre telepedett, elsuttogta a varázsszót. Felemelkedett a levegőbe, egyre gyorsabban suhant. A sárkány hamarosan apró ponttá zsugorodott a messzeségben.

Nem sokkal később Mályva megérkezett az erdőszélre, ahol lovát hagyta. Összecsavarta a repülő szőnyeget, a nyereghez kötözte, felpattant a paripára. Dragi tanácsát követve, nem merészkedett a Rombuszerdőbe, hanem megkerülte. Délután már a Kékhegyvárba vezető országúton poroszkált ráérősen. Úgy tervezte, betér a városba, s mint szerető gyermekhez, testvérhez illik, ajándékot vásárol szüleinek, nénéinek. Miután mindenkinek vett némi apróságot, a fogadóba igyekezett. Egyszerre ismerős arcot pillantott meg a tömegben: Oroszlánt, a rablót, aki néhány napja ki akarta fosztani. Megpróbált elrejtőzni, de már késő volt.

– Megvagy végre! – Oroszlán indokolatlan örömmel köszöntötte. – Napok óta kereslek! – rózsaszálat nyomott Mályva kezébe.

– Ezt miért kapom? – csodálkozott.

– Mert szépséged csak e virághoz mérhető – hajolt meg az útonálló.

Mályva olvadozott néhány pillanatig, majd észbekapott: – Összetévesztesz valakivel – mélyítette el a hangját.

– Hidd el, nem! – nevetett a rabló. – Sétálhatnánk? Közben elmagyarázok mindent.

A rabló kellemes csalódást okozott Mályvának. Valójában egy úriember lakozott benne. Pár órával később pedig egyenesen csodálatraméltónak tűnt.

Oroszlán élettörténete röviden a következő volt: apját, anyját korán elvesztette, Apja annyi adósságot hagyott hátra, hogy a családi birtok elúszott, mire mindent visszafizetett. Földönfutóvá vált. Rótta az utakat, segített a rászorulókon, akik ha tudták, pénzzel hálálták meg jótettét, ételt adtak, vagy befogadták egy időre. Vándorlásai során akadt össze Kígyóval. Elhatározták, együtt próbálnak szerencsét. Voltak jobb, rosszabb szakaszaik. Nem tagadta, mikor teljesen pénztelenek voltak, törvénytelen eszközökhöz folyamodtak sorsuk jobbra fordításának reményében. Egy ilyen sajnálatos esetnek esett áldozatul Mályva is. Az ő szép szemei vitték rá Oroszlánt, hogy bejöjjön a városba, és azon legyen, hogy visszaszerezze az őt megillető társadalmi pozíciót. Bocsánatot kért, amiért kinevette, de szakértőként alapvető hiányosságokat fedezett fel Mályva kardforgató tudományában. Bevallotta, már az első pillanattól világos volt előtte, hogy Mályva álruhában utazik, de óvakodott leleplezni, nehogy bajba sodorja, és az elrablás-ötlet valójában burkolt segítségnyújtási szándék volt. (Az is kiderült, hogy Oroszlán becsületes neve Károly, de ki nem állhatta, ha lekareszozták, vagy lekarcsizták, ezért nem használta.)

Ezután Mályva vallomása következett. Elmondta származását, ám azt egyelőre nem, mit keresett Kékhegyvár környékén. Oroszlán szava elakadt. De csak egy időre. Tisztességes szándékait bizonyítandó így szólt:

– Úrnőm, tudom, jelenleg nem vagyok méltó hozzád, de egy év múlva elmegyek országodba, és ha te is úgy akarod, megkérem a kezed…

Ebben maradtak.

*

A trón-kérdés a következőképpen oldódott meg: Dália feleségül ment egy dúsgazdag sejkhez, csak bemutatkozó látogatásra érkeztek Máz birodalomba, amúgy a sejk hazájában telepedtek le. Mályva bejelentette, lemond a királynői posztról, és egy év múlva férjhez megy. Az uralkodónő tehát Hortenzia lett. (Megkoronázása napján egyúttal hozzá ment vőlegényéhez, egy távoli szigetország hercegéhez, akivel évek óta levelezésben állt, és akit egy életen keresztül papucs alatt tartott.) Nevesincs nejével együtt nyugalomba vonult.

Elröppent egy év. Egy verőfényes délelőtt megérkezett Oroszlán. Világraszóló lakodalmat csaptak, majd a tengerpartra költöztek Oroszlán családi kastélyába. (Arról, hogyan szerezte vissza, nem volt hajlandó nyilatkozni.)

Mályva sűrűn látogatta családtagjait és a törpét, sőt egyszer a Rombuszerdei Boszorkányhoz is bekukkantott. Gyakran mondogatták, olyan váratlanul toppan be, mintha a szél hátán utazna…

Nem ez volt az egyetlen furcsaság vele kapcsolatban. Mindenki úgy vélte, ahogy múlik az idő, Mályva egyre szebb és fiatalosabb. Hja, akinek az Élet Vizét őrző sárkány a barátja…

Mira

Edgár királyfi gondolataiba merülve bámulta a földet lova két füle közt. Hazafelé poroszkált a palotába. Nem volt boldog. Apjaura, Ezervár birodalom királya elküldte, vegyen szemügyre egy szomszédos országbéli hercegkisasszonyt házasság céljából. Ava, így hívták a hercegnőt, a tizedik volt, akihez ellátogatott. Egyik hölgy sem nyerte meg tetszését.

Ava nagyon szép, elmélkedett a királyfi. Szőke, kék szemű… Minden szempontból trónra termett, de nem Ezervár trónjára! Annyira unalmas! Egész álló nap csak hímez… Egyik terítő a másik után… Csak akkor beszél, ha kérdezik. Olyankor is ritkán mond többet, mint igen vagy nem.

Edgár útja széles erdei tisztáson vezetett keresztül, ám ő nem figyelt a zöldellő, madárdaltól hangos tájra. Egész addig, míg egy lány nem pottyant elé a semmiből. Pontosabban az égből. A ló megtorpant, Edgár föleszmélt.

– Jaj, a szárnyam! – nyöszörögte a lány aléltan az eséstől. Fölnézett, tekintete találkozott Edgár csodálkozó szemével. Hirtelen magához térve felpattant, megpróbált eliszkolni a fák közé. A királyfi megsarkantyúzta paripáját. Tudta, ha most hagyja elszökni a szélsebes idegent, sosem látja viszont. Ezt pedig képtelen lett volna elviselni. A lány néhány méterre volt csupán az erdőtől, mikor Edgár elévágott.

– Ne fuss előlem, kérlek! Nem akarlak bántani, ellenkezőleg: segíteni szeretnék! Megsérültél? – míg a lány nemet intett, és ijedten pislogott föl rá, Edgár alaposan megfigyelhette. Vörös hajú, sárga ruhás, karcsú, különös teremtmény volt, a hátán szitakötőére emlékeztető szárnyak szikráztak a napfényben. – Ki vagy te? – akaratlanul tört ki a kérdés Edgárból. – Tündér?

– Igen, tündér vagyok! De most már engedj utamra, légy szíves! Nem beszélhetek emberekkel.

– Engedd, hogy segítsek! Azt mondtad, történt valami a… szárnyaddal…

– Köszönöm, semmi komoly – megkerülte a lovat, a fák közé szökkent. De annyira sűrű volt a növényzet, hogy a gallyak újra meg újra fájdalmasan hozzácsapódtak sérült szárnyához. Könnybe lábadt szemekkel fordult vissza a még mindig az erdőszélen toporgó Edgárhoz. – Azt hiszem, megrándult a szárnyam…

– Szívesen hazaviszlek, ha megengeded!

– Hát jó… – sóhajtott a tündér, majd vidáman felkacagott. – Úgysem ültem még lovon soha életemben, pedig úgy szerettem volna kipróbálni! Sokszor meglestem az embereket, mikor keresztülvágtattak az erdőn. Menjünk majd lassan, aztán gyorsan, nagyon gyorsan is, jó?

– Ahogy akarod! – nevetett a királyfi. – A nevem Edgár – mutatkozott be, miután fölsegítette a tündért maga mögé.

– Én Mira vagyok.

– Rendben, Mira, kapaszkodj belém jó erősen!

– Juj, milyen izgalmas! – kuncogott Mira. – Régebben féltem a lovaktól. Nálunk nincsenek lovak, csak őzek, nyulak, rókák… és képzeld, láttam egyszer medvét is! Mondtam Uwónak, a legvénebb és legbölcsebb tündérnek, de nem hitte el. Szerinte errefelé nem élnek medvék. Én viszont biztos vagyok benne, hogy medve volt! Más nem is lehetett! Te láttál már medvét? Nagyon fognak irigyelni, ha elmesélem mindenkinek, hogy lovagoltam! El sem fogják hinni! Sosem hisznek nekem! Mikor esténként elbeszélem mi minden történ velem aznap, azt szokták mondani, túl élénk a fantáziám, és csak kitaláltam az egészet! Pedig nem! Nem mehetnénk kicsit gyorsabban? Momba például biztos nem fog hinni nekem. Momba a Rombuszerdei Bölcsek Tanácsának tagja éppúgy, mint Uwo. Én csak Morgó Mombának hívom, mert szünet nélkül zsörtölődik… – Edgár királyfi elbűvölten hallgatta Mira, véget nem érő csacsogását, rövid időn belül a Rombuszerdő népességének szakavatott ismerőjévé lett. Mira elejtett félmondatokkal irányította Edgárt az ismeretlen cél felé, amiket a királyfi megpróbált a lehető legnagyobb pontossággal kiszűrni a rázúduló értesülések tömkelegéből. Jócskán benn jártak az erdő sűrűjében, ahová senki emberfia nem merészkedett volna egyedül, mikor Mira felkiáltott: – Hamarosan megérkezünk! Nem tudom, mit fognak szólni a szüleim! Embereknek nem szabad megtudniuk hol lakunk, ez az egyik alapszabályunk. És tulajdonképp az egyetlen, amit megjegyeztem. Rengeteg szabályunk van, nekem meg annyi más tennivalóm! Nem érek rá regulákkal foglalkozni! Ott a házunk! – mutatott előre.

A takaros házikó gyönyörű rét közepén állott. Tündérekhez méltó otthon volt.

– Vágtassunk! – kérte Mira.

A ló sebesen nyargalt körbe a réten. A házból kisfiú futott ki kíváncsian, mi verte fel a környék csendjét. Mikor felfogta, mit lát, eltátotta a száját, majd vadul integetett és kiabált valamit, mire két másik alak is megjelent. A lovasok megálltak a ház előtt. A másik három megkövülten meredt rájuk. Edgár azonnal rájött, hogy ők Mira rokonsága, hisz egyforma áttetsző tündérszárnyuk volt. A királyfi leszállt lováról, lesegítette Mirát.

– Tyűha! – suttogta a kisfiú.

A tündérlánynak arcára fagyott a mosoly, mikor szüleire pillantott.

– Papa, ez egy ember? – kérdezte a kisfiú. Érdeklődve vizsgálgatta Edgárt.

– Az, fiam… – a tündér vészjóslóan vonta össze szemöldökét.

– Majdnem olyan, mint mi…

– Nem, fiam, egyáltalán nem olyan, mint mi… – mondta a tündércsalád feje, közben majd átfúrta lányát a tekintetével. – Hogy képzelted ezt?

– Lányom, hogy tehetted ezt? – tördelte kezét a tündérasszony.

– Papa, mama, megsérültem… – rebegte Mira.

– Megsérültél! – mennydörögte az apa. – Arra mégis volt eszed, hogy lepaktálj egy emberrel! Tűnj a szemem elől!

Mira felment a pár lépcsőn a verandára. Anyja átölelte a vállát. – Hol fáj, kicsikém?

– A szárnyam… Már el is felejtettem, de most megint nagyon fáj…

Bementek a házba.

– Jobb lenne, ha továbbállnál… – szólt kimérten a tündér Edgárhoz.

– Igen tisztelt tündér úr, hidd el, nem akartam rosszat…

– Elhiszem, de kérlek, távozz! Ez az én házam, és nem vagy itt szívesen látott vendég.

Ekkor felesége tűnt föl az ajtóban.

– Miért vagy udvariatlan a fiatalemberrel, Olzon? A lányodnak megrándult a szárnya, te meg gorombáskodsz azzal, aki segített neki. Az emberek sem egyformák! Ha ártani akarna nekünk, eddig is megtehette volna! Hívd meg inkább vacsorára! Ez a legkevesebb.

A tündér nem tudott mit mondani, csak legyintett egyet. Igyekezett feltűnés nélkül a paripa felé közelíteni. A háziasszony beinvitálta Edgárt. Az asztal már meg volt terítve, ínycsiklandó illatok töltötték be a levegőt. Mira a helyén ült, Edgárra mosolygott. Ilma asszony egyre sürgetőbb hívására apa és fia kénytelen volt elszakadni a királyfi hátasától.

– Jobban vagy már, kislányom? – állt meg Mira előtt az apja. – Lefogadom, megint a madarakkal játszottál, igazam van?

– Igen, papa…

– Hányszor figyelmeztettelek pedig, hogy egyszer bajod esik! Ezúttal sem hallgattál rám, így van?

– Igen, papa…

– Minden alkalommal megígéred, hogy többé nem teszed, ugye?

– Igen, papa…

– Na, látod, ha másból nem, a saját hibádból tanulhatsz.

A fejmosás után végre nekiláthattak az evésnek.

A tündéri családfő Edgár foglalkozása iránt érdeklődött.

– Ha eljő az idő, én leszek Ezervár birodalom királya.

Minden szem rászegeződött. Ewin, a kisfiú kanala a földre hullott.

– Ó, erdőnk szelleme! – fohászkodott a tündérasszony.

– Ezt jól megcsináltad! – támadt lányára ismét Olzon tündér.

– Én sem tudtam, higgyétek el, én sem tudtam! Miért nem mondtad, hogy te herceg vagy?

– Nem értem, mit számít ez? – nézett Edgár hol egyikre, hol másikra.

– Csak annyit, hogy épp a magadfajták elől kellett mieinknek az erdők, nádasok, barlangok mélyére húzódniuk – simított végig fáradtan a homlokán Olzon.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz… Én eddig azt hittem, tündérek csak a mesében léteznek!

– Bár még mindig így lenne! Hallgass ide, elmondok egy történetet. A tanulság leszűrését rád bízom… Sok-sok száz meg ezer évvel ezelőtt békességben éltek emberek és tündérek, valamint más halhatatlanok. Ha nem is voltak barátok, megfértek egymás mellett. Az emberek társadalma azonban kezdett átalakulni. A folyamatot ne kérd, hogy elmeséljem, biztos vagyok benne, te jobban tisztában van vele, mint én. A lényeg: egy kisebb csoport felülemelkedett a többségen, akik így többé-kevésbé szolgálóikká lettek. A hatalomból sosem elég, ugye, így mondják nálatok? E kiváltságosoknak immár a halhatatlanok varázserejére fájt a foguk. Mi azonban kezdettől ellene voltunk a szörnyű változásnak, ami az emberek közt végbement, ezért megkezdődött az elhatárolódás. A barátságnak vége szakadt. Az uralkodók azonban nehezen mondanak le bármiről, ami megerősítheti pozíciójukat. A varázserő erre tökéletes eszköz lett volna. Hadjáratot indítottak ellenünk. Nem, nem fegyverrel… Elrabolták a gyerekeket, és a gyengébb képességekkel rendelkezőket. Kényszeríteni akartak minket az együttműködésre, de csak azt érték el, hogy meggyűlöltük az embereket. Összefogtunk ellenük, kiszabadítottuk mieinket. Inkább elbújtunk az emberek elől oda, ahol szemük nem lát, fülük nem hall bennünket: a természetbe. Mert mi képtelenek vagyunk háborúban élni. Nos, herceg, ennyi. – A tündér felállt, és kiment a házból.

Edgár indulni készült.

– Mira, kísérd el a herceget az útig – szólt szórakozottan Ilma asszony anélkül, hogy szemét felemelte volna a terítőről.

Mira és Edgár kimentek a kunyhó elé nyomukban Ewinnel. A paripa békésen legelészett.

– Mira, milyen lovagolni? – kérdezte a kisfiú, áhítattal nézte a lovat.

– Talán egyszer majd kipróbálhatod – mosolygott Mira, bár hangjában kétség érződött.

– Komolyan? – derült föl Ewin arca.

– Miért ne? – hagyta rá Edgár. Nyeregbe szállt Mirával.

Nem beszéltek, csak az úthoz közeledve kérte Mira, hogy álljanak meg, úgy érezte, elárulta a családját. Pedig nem is tett semmi rosszat. Tudta, hogy Edgár nem gonosz. – Megtartod a titkunkat, ugye?

– Igen. De bánt, hogy a szüleid ismeretlenül is rossz véleménnyel vannak rólam.

– Hidd el, normális körülmények között nem ilyenek…

– Elhiszem. – S meg is értette őket. A helyükben ő is óvatos, sőt bizalmatlan lenne. – Ne aggódj, tőlem nem tud meg rólatok senki semmit.

– Köszönöm!

– Egy feltétellel.

– Miféle feltétel? – villant a tündér zöld szeme.

– Szeretném, ha mi ketten még találkoznánk. Sokszor.

Így is lett.

Edgár valami korábban ismeretlen érzést tapasztalt meg, amit már-már hajlamos volt szerelemnek hinni. Úgy vélte, végre meglelte, akit keresett, országa trónja, valamint saját szíve is ilyen királynőért kiáltott.

Egy nap ízelítőt kapott a tündérek híres varázstudományából is, mikor elvitte Ewint lovagolni. A kimerítő vágta után megpihentek egy fa árnyékában. Éhesek voltak, de ennivaló nem volt náluk. Ewin felszólította Edgárt, hogy vesse le a kabátját, és terítse a földre, hogy mihamarább ehessenek. Tett néhány követhetetlen kézmozdulatot, motyogott valamit, és a kabát asztallá, gombjai étellel teli tálakká változtak. – Ne nézz már olyan bambán! Kóstold meg inkább ezeket a finomságokat! Hogy lehet ennyire kiakadni egy varázslat miatt? Én még csak kezdő vagyok. Akkor fognál padlót, ha látnád, mit tud apám meg anyám. Ők igazi nagypályások! No és Mira? Sosem mutatott neked ilyesmiket? Gondoltam. Folyton azt hajtogatja, hogy nem érdekli a varázstudomány. Pedig minden öreg és bölcs erdőlakó úgy tartja, őstehetség! Szerintük sok-sok tündéröltő óta a legnagyobb reménység! De Mira egész nap az erdőben csavarog, ahelyett, hogy a képességeit fejlesztené. Állítólag én is tehetséges vagyok… Szeretnék varázsló lenni, ha felnövök! Nem értem a nővéremet! Mintha nem is közénk tartozna…

Edgár elégedetten heveredett a fűbe, és a jövőről álmodott.

Mira egyedül volt otthon, szülei ismerősökhöz mentek látogatóba, a veteményesben tevékenykedett. Egyszerre furcsa előérzet lett úrrá rajta, felnézett. Mintha viharfelhők gyülekeztek volna északon, az ég alján. Ám mikor jobban megfigyelte, látta, hogy nem felhő, hanem valami sebesen növekvő ködszerű gomoly az, már el is takarta a napot, félhomályba burkolta a környéket. A közepéből éjfekete lovas bontakozott ki, a ló lába nem érintette a talajt, úszott a levegőben. A titokzatos idegen magával ragadta Mirát, s mindez egy szempillantás alatt ment végbe. A köd visszahúzódott amerről jött. Újra szikrázó nyár volt.

Mikor Edgár és Ewin hazaértek, és nem találtak otthon senkit, még nem gondoltak semmi rosszra, de amikor rábukkantak a veteményesben szanaszét hagyott kerti szerszámokra, akkor már igen.

– Edgár! – ragadta meg a királyfi kezét Ewin. – Lehet, hogy történt vele valami!

– Igen, legjobb lesz, ha körülnézünk. Te menj arra, én meg erre, rendben? Ha találsz valamit, kiálts!

Ewin bólintott, ellentétes irányba indultak.

Nincs lábnyom, de még egy elhajlott fűszál sem… Furcsa, nagyon furcsa, morfondírozott Edgár. Megtorpant. Valami mozdult mellette a bokorban. Mintha halk sírást hallott volna… Lehajolt, széthajtotta az ágakat. Egy nyuszi lapított a levelek közt, szemét Edgárra meresztette, egész testében remegett.

– Nem találtam semmit – csörtetett elő Ewin a fák közül.

– Én viszont igen.

– Hiszen ez Nyúlka, Mira barátja! Hátha tud valamit! Szerencsére beszélek nyúlul, kikérdezem! – azzal nyúl nyelvre váltott. Először csitítani próbálta a sokkos állapotban lévő állatkát, nem sok sikerrel.

– Ne engedd, hogy bántson! – Nyúlka igyekezett még kisebbre összehúzni magát, fogvacogva bámult Edgárra. – Ugye az ő szolgája? És megölni jött, hogy ne mondhassam el senkinek?

– Mit?

– Hogy láttam, amikor elvitte Mirá-á-át!

Amíg Nyúlka sírt, Ewin összefoglalta addigi párbeszédük lényegét.

– Látta, mi történt?! – kiáltott Edgár. – Elvitte? Mikor? Ki? Hová? Ki vele!

Ewin lefordította a lényegre törően rövid kérdéseket. Nyúlka összeszedte magát, hüppögve belekezdett: – Azt akartam kérdezni Mirától, jön-e velem Leveli nénihez énekelni…

– A Békakórus vezetőjéről van szó?

– Igen. Egy ideje hozzá járunk tanulni. Minden harmadik este tart nekünk különórákat. Szívesen fogadja a szorgalmas kezdőket… Mikor ideértem, Mira salátát kapált… épp szóra nyitottam a szám, mikor jött a köd, aztán ő… felkapta Mirát… elrabolta!

Ewin közölte a herceggel amit megtudott.

– Ki? Ki az az ő? Beszéljen világosan ez a nyúl! – Edgár roppant dühös volt. – Ki volt az? Lekaszabolom, apró darabokra aprítom!

Ewin az indulatos kitörésnek csak a leglényegét ültette át nyúl nyelvre: – Ki rabolta el Mirát, Nyúlka?

– Az Északi Varázsló! – lehelte alig hallhatóan a nyuszi, közben ijedten forgatta a fejét, mintha attól tartana, hogy a veszély még mindig ott ólálkodik.

Ewin megremegett. – Ó, erdőnk szelleme!

– Nekem most haza kell mennem, a mamám vár.

– Jól van, itt már úgysem segíthetsz! – intett búcsút Ewin.

– Mondd meg neki, hogy ne aggódjon, Mira vissza fog jönni!

Ewin tolmácsolta Edgár üzenetét, sokkal kevesebb magabiztossággal, mint ahogy elhangzott. Nyúlka bólintott, de bólintása szomorú és reménytelen volt. Elugrándozott.

A tündérházaspár alkonyattájt érkezett haza, Mira eltűnésének hírét rosszul fogadták. Ilma ájultan rogyott férje karjába, aki szintén alig tartotta magát. Mikor Ilma felocsúdott, sírógörcsöt kapott.

– Ó, a drága Mira! Nem látom többé! Örökre elvesztettük!

– Ej, no, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni… Elmegyünk Uwóhoz, ő megmondja, mit tegyünk…

– Olzon uram, engedd meg, hogy veletek tartsak! – ajánlkozott hevesen Edgár.

– Ugyan, fiam, indulj szépen a palotádba, ez a mi dolgunk!

– Ha kell, a világ végére is elmegyek, és megmentem Mirát! Fel nem foghatom, miért rezeltetek be annyira attól az Északi Varázslótól, például te, aki hatalmas varázsló hírében állsz magad is! – szólt Edgár enyhe megvetéssel.

– Bátor, nagyon bátor, hercegem! – vágott vissza Olzon. – Hatalmas vagyok, igen. Viszonylag. De vannak nálam hatalmasabbak is. Sokan. Egyikük az Északi Varázsló. Az ő varázsereje óriási, meglehet legyőzhetetlen! És nem is tudunk róla sokkal többet. Néha látjuk elrobogni a Rombuszerdő felett, fekete lován, ködbe burkolózva, ennyi. Úgy tartják, nem tér vissza senki, aki megkísérel eljutni hozzá! És mivel nagyon úgy fest, hogy nekem kell ellenőriznem ennek az állításnak a valóságtartalmát, engedelmeddel annyira óvatos leszek, amennyire csak lehetséges. Felkeressük Uwót.

– Engedd, hogy segítsen! – kérte Ilma. – Megnyugtatna.

– Nem bánom, velünk jöhet – egyezett bele Olzon. – Induljunk! – Maga mellé intette Edgárt. – Te nem tudod, ki az az Uwo, igaz?

– Mira emlegette néhányszor…

– Mira folyton beszél, be nem áll a szája! – ingatta fejét a tündér. – Mindenesetre néhány dologra fel kell hívnom a figyelmedet. Uwo a bölcsek bölcse köztünk. Nagy tiszteletnek örvend. Bizonyára furcsának tűnik majd a szemedben… Uwo kissé, hogy úgy mondjam, házsártos. Talán mert már nagyon vén. Arra kérlek, csak akkor szólj, ha kérdez, s tedd pontosan azt, amit parancsol. Üdvösebb nem magadra haragítanod.

Uwo egy sötét barlangban lakott, csak a hátsó sarkokban pislákolt néhány fáklya. Uwo nem szerette a fényt. És még sok minden mást sem. Trónushoz hasonló karosszékében bóbiskolt, mint általában. Fekete köpenyt viselt, arcát csuklya takarta. Edgárék jöttére fölneszelt.

– Á, látogatók! – recsegte repedtfazékszerű hangon. – Gyertek csak, gyertek!

– Légy üdvözölve, Uwo! – köszönt a három tündér, és mélyen meghajoltak.

– Ti is, ti is, barátaim, legyetek üdvözölve… Egy ember az ott veletek?

– Egy ember, Uwo, de nem ellenségünk – mentegette a tündér Edgárt.

– Bízom az ítélőképességedben, barátom – mondta kegyesen Uwo. – Mi szél hozott?

– Bölcs Uwo, a segítségedre van szükségünk! A lányunkat, Mirát…

– Igen, igen, tudok az esetről. Mindent láttam álmomban.

– Mit tehetünk, nagy Uwo?

– Az Északi Varázsló szemet vetett Mirára, barátom. A szépséges Mirára. Ezentúl még egy dolgot tudunk az Északi Varázslóról: nagyon jó ízlése van. Megtetszett neki Mira. Megértem. Lennék csak ezer évvel fiatalabb! Vagy akár csak pár százzal! Na, de ez nem tartozik ide… Az állandóan fecsegő Mira. Akiben szikrányi tisztelet sincs az öregebb iránt…

– Uwo, kérlek… – próbálta Olzon megfelelő mederben tartani a vén bölcs gondolatait.

–… annál több tehetség a varázsláshoz – folytatta Uwo zavartalanul. – Érted már, barátom?

– Nem – vágta rá a tündér ingerülten. Mirát elrabolták, Uwo meg rébuszokban beszél!

– A kulcsszó a varázserő! Az Északi Varázsló Miráért cserébe a varázserődet fogja követelni, és a feleségedét, és a fiadét! Eszes fickó az ebadta! Jól kifundálta! Ha nem vagy hajlandó megadni neki, amit kér, még mindig ott van neki Mira. A csiszolatlan gyémánt. Csodálatos terv! Szavamra, szeretnék megismerkedni ezzel az Északi Varázslóval!

– Nekem nincs kedvem dicshimnuszt zengeni róla! Vissza akarom kapni Mirát! – mondta Olzon ellentmondást nem tűrően.

– Nem léphetsz a birodalmába! – figyelmeztette Uwo. – Nem kockáztathatjuk a léted! Szükségünk van valamennyi varázstudónkra!

– Hát nincs remény? – kiáltott a tündér kétségbeesetten.

– Az ember.

– Tessék?

– Az ember menjen helyetted.

– Vállalod? – fordult a tündér Edgárhoz. – Örökre hálásak leszünk neked!

– Vállalom, Olzon uram! De csak, ha hozzám adod a lányod!

– Legyen úgy! – vágta rá a tündér, bár a hideg rázta a gondolatra, hogy Mira egy ember felesége legyen. Ám ezzel ráér foglalkozni, majd ha Mira újból köztük lesz.

– Visszahozom őt, úgy éljek! – fogadkozott Edgár.

Uwo reszelős kacagása soká visszhangzott fülükben.

Edgár lehajtott fejjel bandukolt. Immár két hete csak megy, megy, megy északnak. Havazni kezdett. Kérlelhetetlenül. Sűrű, hatalmas pelyhekben szakadt a hó. Szél süvített, tombolva ráncigálta az ernyedt pelyheket, melyek engedelmesen csapódtak Edgár arcába. Megállt. Körülnézett. Hátrált néhány lépést, majd elégedetten felnevetett. Ahol most állt, nem esett a hó, ellenben karnyújtásnyi távolságra igen. Láthatatlan fal tartotta kordában a vihart. Nekiveselkedett, a dermesztő szél, és a hópelyhek közé vetette magát. Halk gongütést hallott. Már az előbb is megütötte fülét a furcsa hang, de túlságosan lekötötték gondolatai, azt hitte, képzelődik. Most már meg mert volna esküdni, hogy az Északi Varázsló birodalmának földjét tapossa.

Hamarosan elvesztette időérzékét a hóban, mely alulról térdig ért, felülről folyamatosan szakadt. Megtorpant. Valami nem ide illő zaj… Vagy nagyon is ideillő? Farkasüvöltés! Olvasott már ilyesmiről: a farkasok, mikor nem találnak elég táplálékot, az emberhúsra is rákapnak, sok-sok utazó esett farkashordák áldozatául. A szél egy pillanatra szétfújta előtte a havat, meglátta a fenevadakat. Hárman voltak. Felé rohantak. Edgár mérlegelte a helyzetet. A bátorsággal nincs baj. Elképzelhető, hogy le is tudná győzni őket. Másfelől ott van Mira. Aki vár rá, aki talán förtelmes kínokat áll ki… Aztán hölgyeket megmenteni mégis lovagiasabb tett, mint farkasokkal viaskodni… Az erejét is tartalékolnia kell… Egyszóval futásnak eredt.

Rohanás közben újabb gongütés hangzott fel, a zuhogó havat zuhogó eső váltotta fel, a levegő is enyhébb lett. Úgy tűnt, a farkasok felhagytak az üldözéssel. Edgár lassított, kifújta magát. Kibújt vastag kabátjából. Nem volt kedve cipelni, valami azt súgta, nem lesz már szüksége rá. A közelben vénséges, óriási, odvas bükkfa árválkodott, néhány csenevész levél himbálózott ágain. Belegyömöszölte a kabátot a fába. Elindult. Elégedett volt önmagával. Jól eltüntette a nyomait. Épp belevágott kedvenc melódiájának fütyörészésébe, mikor valaki krákogni, köhögni, fuldokolni kezdett mögötte, mint akinek torkán akadt valami. A kardjához kapott. Nem látott sehol senkit. Csak a fa volt ott, amögött pedig nem rejtőzhettek el. Minden olyan volt, mint előbb. Bár, úgy emlékezett, a fa kicsit jobbra állt tőle, most meg balra hajladozik. Biztosan ő tévedett. Elvégre a fák, és egyáltalán a növények nem szoktak csak úgy ukmukfukk helyet változtatni. Megvonta a vállát, elfordult. Ám ekkor ismét köhögni, prüszkölni kezdett – a bükkfa! Végre megkönnyebbülten kiköpte az erőszakkal belégyömöszölt ruhadarabot. Edgár alig tudta elkapni a fejét a repülő nagykabát elől. – Mi a fene?! – kiáltott, csodálkozva meredt a fára. Az megrezegtette az ágait oly módon, hogy értelmes szavakat susogott Edgárnak. Még ha nem is nyájas baráti szavak voltak ezek…

– Mit képzelsz, fajankó! Nem, még arra sem vagy érdemes, hogy fajankónak tituláljalak, te, te… útszéli cserje!

Gyökereit egymás után emelgetve, recsegve-ropogva, de elég gyorsan araszolt a királyfi felé. Hangosat suhintott a levegőbe, mire kisvártatva két másik ugyanolyan fa bukkant elő az esőfüggöny mögül. Vészjóslóan meregették ágaikat. Edgár kínosan mókásnak ítélte a szituációt: a fák elől menekülő királyfi, ezért a lehető legrövidebb úton kívánta lezárni az ügyet. Támadt is egy jó ötlete. Ügyesen a három matuzsálemfa közé került.

– Gyertek, ti vén rőzsénekvalók! – bőszítette a fákat. Sikerrel. Esztelenül rontottak rá, mint éhes kutyák a csontra. Óvatlanok voltak, öreg ágaik úgy összegubancolódtak, hogy még mozdulni sem bírtak. Edgár könnyűszerrel kibújt laza gyűrűjükből.

– A soha viszont nem látásra, cseppet sem kedves bükkurak! – intett búcsút nevetve. A fák veszekedését még soká hallotta.

– Szállj le a gyökereimről, fafej!

– Jaj, ne húzd az ágaimaaaat!

– Eresszetek már el! Eh, megmondom a gazdánknak, hogy készíttessen belőletek kalapácsnyelet, ti korhadékok! Ajjajjaj! Nem élem túl a szégyent, hogy egy ilyen kis csíra túljárt az eszünkön! Csapott volna belém a villám, amikor veletek lepaktáltam!

– Mit ágálsz, téged legalább nem akart eldugaszolni!!!

Edgár valahogy megsajnálta a szerencsétlen öreg kétszikűeket, de mit tehetett volna? Neki meg kell találnia Mirát! Azt azonban megfogadta, hogy ezentúl nagyobb tisztelettel lesz a fák, sőt bokrok és füvek iránt…

A gongütés kissé megijesztette Edgárt. Már tudta, ismét nehézségre számíthat. Figyelmesen nézett körül. Sivatagban volt. Forróságban. Ruhájából párafelhők kúsztak elő. Nekivetkőzött az időnek. Remélte, nem lesz újabb gong, mely újabb melegedést jelez… Ekkor vágták orrba. Hanyatt esett. Nem látott senkit. Rúgás érte az oldalán, megragadták, a levegőbe emelték, messzire hajították. Edgár mindeközben gondolkozott, hogyan tehetné egyenlőbbé a küzdelmet. Megszületett a terv. Kivitelezéséhez azonban feltétlen lábra kellett állnia. Mikor földet ért, eszméletlenséget színlelt. Még egyet rúgtak a veséjébe, megtapogatták a nyakát, él-e, felhúzták a szemhéját – ő senkit sem látott –, aztán békén hagyták. Edgár érezte a tanácstalanságot a levegőben. Kihasználta az alkalmat, felpattant, rohant vissza az esőbe. Ott megállt, kivonta kardját, várta a támadókat. Azok kicsit késlekedtek. De Edgár terve bevált. A láthatatlanok immár láthatóvá váltak azáltal, hogy az esőcseppek végigfolytak rajtuk. Hárman voltak. Edgár hiába próbálta elérni őket a fegyverével, túl gyorsan mozogtak. Hamarosan ki is ütötték a kardot a kezéből. Sebaj, gondolta a királyfi, kézitusában úgysincs nálam jobb, hehehe! Ezt keletről érkezett udvari küzdősport mestere is tanúsíthatta volna, aki birodalomszerte elismert harcművészt faragott belőle. Néhány perc múlva három megvert, elázott láthatatlan hevert körülötte a földön. Békülékenyen emelték fel a kezüket, és kegyelmet kértek. Edgár elfogadta megadásukat. Ezután különös dolog történt. Először az egyik, majd mindhárom láthatatlan kuncogni kezdett, végül már éktelenül röhögött. Edgár értetlenül szétnézett. Meglátta a bükkfákat. Gyökerüket a másik törzsének vetve igyekeztek megszabadulni egymástól. Edgár otthagyta a nem mindennapi gyülekezetet. Harcos és láthatatlan ellenfelei a földet csapkodták széles jókedvükben.

Edgár a kegyetlen sivatagi forróságban egy dűnére kapaszkodott fel. Szomjas volt és kimerült. A bucka tetején kellemes dallamsor köszöntötte, lélegzete elakadt az elé táruló látványtól. Gyűrű alakban erdősáv övezett egy virágágyásokkal, bokrokkal díszített kertet, amelynek közepén elefántcsont torony magasodott. Gyöngyházfénye tündökölt a napsütésben.

Edgár ámulva botorkált le az erdős lankává szelídült magaslatról. Megkönnyebbülve tapasztalta a hőmérséklet elviselhetővé csökkenését. Örömét tetézte, hogy kristálytiszta vizű forrást lelt a fák közt. Lepihent. Este akart belopózni a toronyba. A torony csúcsát nézte, mely jóval a fák fölé nyúlt. Elképzelte, milyen lehet ott élni. A megtestesült idillben, távol a világtól, saját törvények szerint. Kicsit irigyelte a tulajdonost. Saját törvények, feddte meg magát nyomban. Rossz törvények azok, amelyek szerint bárkit elrabolhatunk az otthonából! Megengedhetetlen, elfogadhatatlan. Még ha ilyen helyre hozzuk is…

Fél szemét a környező fákon tartotta, de hamar rájött, azok egészen hétköznapi, földbegyökerezett típusok. Gondtalan álmodozásba merült.

Bealkonyodott. A madarak utolsó dalukat fújták. Edgár fától fáig, rózsabokortól rózsabokorig lopózva közeledett a toronyhoz. Gyakran fülelt, nem hallja e láthatatlan őrszemek lépéseit. Ám minden néma, dermedt mozdulatlanságba burkolózott. A falhoz lapulva megpróbálta a kaput. Zárva volt. Tanácstalanul topogott. Szerencsére a feje fölött, nem is túl magasan észrevett egy nyitva felejtett ablakot. Bemászott.

Kicsi lakószobába került. Talán éppen a kapuőr szállása volt, de most éppen nem tartózkodott otthon. Falrengető robbanás rázta meg a kertet. Edgár kilesett. Ahol néhány másodperccel ezelőtt állt, most mély kráter komorlott. Nagyot nyelt. Hát mégis tudják, hogy itt van? Lépteket hallott az ajtó felől. Fegyveréhez kapott, s ekkor jutott eszébe, hogy kardja az esős övezetben maradt. Beszédfoszlányok szűrődtek be hozzá:

– Ez nagyot szólt!

– Néha komolyan az idegeimre megy!

– Ugyan! Kicsit dilis, de amúgy rendes pacák. És még csak fél hét van…

Elhaladtak a szoba előtt, Edgár felsóhajtott. Mielőbb kerítenie kell valami önvédelmi eszközt, figyelmeztette magát. Résnyire nyitotta az ajtót, kilépett a folyosóra. Csigalépcső vezetett a felsőbb szintekre. Módszeresen átvizsgált minden helyiséget és zugot, meglapult a sötét sarkokban, ha hangokat hallott, egyébként pedig lenyűgözte a pazar berendezés – különösen a fegyvergyűjtemény, amelyből kölcsön is vett egy kardot. Órák óta bolyongott az épületben, de Mira sehol. Egyre idegesebb lett. Már a rejtőzködés legkisebb szándéka nélkül rontott a termekbe, szobákba: azzal is megelégedett volna, ha talál valakit, akit jól elagyabugyálhat. Belerúgott egy díszes faajtóba…

Mira az ablaknál ült, sálat kötött. A párkányon gyertya világított. A tündér halkan dúdolt, mikor beszakadt az ajtó…

Mira felsikított, Edgár berontott. Egy pillanatig meglepődve bámultak egymásra.

– Na végre! – kiáltott Edgár. – Nem vagy többé rab, felejtsd el a szolgaságot, a kényszermunkát…

– Edgár! Mit keresel te itt? Miért nem üzentél, hogy jössz?

– Üzenni? Jó vicc! Mégis mit gondolsz? Meglepetést akartam szerezni, tündérkém! De félre a tréfával. Induljunk most rögtön!

– Hova?

– Természetesen a Rombuszerdőbe! Azért jöttem, hogy kimentselek!

– Kiments? Hát nem érkezett meg a galamb?

– Milyen galamb?

– A postagalamb! – majd mást kérdezett a tündér: – Edgár, mikor indultál megkeresni engem?

– Még az eltűnésed estéjén.

– Akkor minden világos! – huppant egy öblös karosszékbe Mira. – Tudhattam volna, hogy apámék nem teketóriáznak! De ki gondolt akkor erre? Minden olyan gyorsan történt… Edgár! Apámék azóta biztos megkapták a levelemet. Sajnálom, hogy hiába fáradtál…

– Miket beszélsz?

– A levélben megírtam, hogy jól vagyok s nem szándékszom hazamenni.

– Megőrültél?

– Kiválóan érzem itt magam.

Edgár lassan tagolta a szavakat: – Úgy látszik, te nem tudod, hogy téged az Északi Varázsló tart a karmában!

Mira nevetett: – Ó, neki nincsenek karmai!

Edgár már látta, hogy nehezen fognak zöldágra vergődni, ám mielőtt eltöprenghetett volna a miérten, Mira belékarolt, és maga után húzta: – Gyere!

Keskeny csigalépcsőn haladtak fölfelé. Edgár sejtése szerint a torony csúcsához közelítettek. Egy kanyarulat után vastag, tömör faajtó állta útjukat. Mira kopogott. Odabenn felrobbant valami, valaki dühösen felkiáltott. Mira ijedten kapta szája elé a kezét.

– Ki van ott? Megmondtam, hogy tilos zavarni! – mennydörögték az ajtó mögül.

– Én vagyok – a tündér hangja kissé remegett. – Nincs baj, ugye?

– Mira! – enyhült meg a szigorú ismeretlen. – Tudod, hogy dolgozom!

– Fontos dolog történt… – Csend. – Bejöhetek?

– Egy pillanat, nyitom.

Edgár és Mira várakoztak. Múltak a percek. Egyszerre irtózatos csörömpölés zaja hallatszott, majd rázkódni kezdett a fal és a lépcső, talán az egész torony. Végre elült a robaj, és feltárult az ajtó. Egy terem nagyságú toronyszoba léptek. Körös-körül könyvekkel, üvegedényekkel, lombikokkal, ampullákkal megpakolt polcok, valamint ismeretlen rendeltetésű gépezetek, állványok sorakoztak. Középen vaslépcső vezetett a galériára, azon látcső a csillagok vizsgálatára, ugyanis a szoba fölött üvegkupola láttatta az eget.

– Mira, ne haragudj, amiért úgy rád förmedtem – Az állványok közül fekete ruhás alak sietett eléjük. – Majdnem sikerült a kísérlet.

– Jaj, ha tudtam volna!

– Semmi baj. A képletek lejegyzését már korábban abbahagytam, később úgysem rekonstruálhattam volna a folyamatot. De legalább bebizonyosodott, hogy van értelme a próbálkozásnak!

– Örülök.

A feketeruhás felfigyelt Edgárra. – Ki ez itt veled? Nálam dolgozik? Még sosem láttam. Vagy igen?

– Nem, még nem találkoztatok – mosolygott Mira.

– Csak nem most érkezett? – ráncolta gondterhelten a homlokát a másik.

– De! – kacagott a tündér, beljebb tessékelte Edgárt.

– El kell küldeni! Nincs több hely!

– Ő Edgár!

– Ismered ezt az embert? – A feketeruhás meglehetős féltékenységgel nézett a királyfira, Mira pedig neheztelőn rá. Erre gyorsan kutatni kezdett az emlékezetében. – Edgár… Edgár… Edgár! Ó, a herceg! Hát persze! Mira sokat mesélt rólad. Kerülj beljebb! Nem is, menjünk inkább egy kényelmesebb szobába.

Egymás mellett haladtak, széles folyosón, mely hosszan nyújtózott előttük, mindkét oldalon legalább tizenöt kétszárnyú ajtóval. Lehetetlen, hogy még mindig a toronyban járjunk, töprengett Edgár.

Elegáns társalgóban foglaltak helyet. Az asztalon frissítők, gyümölcsök. A beszélgetés azonban akadozott. A feketeruhás elmélázva nézett ki az ablakon, Mira csak mosolygott Edgárra, aki nem igazán tudta, mi folyik körülötte.

– Igor, nem felejtetted el a ma esti bált, ugye? – fordult Mira a feketeruháshoz.

– Hogy mondod?

– Szakadj végre el a képleteidtől! – nevetett Mira. – Vendégünk van! És az estélyt se felejtsd el!

– Inkább dolgoznék… – dünnyögte Igor.

– Semmi szín alatt! Jót fog tenni neked egy kis kikapcsolódás. Vagy be akarsz csavarodni odafönn a toronyszobában? Hallottam a robbanást!

Igor nem szólt.

– Régebben az itteniek folyton panaszkodtak! – a tündér már Edgárhoz beszélt. – Ha nem sikerültek a kísérletei, mérgében kidobálta a lombikokat az ablakon, amik aztán felrobbantak a kertben. Egyszer majdnem levegőbe repítette a kertészt! Úgyhogy bevezettük a négytől kilencig tartó kijárási tilalmat – kuncogott. Aztán morcosan Igorra nézett. – Ma tönkretetted a legszebb rózsát! Igazán vigyázhatnál a virágokra!

Igor hümmögött. Edgár nagyot nyelt.

– Ó, ilyen későre jár?! Mennem kell! Ti nyugodtan beszélgessetek! – Mira kiszaladt a szobából, Edgár megkövülten bámult utána.

– Én is ott voltam… a kertben… – motyogta kisvártatva.

Igor meglepetten tekintett rá. – Nem tehetek róla, gyakran elfelejtem, hogy nem egyedül élek. Végül is a magány miatt költöztem ide. Hogy ne zavarjon senki. Ezért építettem a tornyot. De egyre többen jöttek. Kertészek, akik szívesen ápolják a kertet, szakácsok, akik szívesen főznek… Ma már annyian vannak, mint égen a csillag – lemondóan legyintett.

– Te építetted a tornyot? – húzta össze a szemét Edgár.

– Na jó, az túlzás, hogy építettem, inkább teremtettem, vagy idevarázsoltam, ha úgy tetszik.

– Hisz akkor te vagy az Északi Varázsló! – szólt Edgár egyre emelkedő hangerővel. – Miért titkoltad eddig? – Figyelmét elkerülte Igor furcsa kézmozdulata. Megpróbálta kirántani kardját, de az meg se mozdult, mintha csintalan gyerekek beleragasztották volna a hüvelybe.

– Mit gondoltál, ki vagyok? – kérdezte a varázsló.

– Mit tudom én! Hiszen Mira Igornak szólított! – még mindig a kardot rángatta.

– Mert ez a nevem. Azt képzelted, Északi Varázslónak hívnak? Az nem is név. Hagyd már azt a kardot. Nem tudsz megtámadni engem. Ígérem, neked sem esik bántódásod. Nem vagyok vérszomjas kedvemben.

Edgár rápillantott. Végre felfogta a helyzet képtelenségét: egy daliás fickót látott maga előtt, aki bármelyik királyi udvar lovagrendjének díszére válna, aki enyhe gúnnyal, mégis jóindulattal tekint rá, és aki nem más, mint a nagy Északi Varázsló. Ha akarná, valószínűleg könnyedén elpusztíthatná őt, Edgár herceget, az elefántcsont toronnyal, a sivataggal, akár még a végtelen hómezővel együtt is. Visszaroskad a székbe. Fegyverrel támadni egy mágusra – már szégyellte bolondságát.

Igor ezentúl ügyet sem vetett rá, tenyerébe támasztotta állát, a szélben hajladozó fákat nézte a távolban, néha sóhajtott, vagy idegesen megrázta a fejét. Edgár önkéntelenül a karosszéke mélyére lapult, mikor a varázsló felkiáltott: – Megtaláltam! – és kirohant a szobából.

Engem jól itt felejtettek, gondolta Edgár. Megpróbált türelmesen várakozni, de képtelen volt. Föl-le járkált. Az a határozott érzése támadt, hogy itt rá semmi, de semmi szükség nincs. Szerette volna megkeresni Mirát, hogy beszéljenek, de nem merte elhagyni a biztonságos helyiséget, még itt is félve közelített a tárgyakhoz. Hallott elég elrettentő mesét a varázslók sajátos humoráról… Most, hogy találkozott Igorral, mindent készséggel el is hisz.

Sok idő múlva lassan nyílott az ajtó. Mira sápadt arca tűnt föl, szemeiben szívből jövő megbánás.

– Te még itt vagy? Annyira sajnálom! Rengeteg dologgal kellett ma foglalkoznom, teljesen elfelejtettem, hogy…

– Hogy itt vagyok – fejezte be helyette Edgár.

– Bocsáss meg – hajtotta le a fejét a tündér.

– Mira, nem örülsz nekem?

– Dehogynem! Olyan jó, hogy meglátogattál! Csak mondd, hogy nem haragszol!

Edgár megnyugtatta. Hogyan is haragudhatna valakire, akinek ilyen zöld szemei vannak.

– Jöjj, megmutatom a szobádat, lepihenhetsz az estély kezdetéig! – Mira kézen fogta, újabb folyosókon, lépcsőkön vezette. Útközben megálltak, Mira megszólalt: – Ez Edgár herceg, a barátom és vendégem! Gondotok legyen rá, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben! – Edgár zavarban volt, ő nem látott senkit. – Ne aggódj, – mosolygott Mira – néhány órán belül hozzászokik a szemed az itteni viszonyokhoz, akkor te is láthatod őket.

– Kiket?

– Mindenkit, aki itt él. És a kastélyt is.

– Kastélyt?

– Igen, ahol most járunk. Ez már nem a torony.

– Sejtettem.

– Nem csalódtam benned! Holnap akár kívülről is megnézheted. A kastély kizárólag hajnalban látszik néhány percre, mikor bizonyos szögben vetül rá a fény. Igor nem akarta tönkretenni a tájat. Kezdetben csak a torony létezett, de egyre többen akartak nála maradni, ezért kénytelen volt telepíteni egy újabb épületrészt. És (Igort kivéve) aki sokáig itt él, szintén láthatatlanná válik a máshonnan érkezők előtt. – Betessékelte a herceget egy lakályos, tágas vendégszobába. – Érted fogok küldeni valakit, és együtt megyünk le a bálterembe.

Edgárt várakozás közben elnyomta az álom. Vízcsobogásra ébredt. Néhány pillanatig nem tudta, hol van. Észbekapott: hisz megtalálta Mirát! Mintha keserű mellékzöngéje lett volna a szavaknak… Elhessegette a borús gondolatokat. Megkereste a helyiséget, ahonnan a csobogás hallatszott. Fürdőszoba volt. Odakészítve egy váltás ruha, amit a frissítő fürdő után fel is öltött. Az erkélyről nézte a kertet. Határozottan úgy érezte, más színben látja a világot. Nyílt az ajtó. Egy lány jött be tálcával. – Mira, a tündér finom falatokat küldött neked. – mosolygott. – Hamarosan hozzá vezetlek.

A lányt követve tátva maradt a szája a csodálkozástól. Ahogy Mira ígérte, végre feltárult előtte ez a titokzatos birodalom. Különös teremtményeket látott, akik csoportokba verődve beszélgettek, nevetgéltek, vagy komoly képpel siettek dolguk után.

Mira lakosztálya egy másik szárnyban volt, nyugalmas, csendes részen. Edgár az ajtó előtt várakozott. Töprengett a sok idegen szerzeten, kifélék, mifélék? Egy biztos: nem emberek. Ha abból indul ki, hogy Mira tündér, Igor pedig az Északi Varázsló… Eddig jutott. Mira lebbent elé sárga estélyi ruhájában.

– Húha! – nyögte Edgár.

– Mehetünk? – kacagott a tündér.

Az előbb még népes folyosók kiürültek. A herceg meg is jegyezte.

– Megkezdődött a bál! – válaszolt Mira.

– Álarcosbál lesz?

– Miből gondolod?

– Nem is tudom… – visszakozott Edgár.

– Hercegem! Előlem nem rejthetsz el semmit! A legjobb varázslóiskolába jártam, perfekt gondolatolvasó vagyok! Ne akard, hogy alkalmazzam rajtad a tudományomat, mert valószínűleg kellemetlen lenne mindkettőnk számára!

– Általam ismeretlen teremtmények gyűltek itt össze ma este – vallotta be Edgár.

– Az északi területek halhatatlanjai. Legalábbis azok, akiket Igor személyesen ismer. A Rombuszerdőből kizárólag jómagam büszkélkedhetem ezzel.

– Én mit keresek köztetek? – komorodott el Edgár.

– Az események kedvező alakulása folytán a mai estély a te tiszteletedre szól. Te vagy a díszvendég! De miért lettél szomorú?

Edgár vidámságot erőltetett magára. Egy tündér úgysem értheti, hogy egy ember miért szomorú a halhatatlanok között. – Csak eszembe jutott valami. Nem fontos.

– Később visszatérünk rá, most érezzük jól magunkat! Egyébként az est végére meglepetést tartogatok számodra!

Széles lépcsősor tetején álltak, mely óriási, majdhogynem gigantikus méretű bálterembe vezetett. Mira és Edgár elindultak lefelé. Egyszerre minden szem rájuk szegeződött – némelyik teremtménynek csupán egy szeme volt, másoknak kettő, három, négy, sőt több… Taps és éljenzés zúgott föl. Mira sugárzott a boldogságtól, ő is tapsolt Edgárnak. A herceg majdnem elsüllyedt zavarában. Ő nem érdemelte ki az ilyen fogadtatást, mi lesz, ha kiderül, nem is az, akinek hiszik?

Mira csendre intette a vendégeket.

– Barátaim! Megfeledkeztünk arról, hogy Edgár nem lehet tisztában az okkal, ami arra késztet bennünket, hogy tiszteletünket és szeretetünket imigyen nyilvánítsuk ki…

A tömegből baráti kacagások-kuncogások hallatszottak.

– Majd megtudja! – kiáltott valaki, mire harsány nevetés tört elő.

– Éljen a jövő! – rikkantotta más.

– A jövő! A jövő! A jövő! – skandálták a jelenlévők.

A kedélyek lassan lecsillapodtak. Edgár és Mira elvegyült a tömegben. A herceg igyekezett minimális feltűnést kelteni, nyakát behúzta, szemét lesütötte. De így is bőven kijutott a vállveregetésből, kézszorításból.

Zene csendült fel. A zenészek bőre sárga, piros, zöld, illetve kék színű volt, magasságuk az aprótól az óriásig terjedt, a billentyűsnek legalább tíz ujj volt mindkét kezén. Gyors ütemű játékuk táncra csábította a bálozókat.

handa-banda

Handa-banda (csökkenő sorrendben):
1. Méla Béla, az óriás: billentyűk;
2. Sokkarú Lábatlan, a szárazföldi polip: ütős- és rázós hangszerek;
3. Vörös Paca, a díva: ének;
4. Rokk Ervin, a manó: gitár

Edgár herceget azonban igazándiból más izgatta. Míg Mira néhány vendéggel csevegett, egyre törte a fejét. Végül nem bírta tovább, félrevonta a tündért. – Ha jól értelmezem az előbbi jelenetet…

– Jól értelmezed! – vágott a szavába nevetve Mira.

– Te ismered a jövőt? Az én jövőmet? – Edgár szeme mohón csillogott.

– Ühüm. A múlt héten volt róla egy gyönyörű látomásom.

– Mondd el!

Mira a fejét rázta: – Azt nem lehet.

– Kérlek!

– Mira bíztatón nézett rá, Edgár megértette, és kérdezett. – Király leszek?

Bólintás.

– Jó király?

Bólintás és mosoly.

– És boldog?

– Elég! – nevetett Mira. – Nem lenne hasznos, ha többet tudnál! Nézd, ott van Igor! Menjünk oda hozzá!

Az Északi Varázslónak egy női szellem éppen arról panaszkodott, hogy a bőre még szellem viszonylatban is túlságosan halvány, és hiába próbálkozik mindenfélével, egy árnyalattal sem sikerült sötétítenie. Igor segélykérőn pillantott Mirára.

– Igor, micsoda dolog ez? Nem is foglalkozol a díszvendégeddel! – lépett közbe a tündér.

Miközben a szellem új beszélgetőpartner után nézett, és Igor fellélegzett, Mira folytatta.

– Képzeld, Igor, mi történt! Rendes esti körrepülésemet végeztem éppen… Edgár, te nem tudhatod, de mindennap körberepülöm a birtokot, hogy lássam, minden rendben van-e. Ma is így tettem. Minden szép és jó. Mígnem találkoztam a fákkal. Gyanúsak voltak. Közelebb hívtam őket, érthető okokból nem akartam berepülni az esős övezetbe. Nem mozdultak. Kérdem, mi bajuk? Nem válaszoltak. Nézem, nézem őket, addig nézem, míg végül felfedezem a hibát: összegubancolódtak az ágaik, mint a száz éve fésületlen haj! Moccanni sem bírtak! Csak bontóvarázslattal szabadíthattam meg őket! Szegény, drága, jó bükkbarátaim! Majd’ a szívem hasadt meg, mikor hallanom kellett tisztességben megöregedett tagjaik recsegését, ropogását! Mondd, ki lehetett az a garázda, szadista vandál, aki képes volt ezt tenni velük?!

– Őket kérdezd - vonta meg a vállát a varázsló.

– Kérdeztem, de nem hajlandók elárulni!

– Ez esetben ne is firtassuk. Hiúak és szenilisek, mindennek tetejébe harciasak és buták, de az ellenkezőjét képzelik magukról. Megérdemelték, amit kaptak.

– Hogy mondhatsz ilyet?

– Ez az igazság. Biztosan kikezdtek valakivel, és szégyellik a vereséget, ezért nem árulják el, ki járt túl az eszükön. Egyébként minden elismerésem az ismeretlené. Remélem a fáid ezentúl visszafogják magukat, különben el fogom távolítani őket a környékről. Mielőtt kárt tennének valakiben.

– Te sosem szeretted őket! Ha rajtad múlik, hagyod, hogy a Rombuszerdei Boszorkány felaprítsa őket tüzelőnek, csak mert nem volt elégedett a fa-animáló projektje eredményével, és nem találta őket szimpatikusnak!

– Elfogult vagy, kedvesem, mert a te erdődből származnak.

– Éppen hogy nem vagyok elfogult!

– Ó, dehogynem!

– Kikérem magamnak!

– Akkor erről ennyit. Egyébként azt rebesgetik, a Rombuszerdei Boszorkány újabban kavicsokat próbál animálni. Előre szólok, hogy nem fogok öntudatra ébredt kavicsokat befogadni ide. – A varázsló a maga részéről lezártnak tekintette a vitát. Szeretett volna témát váltani, megkérdezte Edgárt, valójában mi jövetelének célja, egyszerű baráti látogatás, esetleg valami más.

– Azért jött, hogy hazavigyen! – válaszolt helyette hevesen a tündér.

– El akarsz menni? – a varázsló átható tekintettel nézett rá.

– Még meggondolom… Na jó, nem… De néha úgy felbosszantasz!

– Hát akkor?

– Edgár előbb indult, mint ahogy a galamb megérkezett a levelemmel…

– Pedig az egy fénysebességű galamb volt… – Igor mondani akart még valamit, de közéjük furakodott egy kicsi, kerekhasú, rikító kék ruhát és cilindert viselő figura.

– Ó, Igor, azonnal gyere velem! Képzeld, iszonyatos vitába bonyolódtam azzal az ostoba Lufilénnyel a Bölcsek Kövének mechanizmusát illetően! – affektálta. – Te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem! Azt mondta, ha nem neki van igaza, ott helyben szétpukkan! Kövess! – maga után ráncigálta a varázslót.

Edgár épp kortyolt volna a zöld színű, gyöngyöző, s minden bizonnyal bódító italból, amelyet nem szolgált fel senki, mégis időről időre a vendégek kezében termett, mikor a cilinderes felrikoltott valahol a tömegben: – Na ugye, hogy tévedtél! – A zene elhallgatott, pisszenés se hallatszott, csak valami egyre erősödő süvítés. A tömegből kivágódott egy kézzel, lábbal bíró, gömb alakú halhatatlan, őrült sebességgel repesztett a plafon felé. Jó magasan a vendégsereg fölött szétpukkant. Darabjai lassan szállingóztak a levegőben… A részek azonban hamarosan újrarendeződtek, és Lufilény széles vigyorral a képén huppant a padlóra.

– Hogy volt, Lufilény! Hogy volt, Lufilény! – tapsolt az elragadtatott sokaság.

Lufilény meghajolt. – Következő pukkanásomat kiváló házigazdánknak ajánlom! – kiáltotta, mielőtt megismételte a mutatványt. A nézők őrjöngtek.

– Igor, mutass te is valamit! – ordított egy italtól rekedt hang.

– Ne kéresd magad, öregfiú! – süvöltötte más.

Igor kelletlenül biccentett. – Na, jó. Erre a varázslatra véletlenül akadtam rá. – És a terembe varázsolta a tengert. Egy korallszirt körül színes halrajok úszkáltak. A halhatatlanok visszafojtott lélegzettel bámultak. Egy csáp nyúlt fel, hogy végigsimítson egy teknősbékán.

– Tilos hozzáérni! – figyelmeztette Igor. – Széttörik a varázslat.

Valaki velőtrázón felvisított: – Cápa! – A ragadozó alattomosan közelített, hogy a gyanútlan halakra vetesse magát. – Te nyavalyás! – felkiáltással egy pohár repült a vízalatti vadász felé, s alaposan el is találta – a varázslatot. Szikrázó-csillámló darabokra mállott, mielőtt felszívódott a levegőbe.

– Ki volt ez a barom? – tudakolta egy kevéssé barátságos hang.

A pohárdobáló nem jelentkezett, ellenben a kis közjáték jelezte, hogy a vígság tetőfokára hágott.

Edgárban egyre inkább megszilárdult az a meggyőződés, hogy nagyjából minden igaz, ami odakint a világban terjed Igorról, azaz az Északi Varázslóról, ő egy igazán jelentős személyiség.

– Varázserő vonatkozásában valóban rendkívüli tekintély. Rég kivívta a nagyrabecsülést. A Bölcsek Kövét is ő állította elő, aztán rábízta Krinolinra (a kék cilinderes), hogy ő továbbra is a kísérleteire koncentrálhasson. Igor valójában egy különc – vélekedett Mira.

– Te is nagyra becsülöd?

– Természetesen.

– És még?

–?

– Csak nagyra becsülöd?

– Nem csak…

– Értem… Mira, én holnap hazamegyek.

– Máris? Miért?

– Azt hittem, bajban vagy… de nincs szükséged rám, ugye?

– Persze, hogy szükségem van rád, a barátom vagy!

– Akkor is a barátod maradok, ha nem leszek itt.

– Nem tarthatlak vissza, de szeretném, ha maradnál.

– Juhíjjj! – sivított egy alak. A többiek teret engedtek a piros-fekete lakkruhás, hosszú bojtos farkú, göndör hajú egyénnek, akinek homlokán két szarv ékeskedett, bőre sötét volt, szeme tüzes. Fergeteges tánclépéseket produkált, a közönség ütemesen tapsolt. Pörgött, forgott, asztalra hágott, a parkett szikrát vetett patái alatt. Mira elé perdült, magával ragadta, s olyan táncprodukciót improvizáltak, hogy az valami csuda.

tánc

A szarvas-patás halhatatlan a szám végeztével visszapiruettezett a tündérrel Edgárhoz. Miközben mély, perzselő pillantását Mira szemébe fúrta, agyaras szájával csókot lehelt tündéri kacsójára, ezt mondta: – Mostantól te vagy a kedvenc partnerem… – s elszteppelt.

Mira megbabonázva bámult utána. – Hát nem édes?

– Ez ki volt? – nyögte leesett állal Edgár.

– A Parkett Ördöge!

Hajnal felé a zene elhallgatott. Mira a zenészek emelvényére lépett.

– Barátaim! Figyelmet kérek! Fontos bejelentést szeretnék tenni! Edgár? – hívta maga mellé a királyfit. Ünnepélyes hangon folytatta: – Ezennel tiszteletbeli halhatatlanként magunk közé fogadunk téged, Edgár herceg! Kijelentem és ígérem, hogy addig maradsz az élők sorában, míg úgy nem érzed, teljesítetted küldetésedet embertársaid között!

Tomboló éljenzés zúgott fel, kitörő örömmel üdvözölték az újdonsült tiszteletbeli halhatatlant. Edgár szeretett volna legalább néhány esetlen köszönő szót mondani, de nem jött ki hang a torkán. Csak szemei beszéltek.

Igor és Edgár csendben baktattak egymás mellett. Mira a vendégeket búcsúztatta.

– Egy kérdés fúrja az oldalamat, Igor. Válaszolnál?

– Ki vele! Nehogy egészségügyi problémáid legyenek miattam.

– Miért kellett őt elrabolnod?

– Ha csak száz évet töltenél az én bőrömben, az én hírnevemmel, megértenéd.

– A tündérek varázserejét akartad?

– Bőven elég nekem a sajátom.

– Uwo úgy tudta.

– Nehogy azt hidd! Nagyon is tisztában volt ő a helyzettel, de a hozzá hasonló vén bölcseknél sosem tudhatod, mit miért mondanak, vagy tesznek, hajlamosak túlkombinálni a dolgokat, néha csak a saját szórakoztatásukra. Egyébként nem szeretem, ha rablásnak titulálják ezt az ügyet. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy kényszerítettem Mirát, hogy a vendégem legyen. De bármikor szabadon távozhat.

– Világos.

– Hallom, indulni készülsz?

– Így van.

– Mira szomorú lesz.

Hosszú csend után Edgár kifakadt. – Mondd, miért vagyok én ilyen szerencsétlen?! Megtettem ezt a hosszú utat fölöslegesen!

– Fölöslegesen?

– Úgy értem… szóval… sosem leszek olyan helyzetben, hogy meghálálhatnám nektek… Mirának… az ajándékot, melynek jelentősségét még fel sem fogtam…

– Mira nem is azért tette.

– Tudom. Csak hát, én azért jöttem, hogy kiszabadítsam, aztán feleségül vegyem! A házasságot már akkor elhatároztam, mikor először találkoztunk!

– Mira tudott erről?

– Nem. Miért? Kellett volna?

– Talán nem ártott volna megemlíteni neki.

– Igazad lehet. De most már mindegy, nem engem szeret.

– Hallgass ide, meglehet, jobb is így! Gondolj bele! Mit szólnának az alattvalóid, ha egy tündért ültetnél birodalmad trónjára.

– Mi kifogásuk lehetne?

– Összesúgnának a hátad mögött: a királynénak szárnya van, a királynak meg nincs…

Edgár rábámult. Ó, te jó ég! Ezt elképzelni is borzalom! És ő erre eddig nem is gondolt! Ha így nézi, valójában szerencsésen alakultak a dolgok! – Amint kipihenem magam, indulok!

– Beszédes Fekete majd hazavisz.

– Ő meg ki? Sosem hallottam ilyen fura nevet.

– A lovam. Ha nagyon gyorsan fut, ködgomoly támad utána, de ettől nem kell megijedni.

– Nahát! Nem fogok. Köszönöm!

Edgárt sokáig elkerülte az álom. Zsongtak agyában a rendkívüli nap eseményei. Mikor lehunyta a szemét, feltűnt előtte Ava hercegnő arca. Maga a nyugalom… Mosolyogva aludt el.

A nap besütött az ablakon mikor felébredt. Kiugrott az ágyból. Fáradtságnak nyoma sem volt. A varázslóval már nem találkozott, ő már toronyszobájába zárkózott. Beszédes Feketét elővezették az istállóból. Edgár meglepetten hőkölt hátra, mikor hangos “jó reggelt”–tel köszöntötte, bemutatkozott, és elmondta, hogy ő egy repülő ló.

Edgár nyeregbe szállt. Beszédes Fekete hátrakiáltott: – Tündérkisasszony, hamarosan visszatérek! Kérlek, intézkedjél, hogy készítsék elő a déli abrakomat! – levegőbe emelkedett, aztán belevágott, és töviről-hegyire elmesélte élete történetét születése pillanatától (bár néha úgy rémlett, mintha az előttről is lennének emlékei) a mai reggelig, amikor szörnyű fejfájással ébredt, mert egész éjszaka alig aludt az elefántcsont toronyból hallatszó dínomdánom miatt. Meg fogja mondani az Északi Varázslónak, ha máskor is tervez hasonló mulatozásokat, alkalmazzon zajvédő varázslatot az istálló köré, vagy hívja meg az ott lakókat is.

búcsú

*

A legendás Hosszúéltű Edgár király tíz és fél emberöltőn át uralkodott. Elévülhetetlen érdemeket szerzett az emberek és a halhatatlanok közti megbékélési folyamatban. Huszadik felesége halála után, feladva tiszteletbeli halhatatlan státuszát, önként tért meg ősei közé.

Maja

Ász Ezervár birodalom juhásza volt. Pedig többet várt az élettől, mint holmi egyszerű juhász létet. Mindenki tudta róla, hogy messze földön ő a legrátermettebb fickó. Ereje sem volt csekély, ügyes ezermester-keze, és borotvaéles esze azonban valóban kiemelte az átlagból. Mégsem tett semmit sorsa megváltoztatása érdekében, mert volt egy titka. A rét. Minden áldott nap elzarándokolt a rétre a Rombuszerdő mélyén. Jó időben hozta magával az állatokat, télen egymaga jött. Már nem emlékezett, mikor, miképp keveredett először a rétre. Az is rejtély, honnan vette a bátorságot, hogy bemerészkedjen a fák közé, a többi embert már az is elrettentette, hogy ebben az erdőben szakadatlan, szikrázó nyár van, ami különféle sejtelmes feltevésekre ad okot. Az első benyomás örökre megmaradt: mindig ide tartott, s végre megérkezett. Azóta mindez mit sem változott. Éjjel arról álmodott, milyen boldogító lesz a következő nap a réten.

Ász az árnyékba heveredett. Nézte az eget a fölé hajló fa lombján keresztül. Itt minden más. Mint egy ébren álmodott álom. Sehol nem látni olyan zöldet, mint ezek a fák, bokrok, füvek. A nap fénye melengetőbb, ragyogóbb… És a hangok, ó, a hangok lenyűgözőek! A madárdal, a szél… szálldosó… bódító… Ász itt minden bánatáról megfeledkezett: a magányról, a becsvágyról, hogy szeretett volna eljutni távoli tájakra, vitéz tetteket véghezvinni, kiérdemelni az emberek megbecsülését. De a bizonyosság, hogy holnap is itt lehet, busásan kárpótolta meg nem valósult céljaiért.

Mikor már nem bírta tovább, tarisznyájába nyúlt furulyájáért. Lassan emelte szájához, édes-bús nótába kezdett. A várakozás pillanatait újra és újra csodálatos volt átélnie, míg fölcsendült a várva várt énekszó. Először halkan, majd bátrabban. Ász végül már csak kísérő, de nem bánta. A dallam röpködött, hullámzott körötte… Az énekest sosem láthatta, bár ott volt mellette, érezte. Így zenélt együtt a láthatatlannal. De nem is zene volt ez. Művészet. A testet, illetve női hangot öltött művészet.

Csakhogy egy nap hiába várt…

Amint Maja, a nimfa meghallotta a furulya hangját, felpattant, és futott a réthez vezető legrövidebb ösvényen. Félúton sem járt, mikor apja, Tengerszem, a Rombuszerdő szelleme suhant a feje fölé halhatatlan körökben is luxus járműnek számító, porcelánból készült, virágmotívumokkal díszített repülő csészealján. – Szállj fel, leányom! – szólt erélyesen. Az utóbbi időben erdő szerte arról pusmogtak, hogy a halhatatlanok és az emberek hamarosan ismét szorosabbra fűzik kapcsolatukat, és jelentőségteljesen biccentettek a rét felé. No, ez ellen nincs kifogása, de nem Maja révén! Hogyisne! Egyszer s mindenkorra véget fog vetni a naphosszat tartó danászásoknak! Nem engedi, hogy a lánya kitegye magát egy ilyen viszonnyal járó megpróbáltatásoknak! Majd ő kiveri Maja fejéből ezt a romantikus bolondságot, ha mégoly érzelmesen szólaltatja is meg ez az Ász juhász a hangszerét! – Szállj fel! – ismételte ingerülten.

– Miért, atyám, hová megyünk?

– Kísér-tetőre. Látod, elhoztam a kedvenc ülőpárnáidat. Folyton emlegeted, mennyire szeretnél találkozni szellemági családtagjaiddal, hát most elviszlek hozzájuk.

– Ilyen hirtelen?!

– Talán más elfoglaltságod van?

Maja nem merte bevallani, mennyire szívéhez nőtt a juhász, ezért kénytelen-kelletlen feltelepedett a repülő csészealjra.

– Jó kislány. Most már nincs más teendőd, mint élvezni a sebességet, a légáramlást meg a körpanorámát – mi másra vágyhatna még egy útra kelő halhatatlan?! – Tengerszem maga köré kanyarintotta levélzetmintás köpönyegét, hogy útközben ne lobogtassa túlságosan a szél.

A Rombuszerdőt sajnos olyan szögben hagyták el, hogy Maja egy utolsó pillantást sem vethetett a rétre, csupán az egyre halkuló zenefoszlányokat hallotta még néhány másodpercig.

Tengerszem nem járt látogatóba, vagy nyaralni Kísér-tetőre, magánélete gyakorlatilag nem volt, munkáján kívül csak leányával törődött. Amint közeledtek, egyre több emlék tört elő belőle, nevetve mesélte gyermekkori kalandjait, de Maja csak erőltetetten mosolygott.

Kísér-tető hófödte hegycsúcsokkal körülvett tágas fennsík volt, közepén tengerszem csillogott – erről kapta Maja apja a nevét, mivel szeme éppen olyan színű volt, mint a víz. Nyár lévén Kísér-tető dugig volt szabadságos szellemekkel. Az év más szakában kizárólag a település saját szelleme Sasszem (Tengerszem bátyja), a kiképzés alatt álló szellemek, akiknek még nem jelölték ki a szolgálati helyét, tanítójuk, Fehértalp (Tengerszem sógornője, nem mellesleg a bentlakásos rendszerben működő Szellemnevelde igazgatója), valamint a részidőben dolgozó, ingázva munkába járók tartózkodtak Kísér-tetőn – illetve azok a fiatal családok, akik ragaszkodtak hozzá, hogy ebben a tradicionális környezetben neveljék fel gyerekeiket. Az utóbbi csoportba tartozók esetén a szellem szülőknek fel kell függeszteniük hivatalos tevékenységüket, és kötelesek helyettesítőt igényelni maguk helyett mindaddig, amíg készen nem állnak visszatérni szolgálati helyükre. Egy-egy ilyen alkalom remek lehetőséget kínál a kezdő szellemek számára, hogy némi gyakorlatot szerezzenek, mielőtt delegálják őket végleges posztjukra.

A szellemek gyakran kötnek vegyes házasságot, de ilyenkor sem okoz gondot annak eldöntése, a gyerekük inkább szellem, vagy inkább egyéb. Aki szellem vért örökölt, az, amint betölti ötödik életévét, szeptember 1-én automatikusan Kísér-tetőn terem, hogy megkezdje felkészülését a csodálatos hivatásra, amelyre rendeltetett. A legendás hírű Szellemnevelde oktatási módszerét, vagy legalábbis annak bizonyos elemeit számos más tanintézmény átvette, például varázsló- vagy boszorkányképzők, sőt néhány haladó szemléletű ember iskola is. Alapjában véve minden szellem mentálisan stabil, jól tűri a krízishelyzeteket, kiegyensúlyozott, és öntudatos, mert a Szellemneveldében a személyiség kibontakoztatására, és megszilárdítására helyeződik a hangsúly. A Szellemneveldében töltött idő soha senkinek nem volt tehertétel, vagy kellemetlenség, hanem örökre szóló, meghatározó élmény. Ezért térnek vissza a szellemek olyan szívesen Kísér-tetőre, második otthonukba.

A hazalátogatók a tó körüli hegyes tetejű, színes faházacskákban töltik vakációjukat. Esznek, isznak, nevetnek, átkiabálnak egymásnak a szomszédos portákra, éjszakánként nézik a csillagos eget, vagy kis csoportokba verődve beszélgetnek valamelyikük verandáján. A falu amfiteátrumában nyaranta egymást érik a felolvasások, a műkedvelő csoportok fellépései. Maja előadói estjére is itt került sor.

Tengerszem leányát rendkívül szívélyesen fogadták Kísér-tetőn, könnyűszerrel megnyerte a szellemek rokonszenvét, egészen oda voltak érte. Pedig hajdanában azt rebesgették, Maja anyja azért "fogta meg" magának Tengerszemet, hogy felvághasson a többi nimfa előtt azzal, hogy az ő férje az erdő szelleme… De ha Maja és az anyja kicsit is hasonlítottak egymásra, akkor inkább Tengerszem lehetett hálás, amiért egy ilyen elragadó személy figyelemre méltatta. Most már nem kuncogtak csúfondárosan a háta mögött, amiért felesége valaha régen, szó nélkül lelépett a térképről, hanem irigyelték őt, és kezdték megérteni, miért lett letargikus azóta.

Majának fergeteges sikere volt. Szellemzenészek által kísért táncát megbabonázva bámulták, énekét elandalodva hallgatták. Hosszú percekig zúgott a taps.

– Leányod különösen bájos és… harmonikus. Talán ez a kifejezés illik rá leginkább – jegyezte meg Sasszem, felocsúdva ámulatából.

– Jól érzékeled, testvérem. E kettő általános nimfa tulajdonság, de Majának hozzájuk mérten is különleges kisugárzása van. Jelenlétében lecsillapodnak az indulatok, és a legvadabb állatok is kezes báránnyá válnak…

– Valóban? – Sasszem híresen éles szeme felcsillant, addig hímezett-hámozott, míg kibökte, hogy mindig vágyott egy saját óriáskígyóra, de természetesen sem másokat, sem önmagát nem akarta veszélybe sodorni. Viszont egy szelídített óriáskígyóval biztosan nem lenne gond…

– Majd közbenjárok az érdekedben – Tengerszem elégedetten elmosolyodott. Bátyja remek ötletet adott. Ez az elfoglaltság majd eltereli Maja gondolatit a juhászról. Első adandó alkalommal meg is kérdezte:

– Leányom, szelídítenél Sasszem bácsikádnak egy óriáskígyót?

– Hát persze.

Már csak mintegy mellékesen meg kellett említeni Fehértalpnak a dolgot, és ezután Tengerszem páholyból figyelhette a fejleményeket. A hír futótűzként terjedt, rövidesen valóságos láz tört ki, amelyhez az újonnan érkezők is azonnal csatlakoztak. A nyaralószezon abban az évben késő őszig elhúzódott. A szellemek sorban álltak vadállatokra vonatkozó kívánságaikkal.

Maja éjjel-nappal szelídített. A nagy többség nem ám őzet, szarvast, nyulat, vagy más eleve jámborabb természetű állatot szeretett volna magának, hanem farkast, vaddisznót, rókát, hiúzt, medvét, héját… Természetesen ez sem volt megoldhatatlan feladat, csak jóval hosszadalmasabb.

Végül egyedül Sasszem és Fehértalp kisfia, Szemfény maradt házi kedvenc nélkül.

– Mit szólnál egy sünhöz? Mókushoz? – tudakolta Maja a térdére ültetve unokaöccsét.

Szemfény csak a fejét rázta, neki bizony sem sün, sem mókus nem kell.

– Nem szereted az állatokat?

– De.

– No és melyik a kedvenced?

Szemfény rejtélyesen bazsalygott.

– Gyerünk, gyermekem, bökd már ki! Így is te maradtál utolsónak! – dorgálta az apja. – Bácsikádnak és unokanővérednek hamarosan indulniuk kell haza, hiszen már megtanítottalak, hogy valamirevaló szellem nem hagyhatja sokáig gazdátlanul a szolgálati helyét. Na mondjad szépen: sza-la-mand-ra…

– Sakál!!! – kiabálta túl Szemfény.

– Ne bolondozz! A te kedvenc állatod a szalamandra!

– Nem! A sakál, a sakál, a sakál!

– Bocsássatok meg – mentegetőzött Sasszem. – Egyfolytában ezzel nyaggat, mióta Fehértalp egyszer azt találta mondani neki, hogy úgy üvölt, mint egy sakál. Kérlek, Maja, szelídíts neki egy szalamandrát. Szemfény, ha pillanatnyilag nem is úgy tűnik, nagyon fog örülni.

A kisfiú tiltakozásképp rákezdett, és bebizonyította, hogy a párhuzam közte és a sakál között cseppet sem alaptalan.

– Kerítsetek egy sakált. Nem dől össze a Rombuszerdő, ha még egy kicsit itt maradunk. – Tengerszem úgy tett, mintha nem venné észre Maja csüggedt arckifejezését.

Amíg a sakál megérkezésére várakozott, Majának volt ideje megtanulni a számára ismeretlen szellem dalokat és tánclépéseket. Boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy bemutathatja majd mindezt Ásznak, aki eddig csak a hangját hallhatta. De úgy érezte, mire visszatér a Rombuszerdőbe, már lesz mersze szembeszegülni a halhatatlanok törvényeivel, és megmutatkozni Ász juhász előtt teljes valójában.

A sakált gyorsan háziasította. Azért természetesen gondos munkát végzett, nehogy valamiféle bántódás érje Szemfényt.

A nyaralók utolsó turnusa, azaz több tucat elégedett szellem integetett, ugyanennyi szelíd állati szempár pillogott utánuk, amikor megtették fölötte tiszteletkörüket, és búcsút vettek Kísér-tetőtől. A repülő csészealj nehézkesen szállt, mivel a rengeteg köszönőlevél és ajándék jelentős többletsúllyal terhelte.

Késő este értek haza. Maja várakozással telve virrasztotta át az éjszakát. Már hajnalhasadás előtt végigsietett a jól ismert ösvényen. A rét üres volt. Amire legrosszabb rémálmaiban sem gondolt, bekövetkezett: reggel lett, és ő csak várt, eljött a dél, és még mindig várt. Mikor besötétedett, leroskadt a fűre, és sírva fakadt.

Ász hónapokon át gubbasztott elhagyatottan és egyre elkeseredettebben a réten a néma csendben, míg bánatában, meg talán kicsit dacból is, egy reggel világgá ment.

Körbeutazta a kontinenseket. Amihez fogott, arannyá változott, néha szó szerint. Vagyont szerzett és dicsőséget, nevét amerre járt, megismerték és elismerték. De sehol nem volt maradása hosszú ideig. Ha úgy érezte, mennie kell, fogta a tarisznyáját, és gond nélkül hátrahagyott mindent, üzleteire, házaira, ingóságaira többé egy gondolatot sem fecsérelt. Öt év múlva visszaérkezett a Rombuszerdő határára. Mivel előzőleg kelet-nyugati irányban járta körül a földet, tett egy negyed fordulatot, és elindult fölfelé, északnak.

Hajózott jeges tengereken, kalandozott forró égövi tájakon. Egy távoli ország királya szolgálataiért cserébe neki akarta adni a fele királyságát és leánya kezét. Ő azonban köszönettel elhárította az ajánlatot.

– Tán kevesled a felajánlott hányadot? Azt gondolom, ez tisztességes osztozkodás. És ne feledd, halálom után a fennmaradó országrész is a tiéd lesz.

– Nem ezzel van a baj, király uram – igyekezett megnyugtatni Ász, de mivel utált magyarázkodni, és amúgy sem tudott volna mit mondani, az éj leple alatt tovább állt. A szomorú ara-jelölt sok éjszakát pityergett át miatta.

Újabb öt év elteltével Ász újból ott ácsorgott a Rombuszerdő pereménél. Tél volt, de a fák közül a nyár hívogatta. Merre induljon? Egyáltalán mi értelme körbe-körbe keringenie, ha mindig ugyanarra a helyre lyukad ki, amelyet lélekben soha el nem hagyott? Végül határozott: visszatér a rétre, és konokul és reménykedve zenélni fog halála napjáig.

A Rombuszerdőben megtett néhány lépés után már tudta, hogy jól döntött. Rohant a rétre, ami ha lehet, még csodálatosabb volt, mint emlékeiben. Akárcsak régen, helyet foglalt a fa alatt, szertartásos mozdulatokkal elővette tarisznyájából a furulyáját…

Maját csalódottsága teljesen megváltoztatta. Néha még az is megesett, hogy három napig hordta ugyanazt a virágkoszorút. Ilyesmi azelőtt sohasem fordult elő. Minden reggel újat font magának. Erre korábban nagyon adott. Valaha patyolatfehér ruháján megsokasodtak a bizonytalan eredetű foltok. Már-már slampos volt. A rétet szinte sosem hagyta el, de hangja többé nem boldogította az erdőt. Nyugtalan lett és ingerült, semmiben sem lelte örömét, mogorvasága miatt társai elkerülték.

várva

Szíve nagyot dobbant, mikor a léptek zaját meghallotta. Látta előjönni Ászt a fák közül, előkészülni a zenéléshez. Lába önkéntelenül megmozdult, táncolni kezdett, előre tudta, Ász melyik dalt fogja játszani. Amint a furulya megszólalt, nyomban csatlakozott hozzá énekével.

Csak egy pillanatra némult el, mikor felharsant a Rombuszerdei Bölcsek Tanácsának sürgős gyűlésre hívó jele. Ez általában az erdőlakók életét befolyásoló fontos eseményre utalt, de Maja most képtelen volt ilyesmivel törődni.

A Rombuszerdei Bölcsek Tanácsa öt főből állt. 1. Uwo: tündér, legvénebb lévén a Tanács elnöke. 2. Tengerszem: az erdő szelleme, mindennemű erdei teremtmény lelki támasza. 3. Szöcske: törpe, születési nevét kevesen ismerték, a hétköznapi "Szöcske" elnevezést onnan kapta, hogy bármilyen méretű objektum állta útját, törpe termetét meghazudtolva egyetlen ugrással – és egy dobhártya hasogató "Hollallahihííí" kiáltással – átugrotta (egyesek Rugólábnak is nevezték); kisebb horderejű kérdésekben, az erdőlakók ügyes-bajos dolgait illetően, mikor nem feltétlenül volt szükség gyűlés összehívására, ő járt el. 4. Tájfun: nimfa, elvárta a Tájfun kisasszony megszólítást, a Tanács döntésképtelensége esetén az ő véleménye volt irányadó; rá hárult az erdő mindennapi életének megszervezése. 5. Momba: manó, nyelvzseni, beszélt a létező összes állatfaj nyelvén, a tájszólásokat is beleértve; ismeretlen okból felsőbbséges megvetésével sújtott mindent, ami él és mozog; Tanácson kívüli plusz munkát nem vállalt.

Ezúttal Maja apja szólaltatta meg a hívójelet, amelynek hallatán a tanácstagok késedelem nélkül kötelesek megjelenni a Gyülekezési Ponton, a Rombuszerdő mértani közepén, egy kis tisztáson.

Szöcske, Tájfun kisasszony, Momba és Uwo ott találták Tengerszemet elrévedő tekintettel figyelve:

– Halljátok, hogy énekel? Ez a régi Maja!

Elhelyezkedtek az ötszögletű asztal körül. Uwo fekete köpenybe burkolózott, csuklyájával teljesen eltakarta az arcát, kesztyűt viselt. Köztudott volt, hogy kerüli a fényt. Ha kénytelen volt kimozdulni hűs barlangjából, klímavarázslattal hűtötte magát, mert a meleget sem szerette. A Rombuszerdőben most rekkenő hőség volt, Uwo mohón szürcsölte az üdítőitalt.

– Hiába, nem szakíthatjuk el őket egymástól… – sóhajtott Tengerszem.

– Rég felnyithattam volna a szemed, édes barátom – Tájfun kisasszony megszólalt határozott hangján, és a másik négy bölcs ösztönösen behúzta a nyakát –, ha idejében a Tanács elé tárod a problémát. – Tájfun kisasszony a Rombuszerdei Bölcsek Tanácsában a női nem egyetlen, de kivételesen hatékony képviselője volt. Amikor ő véleményt nyilvánított, ellenkezni senki sem mert.

– Családi ügynek ítéltem a dolgot, és azt hittem, egyedül is sikerül elintéznem.

Momba gúnyosan horkantott.

– Badarság! Könnyen beláthatod, hogy ez az ügy mindnyájunkat érint. Mindazonáltal Majának jogában áll szabadon választani – Tájfun kisasszony jellegzetes mozdulattal sodorta ki fekete haját az arcából.

– Így van! – kapott a megjegyzésen Tengerszem. – Ha ő egy embert választott, nem tehetünk mást, el kell fogadnunk a döntését, és alkalmazkodnunk kell a helyzethez…

– A következményeket úgyis ő viseli – szúrta közbe Tájfun kisasszony.

–… nem kárhoztathatjuk emiatt! Szeretném kikérni a véleményeteket, tisztelt bölcs-társaim, szerintetek érheti-e bármiféle atrocitás Maját az esetből kifolyóan?

– Minek nézed te a sorstársaidat? Mintha nem tudnád, hogy a halhatatlanok legtöbbje manapság már képes uralkodni diszkriminációra való hajlamán.

– Persze, persze. Bocsássatok meg. De annyi rémkép megfordult a fejemben… Én csak boldognak szeretném látni az egyetlen leányomat, hiszen én elsősorban apa vagyok, s csak azután halhatatlan! Ezért is tettem kísérletet e vonzalom elfojtására.

– Valahol megértünk téged.

– Természetesen nyilvánvaló volt, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor kirepül a családi fészekből… egybekel egy magunkfajtával, talán egy tündérrel… egy ligettel odébb lesz az otthonuk… kis tündér unokáim ebéd után átrepülnek hozzám édes kis szárnyaikon… erről ábrándoztam. Ez, ami most van, soha meg nem fordult a fejemben. Hogy adjam a lányomat egy ágrólszakadt csavargóhoz? – kesergett.

– Elfelejted, miről mondott le Maja miatt – dörmögte Uwo.

– Dehogy felejtem el. Ám ez a tényeken mit sem változtat.

– Létrehozhatnánk számukra egy országot… – vetette fel Szöcske, csíkos trikóját lobogtatva próbált egy kis mesterséges szelet előidézni a teste körül – ezzel egy csapásra letudnánk a nászajándékot is az egész Rombuszerdő nevében.

gyűlés

– Remek ötlet – bólintott Tengerszem. – Egy nem túl hivalkodó, de impozáns méretű ország… De van egy kikötésem! Nem engedem, hogy Maja túl messze költözzön tőlem! Elvárom, hogy legalább hétvégenként meglátogasson!

– Egyeseknek semmi sem elég jó! – dohogott Momba.

– Akkor a bonyolultabb megoldást kell választanunk – birizgálta göndör fehér szakállát Szöcske. – Odébb toljuk Máz és Ezervár birodalmakat, és közéjük ékelünk egy harmadikat.

– Az alattvalókkal mi lesz?

– Ezt a telhetetlenséget! – Momba ámulva ingatta fejét.

– Őket majd hirdetés útján toborozzuk – Uwo kimondta az utolsó szót, egyben áldását adta a tervre. – Tengerszem, egyelőre ne szólj a lányodnak, hadd legyen meglepetés. És Szöcske, állítsd néhány fokkal alacsonyabbra az átlaghőmérsékletet! Meg lehet itt bolondulni a forróságtól…

A Rombuszerdei Bölcsek Tanácsának gyűlése feloszlott.

Tengerszem a réthez lopózott, gyönyörködött leánya táncában és énekében, valamint… hát igen, Ász zenéjében. – El kell ismerni, jól fújja! – mormogta magában. – Nem csoda, hogy megszédítette Maját… – kissé gondterhelten, de nagyon büszkén vonta össze szemöldökét. Egy hétig tettette süketnek és vaknak magát.

Ász esténként szülővárosában sétálgatott. Ám egyszer más házakat talált ugyanott. Az utcákon alig lézengtek néhányan, ezek is furcsán viselkedtek. Már messziről hangosan köszöntötték, és tiszteletteljesen megemelték kalapjukat. A vadonatúj település közepén, egy hangulatos park mélyén királyi kastély pompázott. Ász nem tudta mire vélni ezt a hirtelen változást, ilyen esettel utazásai során sem találkozott. E pillanatban kinyílott a kastély ajtaja, és Ász döbbenten vette észre a felé futó, lefegyverzően gyönyörű hölgyet. Amint megszólalt, rögtön megismerte. – Nézd, ez a mi saját országunk! – kacagott Maja, ami ha lehet, még jobban tetszett Ásznak, mint az éneke. – Jövő héten lesz az esküvőnk! A lakosság is szépen gyülekezik! – egy falragaszt nyomott Ász kezébe:

Vadonatúj királyságunkba alattvalókat keresünk!
Elégedetlen vagy életkörülményeiddel? Unod uralkodóidat? Szívesen részt vennél egy ország arculatának kialakításában? Költözz hozzánk!
Remek földrajzi fekvés Máz és Ezervár birodalmak között félúton!
Garantált szállás és munkalehetőség!
Keresünk továbbá magas posztok (pl.: udvarmester, főlovászmester, főszakács) betöltésére szakképzett egyéneket. Gyakorlat nem feltétel, de előny.
Az arcmással ellátott önéletrajzokat folyó hó 31-ig személyesen kérjük leadni.

Ász egy mukkot sem értett az egészből, de jelenleg nem is érdekelték a részletek. Magához ölelte Maját, és nem kérdezett semmit.

###