Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Legyőző szüleinek kései gyermeke volt, fiatalon lett király. Remek képességeinek köszönhetően hamar beletanult a kormányzásba, népe nagy megelégedésére uralkodott Hetedhétországban.

Aranyfürttel való megismerkedése úgy esett, hogy egy vadászat alkalmával sikoltozást hallott az erdőből. A bajbajutott hölgy segítségére sietett, aki történetesen Aranyfürt volt. Éppen az Egyszemű Cérnalábú Kovakőóriás akarta elfogyasztani reggelire. Legyőző és Aranyfürt a vészes helyzet ellenére első pillantásra egymásba szerettek. Legyőző kimentette a lányt szorult helyzetéből, hazakísérte, és rögtön megkérte a kezét. Aranyfürt mostohája azonban kizárólag azzal a feltétellel egyezett bele az esküvőbe, ha Legyőző visszahozza az évekkel korábban a folyóba esett gyémántgyűrűjét. Legyőző kijelentette, hogy nem probléma, azzal a folyópartra ballagott. A gyűrűt ott találta a kavicsok között. Ezt követően saját miniszterei nyújtották be tiltakozásukat amiatt, hogy menyasszonya túlságosan alacsony rangú. Tagadhatatlan, Aranyfürt egy gazdag, de cseppet sem előkelő származású kereskedő leánya volt. Legyőző tüstént parancsot adott Aranyfürt családfájának átvizsgálására. A kijelölt emberek addig-addig vizsgálódtak, míg rábukkantak egy grófi másod-üknagybácsira, aki örökösök nélkül halálozott el, így címe rövid úton Aranyfürt családjára szállt. Immár senkinek nem lehetett kifogása a házasság ellen.

A kézfogó után rájuk köszöntő boldogság azonban nem tartott soká. Aranyfürt megbetegedett. Legyőző a világ négy sarkából hívott hozzá nagy tudású doktorokat – mindhiába. Aranyfürt egyre sápadt és sorvadt. Legyőző kezdte feladni a reményt.

A nyári alkonyat narancsszínűre festette a falakat, Legyőző Aranyfürt ágya mellett búslakodott, mikor egy kék és zöld színekben pompázó pillangó libbent a szobába, és azt mondta:

– Nem jöhettem előbb, Aigiptaumban tartották az idén az éves Nektártalálkozót, ezért késve értesültem Aranyfürt állapotáról, de talán még nem késő. Szerezned kell egy Fehér Rózsát!

– Nagyra értékelem együttérzésedet és igyekezetedet, de bevallom, kissé egyszerűnek találom ezt a megoldást. Kétlem, hogy a pillangó gyógymód hatásos lenne, elvégre ő nem rovar.

– Most tréfálkozol, vagy komolyan kételkedni merészelsz az állításomban?! – fortyant fel a pillangó. – Bezzeg engem hívtál, hogy vakítsam el az Egyszemű Cérnalábú Kovakőóriást, mert tudtad, hogy gyönyörűséges látványomat lehetetlenség egy szemmel elviselni, és így könnyebben legyőzhetted őt. Arra szintén jó voltam, hogy szóljak néhány szót az érdekedben a folyók és tengerek lakóihoz, hogy kerítsék elő anyósod gyűrűjét! Nem utolsó sorban nekem kellett az évkönyvekbe hamisítanom egy sosem létezett nemesi őst! Biztosíthatlak, ezt az alantas feladatot kizárólag a kedvedért vállaltam, erre te…

– Keresztanyám?

– Mi az, már meg sem ismersz?! Ja persze, persze, elfelejtettem visszaváltozni. Ennek tudatában elismerem, gondolhattad azt, hogy pillangóknak való terápiát ajánlok a figyelmedbe, ezért megbocsátok – mondta, miközben felöltötte valóságos alakját. A pillangó igazából tündér volt, Legyőző keresztanyja, Legyőző ugyanis anyai ágon tündér származású volt. – A Nektártalálkozón illendő pillangóként megjelenni. Ráadásul a következő Nektártalálkozó a mi rengetegünkben kerül majd megrendezésre. Az aigiptaumiak igencsak kitettek magukért, nehéz lesz túlszárnyalni őket, egyelőre semmi ötletem sincs, előre látom, sok-sok álmatlan éjszakát fog ez még okozni nekem! Jövetelem céljára visszatérve: a Fehér Rózsa nem holmi kerti dísznövény! A Fehér Rózsa káprázat, csoda, örül az ember szíve, hogyha látja. Mágikus ereje van, egyebek mellett meggyógyít mindenféle betegséget. A Fehér Rózsa egy távoli szigeten nő nyugaton, ott, ahol ez ég a földdel összeér, a neve… de ez talán nem is fontos… nem, biztosan nem fontos… Hozd el Aranyfürtnek a Fehér Rózsát, és tűzd a szíve fölé.

– Nézz Aranyfürtre, keresztanyám! Nem maradt idő…

– Íme, ezt az üvegcse elixírt Aranyfürtnek hoztam. Ettől átmenetileg jobban lesz. Hagyd meg az ápolóknak, hogy háromóránként adagoljanak neki egy cseppet. Sajnos a szervezete hamarosan hozzászokik, és az elixírnek innentől kezdve nem lesz befolyása a kór lefolyására. Körülbelül három hónapot nyersz ez által. Ég veled! – A tündér újra pillangóvá változott, és az ablak felé röppent.

– Köszönöm, keresztanyám!

– Igazán semmiség! Fel a fejjel! Ha valami remek ideád támad a Nektártalálkozóval kapcsolatban, rögvest értesíts!

Keresztanyja látogatása nyomán Legyőző hite újjáéledt Aranyfürt felgyógyulását illetően. Amint az első cseppet ajkára csöppentette, Aranyfürt orcájára visszatért a szín, kinyitotta a szemét, és rá mosolygott. Ez azonban azt is jelentette, hogy megkezdődött a visszaszámlálás.

Legyőző elbúcsúzott Aranyfürttől, arra kérte, tartson ki, míg visszatér, aztán lóra kapott, a nyugati tengerpartra vágtatott. Tüstént felszereltetett egy hajót, sorra kutatta át a szigeteket. Egyik tengeri mérföld a másik után maradt el mögötte, de a káprázatos, csodálatos Fehér Rózsát, amelynek láttán örült volna a szíve, nem lelte sehol. Két hónapja volt úton, mikor bizonyossá vált a kapitány gyanúja: potyautas tartózkodik a hajón. Méghozzá egy törpe. A babonás hajósnép úgy tartja, a törpe a fedélzeten a legszörnyűbb szerencsétlenséget idézi elő. A legénység valamennyi tagja üldözőbe vette a vakmerő teremtést. Legyőző a kabinjában hevert gondolataiba merülve, csak fél füllel hallotta a kiabálást és a lábak dobogását. A vihar váratlanul tört ki, az ég egy perccel előbb még tiszta kéken tündökölt. A matrózok rohantak vissza posztjukra, de akkor már késő volt, a hullámok átcsaptak a hajó felett.

Túl közel kerültek a szigethez, ahol elemekkel dacoló várkastélyában élt Légrázó, a varázshatalmú nagyúr. Naphosszat a tenger felett száguldott fekete paripák vontatta viharszekerén, hajókra vadászott és pusztulásba hajszolta őket. Amerre járt, tombolt a lég, kavargott a víz, csapkodott a villám, ha rajta múlott, élő ember el nem érte szigetét, ahol állandóan csapdosott az eső, a melengető napfény elvétve derítette a tájat. Légrázó így akarta.

Volt egy lánya, a szépséges Ezüstfény. A magányos lakhelyen társai a hajladozó fák voltak, ha dalra fakadt, csengő hangjára a süvítő szél figyelt, ha táncra perdült, könnyed lépteit a bodor felhők kísérték. Ezüstfény azonban ritkán volt ily vidám, legtöbbször egy magas szikláról kémlelte a tengert, találgatta, mi lehet a szemhatáron túl.

Apja valahányszor a távoli horizont felé révedezve találta, mindig intette: – Gyermekem, ne vágyódj el innen, odakint csak gond, baj, csalódás várna rád, mint várt énreám, mikor hallgattam a messzeség hívó szavára, és elhagytam boldog szigetünk, mely bármily zord, mégis egyetlen otthonod a világban.

Ezüstfény egy reggelen néhány deszkára lett figyelmes a parton, ez még nem lett volna szokatlan, ám ezúttal egy ember is hevert a törmelék közt. Ezüstfény megszánta az ifjút, akinek vonásaiból komolyságot és becsületességet olvasott ki. Betakarta köpenyével, mely megvédte az időjárás viszontagságaitól. Bűvös hatalmával a várkastélyba vitte. Apja előtt hallgatott, mert tudta, nem tűr idegeneket a szigeten. Titokban ápolta védencét, vigyázta minden rezdülését, és közben különös reménység támadt szívében, melyhez hasonlót korábban nem érzett soha.

Néhány nappal később a szobába lépve talpon találta a hajótöröttet. – Te vagy e vár úrnője? – sietett elé az ifjú.

– Így van, uram. Nevem Ezüstfény.

– Én Legyőző vagyok, Hetedhétország királya. Arra vártam, hogy megköszönhessem mindazt, mit értem tettél, de most, tűnjek bármily udvariatlannak, visszanyerve eszméletem és erőm, nem maradhatok, indulnom kell tovább.

– Nem szabad! Nem vagy még teljesen egészséges!

– Mit törődöm magammal, mikor szegény hitvesem vár otthon.

– Ó – lehelte Ezüstfény. Elpirult. Szégyellte az ostoba képzelgéseket és ábrándokat, melyekkel áltatta magát.

– Aranyfürt, vagyis hitvesem, nagyon beteg, azért hagytam el házamat és járom a világot egyre nyugat felé haladva, oda, hol az ég a földdel összeér, egy titokzatos szigetet keresve, amelynek nevét sem tudom, hogy megtaláljam az egyetlen gyógyszert, amely talán meggyógyíthatja őt: a Fehér Rózsát.

Ezüstfény rövid hallgatást követően szólalt meg. – Megérkeztél a keresett helyre, Legyőző. Ez az a sziget. A Fehér Rózsa itt növekszik, apám, Légrázó kertjében.

– Szakítanom kell belőle!

– Egyetlenegy feslő bimbó van rajta.

– Szükségem van a Fehér Rózsára. Aranyfürtnek van szüksége rá.

– Tiéd lesz, ígérem. Ám azt az egyetlen virágot apám szigorúan őrizteti, akár egy drága kincset. Pedig, ha belegondolok, nem olyan értékes, és máshol talán hasznosabb lehet. Legyen hát a tiéd, neked adom.

– Hogyan hálálhatnám meg jóságodat?

– Ajándékot nem szükséges meghálálni. Egyszerűen fogadd el. Boldoggá teszel vele. Most figyelj rám erősen! Rosszpára, a felhősárkány ott van akkor is, ha elsőre talán észre sem veszed, és folyton éber. Ezért, amint a kertkapuba érsz, kezd el játszani ezt a dallamot… – Ezüstfény halkan énekelni kezdett. Legyőző nem tartotta magát különösebben érzelgősnek, a felhangzó dallamtól mégis könny szökött a szemébe. – Ismételd!

– Nem tudok énekelni.

A semmiből egy síp termett Ezüstfény kezében, átadta Legyőzőnek. – Akkor használd ezt. Igen, ez az. Ez megérinti Rosszpára lelkét, és önkívületbe esik. Néha minden ok nélkül eléneklem neki ezt a dalt, mert szeretem figyelni a hatást, amit belőle kivált. Nagyon érdekes, és úgy vélem, azt bizonyítja, nem olyan gonosz, amilyennek látszani próbál… Ne haragudj, elkalandoztam, ez nem fontos. A lényeg, hogy ily módon zavartalanul eljuthatsz a kert közepébe. Amint leszakítod a virágot, égszakadás-földindulás fog kitörni, de te ne ijedj meg, ez csak riadójel apámnak, ám miatta nem kell aggódnod, akkor éppen mással lesz elfoglalva… Hanem kiáltsd hamar: „Förgeteg, Förgeteg Légrázó lova, ki sem gondolom, máris vígy oda!” Neve hallatán apám leggyorsabb paripája terem majd ott, a varázsigével hatalmat nyersz fölötte, hogy elvigyen bárhová, ahová akarod. Arra kérlek, amint megérkezel, engedd szabadon, hogy hazajöhessen, mert Förgeteg apám kedvence, azt hiszem, nagyon elkeseredne, ha nem láthatná viszont… A hátsó ajtón hagyd el a várkastélyt, haladj a fasor mentén, míg a baloldalt nyíló kertkapuhoz érsz. A kertben kövesd a legszélesebb ösvényt. Több tanácsra nincs szükséged, indulj!

Legyőző megtorpant a küszöbön, visszafordult. – Félek, bajba kerülsz miattam. Gyere velem, elviszlek messzire! Miért temetkeznél el e távoli vidéken? A világ oly nagy és szép! Ott van például Hedethétország. Maradhatnál nálam, míg apád megbocsát, vagy bármeddig. Te és Aranyfürt kedvelnétek egymást. És egy ilyen lány könnyen kaphat kérőt, minden ujjára tízet akár.

– Annyi túl sok lenne – mosolygott Ezüstfény. – Különben is már szeretek valakit. Éppen miatta kell maradnom.

– Hát persze. Világos – bólintott Legyőző – Elnézést, amiért beleavatkoztam.

– Kedves, hogy törődsz velem, de most búcsúzzunk. Innentől kezdve kizárólag tennivalódra koncentrálj. Szeretnék túl lenni az elkövetkezőkön minél előbb.

A kert fölött a levegőben pöffeszkedett Rosszpára, a felhősárkány. Kedvenc dallama azonban megszelídítette. Az oldalára fordult, összegömbölyödött, fejét mancsaira hajtotta, szemét lehunyta, és dorombolásszerű hangot hallatott.

A kapun belül az ösvény elvadult, szabadon burjánzó fák, bokrok közt kanyargott. Néhol egy szökőkút bukkant elő, melynek moha lepte medencéjében esővíz gyűlt össze. Itt-ott egy-egy kúszónövényektől fojtogatott márványszobor bámult a semmibe.

A Fehér Rózsa levelei óvón ölelték körül az egyetlen árva, friss, hónál fehérebb, esőcseppekkel pettyezett virágot. E különös növény több volt, mint káprázat, több volt, mint csoda, Legyőző szíve nemhogy örült, szinte repesett örömében, amikor meglátta. Harmóniát árasztott maga körül, önmagában tökéletes volt, ártani csak kívülről lehetett neki. Biztosan tudta, ha a közelében élhetne, sosem érné gond, baj, csalódás.

Bűnözőnek érezte magát, amiért meg akarta fosztani utolsó virágától. Aztán eszébe jutott Aranyfürt, erősen rágondolt, és így képes volt kinyújtani a kezét a Fehér Rózsa felé.

Ezüstfény belépett Légrázó termeibe, meghajolt előtte.

– Édesapám, kérhetek tőled valamit?

– Bármit, gyermekem, hisz tudod.

– Ha szeretsz, megteszed értem, apám…

– Mit, gyermekem? Szólj, és kívánságod nyomban teljesül.

– Ne szállj ma viharszekeredbe…

– Hanyagoljam mára a vadászatot? Ez lenne óhajod?

– Ígérd meg nekem…

– Rendben, hát ígérem.

– Olyan jó lenne, ha egész nap velem maradnál…

– Úgy lesz, gyermekem.

– Mint régen, emlékszel?

– Nem felejtem el soha… Milyen kicsi voltál, kedves és szeretetre méltó, de kissé mindig szomorú… Persze nem ismerhetted azokat az időket, amikor még édesanyád nevetése csendült szigetünkön… Én pedig sosem tudtalak teljesen felvidítani…

– Ne szabadkozz, apám. Talán szomorúságra születtünk mindketten.

– Ez nem igaz, Ezüstfény! Bízni kell a jövőben!

– Örülök, hogy ezt hallom tőled, apám! Ez legyen vigaszod, mikor hamarosan nagy-nagy bánatot okozok neked, bár szándékomon kívül. Ha lehetséges lenne, esküszöm, kihagynálak ebből.

– Mi ez a titokzatosság? Mire célozgatsz, leányom?

– Tartsd be ígéreted, édesapám, könyörgöm, ne üldözd őt, ami történt, akaratom szerint való – suttogta Ezüstfény. Abban a pillanatban, mikor Legyőző leszakította a Fehér Rózsát, Ezüstfény halálos álomban hullott apja karjába, mert egy régi átok szerint Légrázó gyermeke csak addig élhetett, míg az utolsó virág a bokron virított, de meg sem halhatott, míg a tő a földben volt.

Hajdanában Légrázóé volt a világ legpompásabb kertje, közepén a Fehér Rózsa előzetes jel nélkül sarjadt ki, és lett a szép, a jó, a szerencsés dolgok letéteményese. Hamarosan kikötött a csónak a szigeten, amelyből egy hölgy lépett elő, akit Légrázó Hullámhoztának nevezett el, és azt mondta: – Itt maradok, ha te is úgy akarod. Ám hogyha hűtlenné válsz a Fehér Rózsa eszméjéhez, vissza kell hajóznom hazámba, amit te nem érhetsz el soha.

Légrázó akkoriban elképzelhetetlennek tartotta ezt a lehetőséget. De tévedett. Időközben ellenségeskedésbe keveredett egy másik varázslóval, ősi riválisával. Ez volt minden rossz kezdete.

Hullámhozta hiába figyelmeztette számtalanszor, hogy ha így folytatja, el kell hagynia őt, Légrázó nem hallgatott rá.

Egyszer aztán újra megjelent a csónak, és Hullámhoztának mennie kellett. Ezüstfényt csak azért nem vitte magával, mert az akkor még kicsi lány anyja hívogatását hallva elrejtőzött a kertben – azt hitte, játszanak. Hullámhozta nem várhatott, csónakba szállt, és úgy, ahogyan jött, egyedül távozott.

Ezt követően Légrázó még dühödtebben támadt az ellenséges varázslóra. Mindenért őt okolta. Ez könnyebb volt, mint szembenézni az igazsággal, hogy ami történt, saját kevélységének következménye.

A két varázsló viszálya elfajult, és odáig jutottak, hogy kölcsönösen megátkozták egymást.

Egy borzasztó napon a Fehér Rózsa virágai egyetlen egy kivételével mind elhervadtak. Ettől kezdve Légrázó minden perce aggodalomban telt.

eső

Végül bekövetkezett, amitől tartott, egyetlen vigasza, Ezüstfény is odalett, hiába remélte, hogy legalább őt megóvhatja. Először kívánta, bár magával vitte volna az anyja. Akkor még élne. A kertben kirobbanó égszakadásba-földindulásba belevegyült Légrázó kétségbeesett kiáltása.

A varázsigével megidézett Förgeteg kirúgta az istálló ajtaját, és ott termett Legyőző előtt. Legyőző a hátára pattant. Rosszpára egy pillanat alatt magához tért, üvöltve kapott Legyőző után, de fogai mindössze a levegőbe rugaszkodó Förgeteg bal hátsó patkóját csikorgatták meg. A lomha felhősárkánynak az üldözésben esélye sem volt. A fekete paripa viharnál sebesebben vágtatott Hetedhétországba.

Az elixír egy napja elfogyott, Hetedhétország népe a legrosszabbra készült, amikor Legyőző megérkezett. Aranyfürt szíve fölé tűzte a rózsát, a bűvös erő nyomban elűzte a betegséget. A boldogság visszatért, és el sem távozott többé tőlük.

Legyőző sokszor gondolt a szigetre, lelke mélyén szüntelenül az Ezüstfénytől tanult dallam visszhangzott. Azt azonban sosem tudta meg, miben rejlett valójában Ezüstfény ajándéka.

*

Légrázó a várkastély legmagasabb toronyszobájába vitte Ezüstfényt, ahol békében alhatta álmát, amelyből volt-e felébredés, csak egy másik történet mesélhetné el.

###