Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kereszti Csilla

Álommanó & tsai

4. rész

Az aranytojás

– Szerintem szükséged lenne egy társra.

– Szerintem nagyon tévedsz.

– Minden hozzád hasonlónak van társa.

– Kiket sorolsz te a hozzám hasonlók közé, ha szabad kérdeznem?

– Az ilyen hősszerűségek…

– Hősszerűségek!? Még csak nem is igazi hős, csak hősszerűség?! Egyébként nem tartom magam hősnek vagy hősszerűségnek, én csak egy boszorkány vagyok.

– Akárhogy is, ez nem változtat a lényegen, amit mondani akarok: a magadfajták el sem indulnak társ nélkül, mindenki tudja.

– Én egyedül dolgozom.

– Miért nem akarod megérteni, hogy törleszteni szeretnék, amiért megmentetted az életemet?

– Mondtam már ezerszer, nem kell törlesztened semmit.

– Tehát az életem semmit sem jelent neked…

– Feltűnően ügyesen csavarod a szót, hiszen nem ezt mondtam, és nem így értettem. Ha mindenki így fogná fel a dolgot, mint te, és annyit akarna viszonozni nekem, amennyit az élete ér, egyre nagyobb tömeg venne körül. Na, ebből, köszönöm, nem kérek!

– Most rólam van szó, nem másokról, és én nem mindig vagyok a terhedre, ismerd el! Mihez kezdtél volna nélkülem például a Bő-szurdokban, a Világ Legrettegettebb Rablópárosa – figyeld, ők is kettesével járnak! – ellen?

Albin_és_Dodo

Albin, a tűzmanó és Dodo, a vérpocok (azaz a Világ Legrettegettebb Rablópárosa) relytekhelyükön, a Bő-szurdokban, mikor az Álarcos Igazságosztó rajtuk ütött

– Megoldottam volna.

– Hát, ahogy én láttam, ha nem lököm meg a vérpockot, ha nem lép rá egy tobozra, ha a toboz nem gördül ki a talpa alól, és nem indít el kőlavinát, ami ha nem zúdul a folyóba, és ha a felcsapódó víz nem oltja ki a tűzmanó lángját, akkor többé nem oszthatnád az igazságot.

– Ejtsük a témát, jó? Ez az én fám…

– Tudtommal a Görbe Fa és környéke közterület.

–… az én fogadóórám, te fölösleges vagy, úgyhogy távozz, mert idegesítesz!

– Azért idegesítetted fel magad, mert tudod, hogy igazam van.

Az Aranytojást Tojó Tyúk messziről hallotta a hangokat, amint lélekszakadva futott a Görbe Fa irányába. Az ösvényt követve megkerült egy kökénybokrot, és végre meglátta az Álarcos Igazságosztót (csak ő lehetett, mivel álarcot viselt), amint egy nagy szürke varangyos békával vitatkozott éppen.

Az Aranytojást Tojó Tyúk alapvetően félénk természetű volt, rendes körülmények között elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy csak úgy odarohanjon két idegenhez, és félbeszakítsa őket, most mégis ezt tette.

– Kedves Igazságosztó! – kiáltott elfulladva. Megállt, fejét féloldalasan tartva tekintett fel rá, ahogy a madarak szokták. – Az Aranytojást Tojó Tyúk vagyok… Nyolcszázötvenhat évenként egyszer tojok egy aranytojást… 21 napja, hajnalhasadáskor jött el az idő… Azóta boldogan kotlottam tojásomon, büszkén mutogattam minden érdeklődőnek… Persze volt köztük olyan, aki megpróbálta elvenni, de Rumos gazda vigyáz rám… Tudom-tudom, vicces neve van, sokan azt hiszik, kedvenc italáról kapta, pedig ez nem így van, csecsemő korában ezt még nem is lehetett róla tudni, nem igaz? Na és, ha sűrűn ellátogat az ivóba? Na és, ha törzshelye van a bal hátsó asztalnál? Egy hosszú dolgos nap után nem érdemel meg egy kis kikapcsolódást? Rumos gazda jó ember, rendesen bánik a jószágaival, mint mondtam, rám is vigyáz, és én is nagyot tudok ám csípni, ha kell. Aztán ma… tulajdonképpen most, pár perccel ezelőtt, amikor Rumos gazda az erdőben volt fát hasogatni… egyszer csak megjelent egy fekete ruhába, fekete kalapba, fekete álarcba öltözött nőszemély, kendermagot szórt elém… Megköszöntem a kedvességét, és hálásan felcsipegettem az eleséget… Nem tudom, mi történt… elkábultam, azt hiszem, mert nem emlékszem semmire… az oldalamon fekve ébredtem… tojásom sehol… Elrabolták!!! Pedig most már bármikor itt lehet a kikelés ideje! Minél előbb fel kell melegítenem, mert ha teljesen kihűl, örökre csak egy aranytojás marad, és a kiscsibém sosem látja meg a napvilágot! Rumos gazda ökotanyája itt van a közelben, elég régóta ott élek, ez a legjobb ökotanya, ahol eddig laktam, megnyugtató volt a tudat, hogy a csibém egy remek helyen fog felcseperedni. Mindig látlak jönni és menni, amikor megtörtént a baj, egyből te jutottál eszembe, a jajbékolásomra előkerülő Rumos gazda szintén azt javasolta, forduljak hozzád, ő is velem jött volna, de már öregecske, nálam is lassabban tud haladni, nem akart hátráltatni, de az ő elvi támogatását bírva szeretném megkérdezni, elvállalnád-e az ügyemet? Éppen tegnap este tette be Rumos gazda az aranytojást a tojás-átvilágító berendezésbe, amivel a kikelés előtt álló baromfiak fejlődési állapotát szokta vizsgálni, a kiscsibém tökéletesen épnek, egészségesnek és boldognak látszott odabent, szeretném, ha ez így is maradna…

a_tojásban

Naspolya, a Rombuszerdő Boszorkánya számos ügyes-bajos dolgot ütött helyre a titokzatos Álarcos Igazságosztó szerepében. Azért volt szükség az álcára, mert úgy érezte, szabadabban tud tevékenykedni mind boszorkányi, mind Igazságosztói minőségben, ha nem derül ki a két személy azonossága. Minden kedden és csütörtökön délután öt és hat között szokta tartani fogadóóráját a Görbe Fánál. A Görbe Fa és közvetlen környéke szándékoltan semleges terület volt, nem tartozott egyetlen birodalom vagy ország közigazgatási egységéhez sem. Akiben megvolt erre az igény, az itt kulturáltan és mindentől függetlenül kereshetett megoldást a személyes nézeteltérésekre. Ez különösen fontos lehetett például szellemek, boszorkányok vagy őrök esetében, mivel őket óhatatlanul is azonosították tájegységekkel, népcsoportokkal, tárgyakkal, eszmékkel stb. Naspolya sem magát, sem kolléganőit, sem a rombuszerdeieket nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni az Álarcos Igazságosztó miatt. A Görbe Fa tökéletes helyszínt szolgáltatott az Álarcos Igazságosztó fogadóórái számára.

Ezúttal sem üzenet formájában, sem személyesen nem várt rá senki, éppen haza indult, mikor a varanggyal folytatott vita közben észrevette az erdőből előrohanó aranybarna tyúkot: esetlenül verdesett szárnyaival, hogy gyorsabban haladhasson.

– Természetesen elvállalom – mondta Naspolya. Igazságosztói pályafutása során nagy jártasságra tett szert abban, hogy megfelelően irányított kérdésekkel elfeledettnek hitt emlékeket hívjon elő a sértettek elméjéből, vagy olyan eredetileg jelentéktelennek tűnő részleteket idézzen fel bennük, amelyek végül döntő fontosságúnak bizonyulnak az ügy kimenetelét illetően. – Halljam, mire emlékszel az elkövetővel kapcsolatban?

– Semmire. Fekete ruhában volt. Először azt hittem, te vagy.

– Miből jöttél rá, hogy mégsem én vagyok?

– Fogalmam sincs… vagyis… egy tűzvörös hajtincs villant elő a kalap alól, te pedig ősz vagy… vagyis szőke… vagyis őszes-szőke… vagy… szőkés-ősz… ez köztudomású… vagyis… Úgy értem…

– Jól van, nyugalom, Aranytojást Tojó, higgadj le, kicsit belezavarodtál, az én hajszínem legfeljebb annyiban számít, hogy a különbségből ki is derült, ki rabolta el a tojásodat.

– Kicsoda? – kérdezte reszketve a tyúk.

– Csak egyvalakiről tudok, akinek a haja tűzvörös, és efféle gaztettre képes: Karotta, a varázslónő.

– Jaj, nekem, és jaj, a csibémnek! Nála még egy hétfejű sárkány is jobb lett volna!

– Ez túlzás. Karotta nem rosszabb, mint egy hétfejű sárkány. Legfeljebb ugyanolyan rossz. Már eddig is rengeteg zavaros szóbeszédet hallottam róla, sejtettem, hogy előbb-utóbb látogatást kell tennem a Kacsaúszta-tónál. Hát, ma jött el a nap. Az idő rohan, sürget minket, meg minden ilyesmi, tehát jobb, ha azonnal indulunk. Gyere, szálljunk üstbe! – Naspolya a boszorkányok rendelkezésére álló két szállítóeszköz, a seprű és az üst közül az utóbbit használta, mivel ezt tartotta kényelmesebbnek és praktikusabbnak.

– Hová? – vacogott a tyúk.

– Már mondtam, a Kacsaúszta-tóhoz, ott lakik Karotta.

– Én nem merek odamenni!

– Szedd össze magad! Gondolj a csibédre, szüksége van rád!

Az Aranytojást Tojó Tyúk bólintott, felröppent az üst peremére, majd az edény öblébe huppant.

– Ez egyben azt jelenti, hogy nekünk, kettőnknek – fordult az eddig csöndben figyelő varangyhoz Naspolya – érzékeny búcsút kell vennünk egymástól.

Meg sem kísérelt sajnálkozó arckifejezést ölteni, sőt, mosolygott. Előre örült visszaszerzett szabadságának. Kiváló Boszorkányként szakmája csúcsán helyezkedett el, az orvoslásban, a mágiatudomány legkülönbözőbb területein, valamint a szakácsművészetben egyaránt új utakat nyitott, mindennek ellenére a szabadságot és függetlenséget értékelte legtöbbre az életben. Mégpedig nem csupán elvont, fogalmi értelemben, hanem konkrétan a saját szabadságát, és függetlenségét. Ezt zavarta meg Béka (Naspolya Békának nevezte el a varangyot, szándékosan nem adott neki normális nevet, de valahogy mégiscsak szólítania kellett). Nem nagy mértékben, de a kis zavar is zavar. És Naspolya a zavaros dolgokat ösztönösen igyekezett elsimítani. Béka remek társalgó, éles eszű, olykor szellemes, kellemesebben el lehet beszélgetni vele, mint Naspolya egynémely kolléganőjével. Béka bátor, mint a fentebb említett (bár nem a legmegfelelőbb helyen és időben előcitált) a Világ Legrettegettebb Rablópárosával lezajlott incidens is példázza. Béka szavatartó, amit ékesen bizonyít, hogy csekély erőfeszítés árán simán kifürkészhette volna az Álarcos Igazságosztó valódi kilétét, de miután Naspolya elmagyarázta neki, miért szeretné megőrizni ismeretlenségét, sikerült leküzdenie a természetes kíváncsiságot, ami mindenkiben feltámad egy álarcos személy kapcsán. (Onnantól kezdve Béka fegyelmezetten várakozott az Álarcos Igazságosztóra minden kedden és csütörtökön délután öt órakor a Görbe Fánál, hogy önjelölt részese lehessen megbízatásainak.) Naspolya nem vitatta Béka jó tulajdonságait, de elég volt belőle. Azt akarta, hogy úgy legyen minden, ahogy azelőtt volt, ahogy mindig volt, ahogy megszokta: újra csak a saját tetteiért legyen felelős, a saját legjobb belátása szerint cselekedhessen, ha hibát követ el, csak önmagát okolhassa. Naspolya vezéregyéniség volt, de nem csapatjátékos, utált mások utasítgatásával vesződni, miközben körülötte mindennek az ő akarata szerint kellett történni, ha ellentmondtak neki, az rendszerint fölösleges fennakadásokhoz vezetett: általában – hangsúlyozottan nem mindig, az enyhe (nagyon enyhe) túlzás lett volna – mindent jobban tudott mindenkinél. Ez nem beképzeltség volt, hanem tapasztalati tény. Béka viszont rettenetesen önfejű volt, nagy türelem kellett hozzá. Naspolya szerette az állatokat, legalább annyira, mint csöndben elmerülni a gondolataiban, Béka viszont a (meglehetősen ritka) beszélő egyedek közé tartozott, és ezt alaposan ki is használta, be nem állt a szája, gyakorlatilag bármi végeérhetetlen beszédtémául szolgálhatott számára. Naspolya temperamentuma nem volt mentes a végletektől, míg Béka bosszantóan könnyedén vette a dogokat. Személyiségük radikálisan különbözött egymástól, nem illettek össze. Az égvilágon semmi nem indokolja, hogy erőltessék az összecsiszolódást. Röviden, válniuk kell. Ettől még barátok maradhatnak, ám bőven elegendő, ha hálája jeléül Béka másokhoz hasonlóan üdvözlőlapot, vagy virágcsokrot küld megmenekülése évfordulójára. Ilyen egyszerű az egész.

– Rendkívül örvendt… – fölösleges volt folytatnia, mire idáig ért, Béka rég beugrott az üstbe, és elrejtőzött az összehajtogatott ejtőernyő redői között, amit Naspolya egy szerencsés kimenetelű légi balesetet követően rendszeresíttetett kötelező jelleggel a saját, és az ezt az utazási formát előnyben részesítő kolleginái alapfelszerelésében.

Naspolyát pillanatokra elnémította az elképedés, aztán csípőre vágta a kezeit, és felháborodottan kiáltotta: – Nálad levakarhatatlanabb, pimaszabb kis jószággal nem találkoztam még soha, de soha, de soha!!!

Béka válasz nélkül hagyta a provokációnak is beillő kifakadást, nehogy a hangja elárulja rejtekhelyét, és végül mégis kikerüljön az üstből.

Naspolya nem engedte, hogy az indulat teljesen eluralkodjon rajta. Igyekezett tudatosítani magában, hogy kettejük közül ő az értelmesebbik lény, és ennek megfelelően kell reagálnia. Úgy döntött, elegánsan átsiklik Béka lehetetlen viselkedése fölött. Ráadásul itt van az Aranytojást Tojó Tyúk, akinek az ügye nem szenvedhet késedelmet egy ostoba brekegő miatt.

Utolsóként tehát ő is üstbe szállt, és máris csúcssebességgel repesztettek úti céljuk felé. A száguldást nem egyszerűen a mielőbbi megérkezés tette indokolttá, hanem az is, hogy Naspolyának ki kellett szellőztetnie a fejét. Becsukta a szemét, arcát odatartotta a szélnek, és kisvártatva azt vette észre, hogy nem is igazán dühös. Dühös volt, mert sem orvosként, sem Kiváló Boszorkányként, sem Álarcos Igazságosztóként nem szokott hozzá, hogy ellenkezzenek vele, de nem igazán. Kedvelte Békát, nagyon is. Naspolya hitt a fajok közti barátságban. Ezt persze sosem fogja nyíltan bevallani, Béka még elbízná magát. Béka túl sokat beszélt, és ez kellemesen ellensúlyozta, hogy ő meg túl sokat gondolkozott. Mégsem hurcolhat magával mindenhová egy varangyot! Bizarr párost alkotnának, mindenféle téves asszociációkra és sértő megjegyzésekre adnának okot. De hát mit törődik ő mások véleményével?! No, majd meglátjuk, hagyta függőben a kérdést.

Pillantása az üst aljában szomorúan és ijedten kuporgó tyúkra esett, és szörnyen megsajnálta szerencsétlent, mégsem tudott mást mondani vigasztalásul, mint hogy: – Minden rendben lesz…

A tyúk e három semmitmondó szóból is reményt meríthetett, mert hálásan rátekintett, nagyot sóhajtott, aztán fejét a szárnya alá dugva egyértelműen jelezte, hogy nem kíván társalgásba bocsátkozni, Naspolya pedig tiszteletben tartotta óhaját. Az üst peremére könyökölt, és a madártávlatban elterülő táj szemlélésébe merült. Kicsit aggasztotta, hogyan fog bejutni a Kacsaúszta-tavi Várba, a varázslók általában a lehető legerősebb védelmi rendszerrel veszik körül lakhelyüket, aminek természetesen nem a feltörése okozhat gondot, hanem az időveszteség. Naspolya szeretett előre kalkulálni mindent, amit csak lehetett, hamarosan kiderült azonban, hogy ezúttal túlkombinálta a dolgot.

A főleg emberek lakta Kacsaúszta-tó környéke agrárvidék volt, legelőkön, szántókon, gyümölcsösökben, különböző ültetvényeken folyt a gazdálkodás. Maga a tó csaknem szabályos kör alakú volt, az északi partján, enyhe kis emelkedőn állt Karotta vára. Az idomtalan, túlméretezett építmény komor képe állandóan ott tükröződött a csak ritkán háborgó víz felszínén.

tó

Naspolya a levegőből messziről látta, hogy a védelmi rendszer ki van kapcsolva, nagyon sokan nyüzsögtek a Karotta várához vezető úton. Addig törte a fejét, míg ennek okára is rájött, most volt az éves nagy terménybeszolgáltatás ideje. Ő ilyesmiben nem volt érintett, sosem kért, vagy követelt semmit a körzetébe tartozóktól, Karotta ellenben, úgy festett, az utolsó búzaszemet is kipréselte a környéken lakókból, ami a törvény szerint megillette azért cserébe, hogy megvédje az uralma alatt élőket idegen varázslók esetleges támadásaitól, sőt, ha élelmes volt, a törvények kiskapuit kihasználva akár meg is többszörözhette bevételeit. Ez így volt, van és lesz örökké, sajnos, gondolta Naspolya. Egyeseket az önmérséklet sem korlátoz, meglehet, Karotta is ezek közé tartozik.

A vártól tisztes távolságban, ahol az út még az erdőn keresztül vitt, nem búzaföldek, paradicsom parcellák vagy barackfa sorok között, Naspolya felfedezett egy tisztást. Csendes folyású patak csörgedezett keresztül rajta, vize olyan tiszta volt, hogy a kavicsos meder szinte üresnek tűnt, csak a megcsillanó fénysugarak leplezték le a kis hullámokat. Naspolya megfelelőnek találta a helyet, leszállt, kisegítette az Aranytojást Tojó Tyúkot, majd maga is kikászálódott az üstből. Ezzel egy időben az ejtőernyő mocorogni kezdett, és redői közül előkerült Béka. – Bebújhatok a tarisznyádba? – kérdezte.

– Ni csak, ki van itt?! – kérdezett vissza tettetett meglepetéssel Naspolya. Béka csak nézett, nem szólt semmit, Naspolyának sem volt kedve újrakezdeni a veszekedést. Csöndben kinyitotta tarisznyáját, és hagyta, hogy Béka beleugorjon. Ezután hóna alá kapta a tyúkot, és egy óvatlan pillanatban, mármint amikor mások voltak óvatlanok, és a lehető legkevesebben figyelhettek fel rá, előjött a fák közül. Elvegyült a tömegben, de fölösleges volt óvatoskodnia, senki rá sem hederített, a Kacsaúszta-tavi Vár környékén élők ezerszer meredekebb dolgokat láttak már egy álarcos boszorkánynál. Naspolyának fogalma sem volt, felismerte-e egyáltalán valaki, hogy ő nem egy egyszerű álarcos boszorkány, hanem az Álarcos Igazságosztó, mindenki teljes közönnyel nézett keresztül rajta. Asszonyok és gyerekek karjukon, hátukon kosarakat cipeltek, gazdák a dugig rakott társzekerek bakjáról noszogatták állataikat és óbégattak egymásnak.

A kaput egy csapat farkasember őrizte, de lekötötte őket, hogy megpróbálják eligazítani az egyre jobban feltorlódó szekereket, és újra járhatóvá tegyék az utat, mert most gyalogosan is csak szlalomozva lehetett a kapu közelében előre jutni. Amatőrök, gondolta Naspolya. Ha neki lenne őrizendő kapuja, biztos nem ezekre a farkasemberekre bízná. Meglehet, tekintélyt parancsolóak, de a feladatukat rosszul látják el. Arra, ami nagy valószínűséggel be fog következni, előre fel kell készülni, nem utólag kapkodni. Enyhe megvetéssel biggyesztette le a száját, mikor tekintete összeakadt a farkasemberek főnökéével. Ő volt az egyetlen, aki nem hagyta el az őrhelyet, jócskán kimagaslott a tömegből. Naspolya gyorsan félrenézett, de szeme sarkából látta, hogy a főnök tetőtől talpig végigméri, sőt, szúrós tekintetét még akkor is a hátában érezte, mikor már messze bent járt a vár udvarán. Ezek tehát még a gyanús külsejű és gyanúsan viselkedő alakokat sem kapcsolják le, mint amilyen ő. Nem amatőrök ezek, helyesbített Naspolya, hanem valami egészen más okból vannak itt. Érdekelte volna az eset, de most a hóna alatt reszkető tyúk és csibéje miatt jött, addig, amíg nem állnak az útjába, nem tartozik rá, ki és miért posztol Karotta várának kapujában.

Naspolya rögtön kiszúrta Karottát a tömegben, hosszú haja, mint a láng, lobogott ide-oda, személyesen felügyelte ki miből mennyit hozott. Karotta nagyon magas volt, és szinte atletikus testalkatú, az arca feltűnően szép, szeme szikrázó, ám vonásai híján voltak bármiféle kedvességnek vagy barátságosságnak. Ő is észrevette az Álarcos Igazságosztót, bosszúsan összevonta a szemöldökét, és megpróbált elillanni. Naspolya számított efféle reakcióra, készenlétben tartotta kivetíthető alakmását, amit a megfelelő helyre állított, hogy Karotta ez elől térjen ki, valós énje pedig váratlan irányból toppant Karotta elé: – Nyilván sejted, miért vagyunk itt – biccentett az Aranytojást Tojó Tyúk felé.

– Gondolom, leadni hoztad.

– Hahaha – nevetett Naspolya –, szeretnéd, mi? De szerinted tényleg ez a legmegfelelőbb alkalom a tréfálkozásra? Azonnal add vissza az aranytojást!

– Halkabban, ha kérhetném – vonta félre őket Karotta egy raktárépület mellé. – Rendben, elismerem, én vettem el az aranytojást. Van ez a mániám… Ha arany holmit látok, muszáj megszereznem. De ha a tulajdonos jelentkezik érte, természetesen vissza szoktam adni. – Egy kézmozdulattal elővarázsolta az aranytojást. – Íme! – Átnyújtotta Naspolyának, aki egy szalmával bélelt szakajtókosarat varázsolt elő, beletette a tojást, rá a tyúkot. Az Aranytojást Tojó Tyúk boldog kotkodácsolással látott hozzá a költéshez. – Kérlek, bocsássatok meg nekem – beszélt tovább Karotta –, nem lett volna szabad eltulajdonítanom. Nagyon szégyellem magam. Nem kellene, hogy mindenki tudomást szerezzen erről a kínos kis incidensről, számíthatok a diszkréciótokra? – Bár kérdésére senki sem válaszolt, Karotta zavartalanul folytatta: – Ugye itt maradtok vacsorára? Mi a kedvenc ételetek?

Naspolya csak merőn nézett rá, az Aranytojást Tojó Tyúk viszont kibökte: – A kendermag.

– A kendermag! – kacagott Karotta. – Hát persze, gondolhattam volna! Kérlek, várjatok itt, megyek a konyhára intézkedni, és értetek küldök valakit, hogy kényelembe helyezhessétek magatokat! Később találkozunk! – Sebesen eltávozott.

– Egész kedves – nézett utána Aranytojást Tojó.

– Az – bólintott Naspolya. – Csupa méz és csupa máz, csupa belátás és megbánás.

– Karottában nem szabad megbízni! – szólt közbe Béka tompa hangon a tarisznyából. – Ha csak a felét tudnátok róla annak, amit én!

– Honnan ismered? – kérdezte Naspolya.

– Hosszú történet, lehet, hogy majd egyszer elmesélem, de most meneküljünk innen.

– Meneküljünk? – visszhangozta Naspolya büszke döbbenettel. – Meneküljek? Az Álarcos Igazságosztó meneküljön?

– Rendben, ne ragozd tovább, nekem mindegy, induljunk, startoljunk, rajtoljunk, lépjünk olajra, dobbantsunk, pucoljunk, oldjunk kereket, léceljünk le, húzzuk el a csíkot, használhatunk akármilyen szót, vagy kifejezést, csak ne maradjunk itt! Karotta az arany után a békacombot szereti a legjobban, ha felfedezi, hogy itt vagyok, akkor nekem annyi!

Ez már nyomósabb érv volt. Békát elég nehéz elviselni, Naspolya mégsem kívánta volna, hogy Karotta gyomrában végezze. Inkább kosarastól, tojásostól, tyúkostól, varangyostól, mindenestől kámforrá vált, hogy két másodperc múlva az erdőben materializálódjon, üstje mellett.

Letette a kosarat a fűbe, mosolyogva kérdezte Aranytojást Tojót: – Minden rendben?

– A lehető legnagyobb rendben! – válaszolta a tyúk, és boldogan, halkan kotyogott még egy kicsit.

– Jól van, akkor most mindannyian nyugton maradtok, és szépen megvárjátok, amíg visszajövök.

– Hová készülsz? – érdeklődött Béka.

– Vissza a várba.

– Mi dolgod lenne még ott?

– Az ösztöneim azt súgják, Karotta rejteget valamit. Tudni akarom, mi a helyzet.

– Szerintem nem kellene beleavatkoznod! Ha nem vetted volna észre, egy csomó őr őrzi a kaput!

– Na és?

– Mit mondasz, ha megkérdezik, hová mész már megint és mit akarsz?

– Semmit. Legfeljebb egy lesújtó pillantást vetek rájuk.

– Feltartóztathatnak, árthatnak neked!

– Hidd el, ha veszélyesek lehetnének rám, nem a kapu őrzését bíznák rájuk.

Béka ismeretségük során nem először érzett némi aggodalmat Naspolya túlzottnak tűnő magabiztossága miatt. Pedig Naspolya egyszerűen a számos tény közül közölt egyet, melynek tudatában volt önmagával kapcsolatban, és amelyeket csupán néha írt fölül a körülmények furcsa összejátszása. Naspolya szerette azokat a kivételes alkalmakat, mikor nem volt teljesen egyértelmű, mi fog történni a következő pillanatban. Az izgalom adta meg az igazságosztás sava-borsát.

Naspolya szokásává vált (és kolléganői számára is melegen ajánlotta hasonló rutin kialakítását) a rendszeres, mintegy százévenkénti, alapos önelemzés. Ilyenkor igyekezett feltárni cselekedetei legmélyebb mozgatórugóit, tükröt tartott maga elé, és őszintén szembenézett azzal, amit talált. Mikor arra kereste a választ, hogy eredetileg miért kezdett igazságot osztani, mindig arra az eredményre jutott, hogy motivációi között előkelő helyen szerepelt a kalandvágy. Ez eléggé gyalázatos. Idealista lévén, meggyőződése szerint olyanok esetében, akik igazságosztásra adják a fejüket, semmilyen indíték nem konkurálhat a segítő szándékkal. Egyáltalán nem volt elégedett saját erkölcsi megalapozottságával. Egy valamire való igazságosztó nyilván nem passziónak, szórakozásnak, unaloműzésnek tekinti tevékenységét. Igazából nem értette, ilyen silány mentalitással honnan veszi a bátorságot, hogy mások életébe ártsa magát. Mindazonáltal már akkor sem hagyhatott volna fel az egésszel, ha akart volna. Száz százalékos mutatóval dolgozott, a híre gyorsan elterjedt, a panaszosok egyre csak jöttek, megbízatás megbízatást követett, nem volt lehetőség kiszállni. Nem mintha valaha is akár egy pillanatig azt forgatta volna a fejében, hogy félreáll és átengedi a terepet a nálánál feddhetetlenebbeknek. Nem. Az igazságosztás a szenvedélyévé vált, önszántából képtelen lett volna lemondani róla, ami felfedte, hogy személyisége alapvetően hajlamos a függőségre. Mindent összevetve így tehát még mindig jobban járt, mint ha például az alkohol rabjává vált volna, mert ha az italozást is hasonló intenzitással űzte volna, rég tönkrement volna bele.

– Tehát, ahogy mondtam, maradjatok veszteg.

– Én természetesen veled megyek – jelentette ki Béka.

– Már miért lenne ez természetes? Az előbb még menekülni akartál a Kacsaúszta-tavi Várból.

– Akkor még nem tudtam, hogy rögtön vissza akarsz térni oda, azt hittem, örökre befejeztük Karottával.

– Valakinek vigyáznia kéne rájuk – halkította le a hangját Naspolya, hogy a költésbe belefeledkezett tyúk meg ne hallja.

– Mi bajuk eshetne itt?

– Például megtámadhatja őket egy róka…

– És szerinted mit kezdenék én egy rókával?

– Hát, ez igaz… Nos, akkor menj közelebb hozzájuk!

– Minek?

– Védőkört vonok körétek.

– Körém ugyan nem! És ne próbálj további mondvacsinált kifogásokkal lerázni! Nem engedlek vissza egyedül!

Naspolyának mosolyognia kellett. Annyira aranyos ez a nemes lelkű varangy, gondolta. Nos, végül is a második látogatást ugyanúgy átvészelheti a tarisznyában, mint az elsőt.

A tyúkot és a tojást egy erős védőkör biztonságában hagyták, és Naspolya hamarosan sietős léptekkel haladt a már ismerős úton Karotta vára felé. Gyalog kellett mennie, mivel kámforrá válást követően körülbelül két órán belül nem ajánlatos újabb transzportációs varázslatot alkalmazni, mert fennáll a veszély, hogy az illető örökre légnemű marad. A kapu környékén a közlekedési helyzet immár kaotikussá fajult. Naspolya varázslattal tágította maga előtt a teret, mert már csak így lehetett normálisan haladni, kárörvendően és kihívóan vigyorgott a farkasember főnök képébe, szeretett volna valamiféle cselekvést kiprovokálni ebből az idegesítően nyugodt alakból, még akkor is, ha ezzel a saját dolgát nehezítette volna, de az nem reagált, csak nézett vissza rá élesen, figyelmesen, de mozdulatlanul.

Amint átjutott a kapun, Naspolya azonnal kinyitotta a varázsfülét. A varázsfül-praktika az egyik legegyszerűbb és leghatékonyabb módja annak, hogy nagy tömegben megtaláljunk valakit. (Mindazonáltal a varázsfület nem szabad sokáig nyitva tartani, mert az ilyenkor fellépő megsokszorozódott zajterhelés árthat a dobhártyának.) Naspolya addig pásztázott a varázsfülével, míg sikerült észlelnie Karottát…

…aki éppen az Álarcos Igazságosztót és az Aranytojást Tojó Tyúkot pocskondiázta magában mormogva, mikor egy munkától és idegességtől átizzadt inget viselő ember futott oda hozzá.

– Asszonyom! Asszonyom! Beomlott az egyik borospince, amelyikbe éppen a hordókat pakoltuk le, sokan odalent rekedtek!

– Hagyjál ezzel! – förmedt rá Karotta. – A nagyobb cél érdekében épp most kellett lemondanom egy aranytojásról! Van fogalmad, milyen ritkán lehet szert tenni egy aranytojásra?! Nyolcszázötvenhat évenként egyszer! És akkor is rengetegen pályáznak rá! Ezúttal nekem sikerült megszereznem, erre az az alamuszi tyúk, akiről azt hinnéd, kettőig se tud számolni, felbéreli azt az átkozott Álarcos Igazságosztót!

– De tizenketten…

– Képtelen vagyok most ilyesmivel foglalkozni! Próbáld kiásni őket, vagy csinálj, amit akarsz! – Karotta félresöpörte az útból a gazdát. – Ó, mennyire gyűlölöm ezt a helyet! – kiáltotta, miközben elrobogott.

Karotta az apjától örökölte a Kacsaúszta-tavi Várat, apja pedig az ő apjától. Tehát a nagyapával kezdődött minden: zsarnokoskodott a környékbelieken, ezért elűzték. Utána az apa lett a környék ura, de ő még zsarnokibb természetűnek bizonyult, őt is elűzték. Ekkor kapták meg Karottát a nyakukra, aki mindkét elődjén túltett. A környékbeliek rövidesen odáig jutottak, hogy visszasírták a nagyapát, sőt az apával is kiegyeztek volna, de csak Karotta volt. A dolgok állásának visszaváltoztatásáról szó sem lehetett, ez csak álom volt, hiszen senki sem tudta, merre járnak a világban, hogy élnek-e egyáltalán, ráadásul Karotta keményen védelmezné pozícióját, még saját nagyapjával, vagy apjával szemben is, efelől nem volt kétség. Karotta tanult elődei hibájából, éberen figyelt, nem hagyta, hogy a környékbeliek szervezkedni kezdjenek ellene, a legapróbb jelre közbeavatkozott, kíméletlenül megtorolt minden ilyen kísérletet: nem nagyszámú, de jól felszerelt zsoldoshadserege volt az egyetlen, amire nem sajnálta a pénzt.

Annak ellenére, hogy kiszipolyozta a környékbelieket, amennyire lehetett, Karotta nem volt gazdag. Bevételei épp hogy fedezték kiadásait. Zsoldoshadserege ahhoz elég erős volt, hogy sakkban tartsa a környékbelieket, de ahhoz már nem, hogy komoly rabló hadjáratot indítson tehetős sárkányok, királyok vagy varázslók ellen, s így növelje vagyonát.

Nem engedhetett meg magának semmilyen luxust, a vár felújítására sem futotta soha. Karotta egész boldogtalan életét a Kacsaúszta-tavi Várban töltötte, minden zugban rémes emlékek kísértették. Karotta gyűlölte és imádta a nagyapját, még jobban gyűlölte és imádta az apját, de legjobban önmagát gyűlölte és imádta. Nem az lett belőle, aki lenni akart, hanem akivé nevelték. Titokban boszorkány szeretett volna lenni, de ezzel csak egyszer merészelt előhozakodni az apja előtt, aki hosszan nevetett, majd megpaskolta a kis Karotta arcát, és azt mondta, azért szereti az ő kicsi lányát, mert olyan humoros néha. A kis Karotta elgondolkodott. Ha kiderülne, hogy nem humornak szánta, lehet, hogy az apja nem szeretné? Minden esetre, nem említette a témát többé, feladta az álmát, hogy megtartsa apja kétes értékű szeretetét, mely legfeljebb olyan gyengédség formájában mutatkozott meg, mint ez a példa mutatja, általában szigor, sőt durvaság mögé rejtőzött.

Karottának sosem volt elég elszántsága és hite, hogy változtasson, ezért egyre inkább olyanná vált, amilyen nem akart lenni, szinte örömmel sodródott arra, amerre nem akart menni.

Dühösen odébb rúgott egy vakolatdarabot, ami a léptei zajára hullott le a falról. – Nincs már messze a nap, mikor a földdel teszem egyenlővé ezt az egész romhalmazt!!!

A gazda megrökönyödve bámult utána, közben azon morfondírozott, hogyan mondja meg a többieknek, hogy nincs segítség?

Karotta lakótornya volt a vár legmagasabb része. Az ötszintes építmény falai ormótlanul vastagok voltak, védőpártázatos tetejéről mérföldekre el lehetett látni. A lakótorony a vár déli, Kacsaúszta-tó felőli fertályán helyezkedett el, a külső falba ékelődött, biztonsági okokból csupán az egyik, a legbelső oldalán voltak ablakok. A váron belül udvar övezte, és kőfal határolta, az ezen nyíló rácsos kapu felé viharzott Karotta, feltépte, majd becsapta maga mögött.

Karotta a lakótorony legalsó szintjén iroda-dolgozószobát rendezett be. A falak mentén polcok sorakoztak, amelyeken egymáshoz préselődött könyvek várták, hogy valaki fellapozza őket. Volt még egy pihenősarok kanapéval és karosszékekkel, valamint egy íróasztal a mindennapi adminsztrációs feladatok elvégzéséhez, de a teret egyértelműen a középen elhelyezett óriási tervezőasztal uralta. A díszesen faragott, vastag bejárati ajtó két oldalán, az óriási, színes, mozaikberakásos ablakokon szinte ömlött be a fény, ezek valaha pompásak lehettek, mert még így, kopottan, elhomályosodva, és repedezetten is impozáns látványt nyújtottak.

Az első emeleten volt Karotta hálóterme. Az összes többi szint lomtár/raktár funkciót töltött be, csupa olyasmi kallódott ott, ami valamikor fontos volt, és azt gondolták egyszer még újra szükség lehet rá. Karotta nem szívesen merészkedett fel oda, rettegett azok közt a dohos levegőben lappangó tárgyak közt, mintha múltból ott ragadt ellenségei lettek volna.

Előszedte a Kacsalábon Forgó Kastély tervrajzait, ezek jelentették számára az egyetlen biztos menedéket a valóság elől.

A Kacsaúszta-tó körül élőket különleges kapcsolat fűzte a névadó szárnyasokhoz. A legenda szerint valaha rég egy jólelkű kacsa a hajánál fogva húzott partra egy vízbe esett kisfiút, felnőve ő alapította meg a tó mellett az első települést. Karotta kiskorában nagyon szerette figyelni az úszkáló kacsákat, természetesen titokban, mivel apja ezt időpazarlásnak tartotta, valahányszor rajtakapta, mindig elküldte sárkányökörnyál-tinktúrát főzni a lányát, mert erre a gyorsan fogyó hozzávalóra egy varázsló háztartásában állandóan szükség van, és ez legalább hasznos tevékenység.

Mióta magát tette meg a Kacsaúszta-tavi vár úrnőjévé, Karotta annyit nézhette a kacsákat, amennyit akarta, de feltételezhetően ugyanebből a kötődésből fakadt azon késztetése is, hogy egy napon muszáj beköltöznie a Kacsalábon Forgó Kastélyba. A terveket saját kezűleg készítette, a legapróbb részletekig úgy rajzolta le, ahogy képzeletében látta. Mindent annak a célkitűzésnek rendelt alá, hogy tökéletes építményét egyszer megvalósíthassa, ezért kellett valamilyen (bármilyen) úton-módon meggazdagodnia.

Merésznél merészebb terveket eszelt ki, és ezeket addig erőltette, míg kétséget kizáróan ki nem derült, hogy kudarcba fulladt. Nem meglepő, hogy mesterkedései felkeltették a hatóságok figyelmét, arra viszont nem számított, hogy éppen ezáltal pottyan ölébe a nagy lehetőség, amit azonnal megragadott, és most már csupán egyetlen lépés választja el a sikertől…

Mikor Naspolya végre utolérte Karottát, éppen látta, amint a lakótorony udvarába vezető rácsos kapu bevágódik mögötte. Miután meggyőződött róla, hogy nincs másik kijárat, Karotta tehát csak ugyanerre távozhat, a gazda után kiáltott, és megkérte, vezesse a baleset helyszínére. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy először annak néz utána, mit tehet a beomlott pincében rekedtekért, s csak aztán foglalkozik ismét Karottával. Ripsz-ropsz intézkedett, és jelentősebb időveszteség nélkül, néhány perc múlva újra a kapu előtt állt, lenyomta a kilincset, és belépett az udvarba.

Úgy látszik, Karotta nem valami nagy híve a kertészkedésnek, gondolta. A túlburjánzott növények miatt alig lehetett haladni a terméskő ösvényeken. Nem mintha Naspolya Karotta kertjében akart volna sétálgatni, egyenesen a lakótornyot vette célba, ez csak egy apró észrevétel volt. Fülébe csendült, amit nagyanyja szokott mondani valahányszor lehajol, hogy kitépjen egy gyomot a talajból (nagyanyja kertjében szemernyi esélyük sincs a gyomoknak): akinek nincs rendben a kertje, nincs rendben az élete. Naspolya anyja ugyanezt az elvet vallotta (bár az ő kertje legalább egy fokkal rendetlenebb volt, mint nagyanyáé). Naspolya nem tartott fenn kertet, mert 1.) az erdő mélyén lakott, ahol a kert teljesen fölösleges lett volna, 2.) úgysem lett volna ideje a gondozására, 3.) semmiképp sem akart újabb apropót szolgáltatni arra, hogy anyja és nagyanyja együttes erővel rajta köszörüljék a nyelvüket, így is kap tőlük eleget. Egyikőjük sem tudott még mindig beletörődni, hogy Naspolya boszorkány lett. Anyja azt akarta, táncos-koreográfus legyen, mint ő. Nagyanyja azt akarta, háztartásbeli legyen, mint ő. (Nagyanya emellett egyébként keresett zoknikötő is volt, ő készítette a legszebb, legmelegebb zoknikat messze vidéken. Naspolya sosem “meglepetést” kapott tőle a születésnapjára, hanem egy pár zoknit.) Bármilyen egyéb elfoglaltságot teljességgel elfogadhatatlannak tartottak egy jó családból származó nimfa számára. Naspolya viszont tőlük örökölte az elszántságot, (már-már csökönyösséget), amellyel kivívta, hogy önállóan dönthessen saját jövőjéről. Persze valószínűleg még nehezebb dolga lett volna, ha a kezdeti sokk után (szinte minden szülő sokkot kap, mikor megtudja, hogy a lánya boszorkánynak készül, Naspolya igazán nem értette, miért, hiszen ez egy változatos, szép és felemelő hivatás, őt boldoggá és büszkévé tette, hogy boszorkány lehet) nem áll mellé családon belüli legfőbb szövetségese, az apja, aki feltaláló lévén eredendő módon osztotta Naspolya tudomány iránti elkötelezettségét.

A lakótorony tövében, egy bokor leveleitől félig takarva ismeretlen, különös, tömbszerű képződmény hevert, mintha fémből és kőből elegyítették volna, Naspolya még sosem látott ilyesmit. Talán dekoráció. Nem vesztegetett több gondolatot rá, mivel a bejárati ajtóhoz ért. Akárcsak a kapu, ez sem volt kulcsra zárva, a legkisebb zaj nélkül, csöndben tárult fel előtte. (A Kacsaúszta-tavi Várban minden ajtót-ablakot rendszeresen olajozni kellett, mert Karotta utálta a rozsdás zárak nyikorgó hangját.)

Karotta a tervrajzok fölé hajolva motyogott magában:

– Az első napon, amint gyarmatosítottam Porzikát, végre elkezdem építeni a Kacsalábon Forgó Kastélyt! A kacsaláb aranyból lesz, a körmei ezüstből! A legnagyobb gyémánt, ami előkerül Porzika bányáiból, a legmagasabb torony tetejére kerül, hogy mindenki messziről lássa Karotta gazdagságát! A fürdőszobámban a csempék ezüstből lesznek, a fugázás aranyból… de lehet, hogy fordítva… ezen még gondolkodnom kell…

Naspolya megköszörülte a torkát, hogy észrevétesse magát. Ezt hallva Karotta lehajtotta a fejét, öklével dühösen az asztalra csapott. – Már megint itt vagy?! – kiáltotta. – Kotródj innen, ha nem akarsz a föld alá kerülni a társaid mellé, tizenharmadiknak! – Felnézett, egyenesen az Álarcos Igazságosztó szemébe. Karotta dühébe némi aggodalom vegyült. Mit keres ez itt? Mit hallott? Mit tud? Mit akar?

– Mi az, nem rám számítottál? – kérdezte Naspolya gunyorosan. – Mellékesen megjegyzem, senki sincs már a föld alatt, egy percbe telt kiszabadítani őket, ennyit te is megtehettél volna.

– Cseppet sem érdekel, ki van, vagy ki nincs a föld alatt!

– Szomorúan hallom.

– Miért jöttél vissza? Semmi kedvem vendégekkel bajlódni!

– Nahát! Pedig kicsivel előbb még vacsorára invitáltál.

– Csak udvariaskodtam. Reméltem, elunjátok a várakozást, és eltűntök a sunyiba.

– Akkor szerencse, hogy nem vendégként jöttem. Miattam az udvariaskodást se erőltessük, jobban kedvelem az őszinteséget. Tudni akarom, mi folyik itt, mire készülsz, Karotta?

– Hahaha! Azt meghiszem, hogy tudni akarod, de nem fogod megtudni! Én nem mondok el neked semmit, másoktól meg nem lesz alkalmad megkérdezi, mert nem hagyod el élve ezt a tornyot…

– Vegyük úgy, hogy túlestünk a szóbeli fenyegetőzésen – vágott közbe Naspolya –, és nem ijedtem meg. Javaslom, lépjünk rögtön a tettek mezejére.

– Ezer örömmel! – mosolyodott el ádázul Karotta.

Ám mielőtt bármi történhetett volna, Béka előugrott a tarisznyából, és elordította magát: – Karotta!!!

Erre egyikük sem számított, Naspolya és Karotta egyaránt összerezzent. Aztán Karotta Békára meresztette a szemét. Ez ennek a bosszúságokkal teli napnak a méltó betetőzése, gondolta, és felkacagott, távolról sem örömében.

– Nicsak, egy ismerős arc! Van egyáltalán arcuk a varangyoknak? Lehet, hogy inkább a pofázmány lenne a helyes kifejezés? Ezzel a boszorkánnyal lógsz? Nagyon kétségbeesett lehetsz, hahaha! Hadd vessek véget a szenvedéseidnek!

Karotta varázsintésére egy vaskos könyv repült Béka felé, hogy agyonüsse, de sikerült félreugrania előle. Újabb varázsintés – újabb vaskos könyv – újabb megmenekülés. Harmadik vaskos könyv – ugyanaz az eredmény. Naspolyát elképesztette a jelenet. Nem pusztán azért, mert Karotta éppen azon volt, hogy egy ártatlan jószágot pusztítson el, de azért is, mert aki ilyen tiszteletlenül bánik a könyvekkel, az nem érdemli meg a belőlük szerzett tudást. Mikor Karotta egy egész zsúfolt polcot akart Békára borítani, amely elől bajosan menekülhetett volna, Naspolya közbeavatkozott. Ellen-varázsintésére a polc úgy maradt, megdőlve körülbelül negyvenöt fokos szögben, a kicsusszanó könyvek megálltak a levegőben.

– Hagyd a varangyot, Karotta, ő a legkisebb gondod.

– Egyetértek, tényleg kicsi! – továbbra is enyhén eszelős nevetést hallatva megpróbálta eltaposni, de Béka szerencséje kitartott, Karotta cipőtalpát is elkerülte, bemenekült a kanapé alá. – Így is jó, sőt! Legalább a legjobb rész marad a végére. Először a barátnőddel számolok le, aztán térek vissza hozzád. Előre bocsájtom, hogy nem eresztelek el újra! Későn jöttem rá, hogy nem elég a tudat, hogy szenvedsz, valahol távol tőlem, látni akarom és élvezni! Utolsó szabad perceidet töltsd a porban és sötétben lapítva! Hamarosan lassú, hosszú és csúfos kínok közt fogsz fetrengeni a lábam előtt, utána pedig a tányéromon fogsz kikötni! Figyelmeztettelek, ugye, hogy így lesz, ha még egyszer a szemem elé kerülsz, és én nem beszélek a levegőbe! Tehát – fordult Naspolya felé – foglalkozzak inkább veled? Rendben! Mutasd, méltó ellenfél vagy-e?!

– Állj! Várjatok! – Béka volt megint, hátrahagyva átmenetileg biztonságos menedékét. – Nem kell összecsapnotok! Karotta, ha ez miattam van…

– Mindig túlértékelted magadat, te nyavalyás! – sikoltotta magából kikelve Karotta. – Tán még azt is feltételezed, hogy éjszakánként telesírom utánad a párnámat?!

Üvegburát varázsolt a varangy köré, amely alatt a levegő fogytával fulladásos halál várt volna rá.

– Ez már tényleg sok, Karotta, hagyd abba! – kiáltotta Naspolya. – Ezzel a viselkedéssel éppen azt igazolod, amit hárítani szeretnél. Jelesül, hogy ez a varangy mélyen belegázolt a lelkedbe.

Naspolyának elég élénk fantáziája volt, mégsem tudta elképzelni, mivel vívhatta ki Béka Karotta engesztelhetetlen gyűlöletét. Csupán egyetlen magyarázat ötlött fel benne, de ez annyira közönséges volt, hogy rögtön elhessegette magától, még mielőtt kibontakozhatott volna: a varangy eredetileg herceg volt, Karotta reménytelenül beleszeretett, érzései azonban nem leltek viszonzásra, ezért bosszúból elvarázsolta. Pfuj, dorgálta magát, nem! Béka nem herceg, és nincs elvarázsolva! Naspolya nem hagyhatta, hogy efféle sekélyes, ócska történetecskék szennyezzék gondolatvilágát. Lehet, hogy van valami más, elfogadható és/vagy racionális magyarázat.

Egy ütés erejéig kalapácsot varázsolt elő, ami lesújtott az üvegburára. Rögtön kiderült, hogy ez egy buta ötlet volt, a széthulló üvegszilánkok megsebezték Békát, Naspolyába is szinte fizikai fájdalom nyilallt, mikor látta, hogy apró vérfoltok maradnak utána a padlón, amint újra eltűnt a bútorzat alatt. Most nem érzékenyülhet el, figyelmeztette magát. Megrázta a fejét, hogy visszanyerje hidegvérét.

– Hümm-hümm – hümmögött, miközben Karotta felé fordult –, azon tűnődöm, vajon több is telik tőled, mint varangyosbékák sanyargatása, sértések és üres fenyegetőzés? Eddig nem nyűgöztél le, Karotta!

Mi tagadás, Naspolya szerette kicsit hergelni ellenfeleit, mert minél dühösebbek, annál elszántabbak, és minél elszántabbak, annál váratlanabb húzásokat produkálnak. Az a jó, ha mind szellemileg, mind fizikailag megdolgoztatják az Álarcos Igazságosztót. A túl könnyű győzelmektől Naspolya mindig kényelmetlenül érezte magát. Ám Karotta bosszantásának ezúttal mégsem az volt az elsődleges célja, hogy a lehető legjobb teljesítmény nyújtására ösztönözze, sokkal inkább a feszültség oldása. Naspolya rajta vezette le idegességét. Nem lett volna szabad engednie, hogy Béka vele jöjjön. De hát késő bánat…

– Akkor sem érdekelne, mi a véleményed rólam, ha nem akarnálak rövid úton eltenni láb alól… – sziszegte Karotta.

– Rövid úton azért biztos nem fog menni! – szúrta közbe Naspolya.

–… egyébként pedig le leszel te nyűgözve, csak akkor már késő lesz neked.

Naspolya elégedetten nyugtázta, hogy Karotta váratlanul heves támadással nyitotta meg a küzdelmet, valóban sokkal több kleptomániás, hisztérikus varázslónőnél, aminek eddig mutatkozott: van benne spiritusz. Karotta egy rohanó gnú csordát varázsolt elő, hogy legázolják Naspolyát. Nem volt kérdés, Naspolya mivel feleljen, elegendő volt egy éhes oroszlán, és a gnú csorda éles kanyarral menekülőre fogta a dolgot. Amint elérték a torony falát, üldözöttek és üldözőjük szétfoszlottak a levegőben.

Karotta varázshálót vetett ki Naspolyára. Naspolya ösztönösen kapálózni kezdett, de így csak rontott a helyzeten, inkább ollót varázsolt elő, és ezzel szabdaltatta szét a hálót. Közben méhrajt szabadított Karottára. Karotta kétszer futotta körbe a termet, mire kitalálta, mit tehetne. Teli mézes bödönt varázsolt elő, és ez valóban csábítóbbnak bizonyult, mint az ő üldözése, mikor mindegyik odagyűlt, a bödönnel együtt eltüntette a méheket. Naspolya mosolyogva figyelte Karotta futkározását, aztán hirtelen meghűlt benne a vér: Karottának a méhek elől menekülve arra azért volt ideje és esze, hogy egy üllőt próbáljon a kanapéra ejteni, amely alatt Béka tartózkodott. Az üllő a plafon magasságában jelent meg, és elkezdett zuhanni. Naspolya a hálóba gabalyodva, egyszerre több varázslatot működtetve, dühösen, amiért Karotta továbbra sem hagyja békén Békát, nem tudott volna száz százalékosan koncentrálni, nem tudta volna tökéletesen kivitelezni a lebegtető varázslatot, ezért egyszerűbb és drasztikusabb megoldáshoz folyamodott. Egy béka-mágnest helyezett el a kanapéval szembeni falnál álló polc alá, a hatósugarát húsz méterre állította, mert nem akarta a Kacsaúszta-tó összes békáját odavonzani, csak egyet, és bekapcsolta. Béka egy-két centiméterrel a padló fölött, fütyülő hang kíséretében átsüvített a termen, és a béka-mágnesre tapadt. Elszédült, lehet, hogy enyhe agyrázkódást szenvedett, félig vagy annyira sem volt eszméleténél, de legalább élt, már rég nem volt ott, mikor az üllő leesett, és pozdorjává zúzta a kanapét.

A béka-mágnes a feltalálása óta rendkívüli népszerűségnek örvendett a boszorkányok körében, mivel megkímélte őket attól, hogy 1-2-3 naponként békák üldözésével vesztegessék az idejüket. A boszorkányok rengeteg békát használnak fel munkájuk során, ha ezek a kétéltűek a kihalás szélére sodródnak, az is őmiattuk lesz. Egyszerűen mindenbe tesznek békát, akármit állítanak elő, olyasmibe is, aminek a minőségét ez az összetevő Naspolya szerint határozottan lerontja. Ez egy berögzült szokás volt, amiről senki nem tudta, honnan ered, de a megváltoztatását mindenki lehetetlennek tartotta (volna, ha egyáltalán lett volna, aki ezen gondolkozik), Naspolyát kivéve, mert ő persze megpróbálkozott a lehetetlennel. Nagyon örült, mikor végre sikerült kikísérleteznie a békapótló-pasztát, amit jó szívvel ajánlott kolléganőinek is, mivel tökéletesen helyettesített bármilyen valódi békából készült alapanyagot, ráadásul praktikus tégelyes kiszerelésben lehetett hozzájutni, bármekkora készletet fel lehetett halmozni belőle, és egy kis vízzel elkeverve azonnal használható volt. A valódi békából készült alapanyagokat ellenben hetekig kellett érlelni, s utána a leggondosabb odafigyelés mellett, megfelelő körülmények között tárolva is csupán pár napig lehetett felhasználni, gyorsan romlásnak indult. Naspolya remélte, hogy a békapótló-paszta, ami tehát minden tekintetben jobb, mint az eredeti, rövid idő alatt kiszorítja a primitív és brutális béka-mágnest a köztudatból. Bár a béka-mágnes ezúttal közvetlen módon életmentőnek bizonyult, nagy általánosságban mégis a békapótló-paszta mellett kell letenni a voksot. Naspolya szerint a békáknak a természetben van a helyük, hogy szorgosan tizedeljék a legyeket, szúnyogokat, és kuruttyolásukkal megszépítsék a nyári éjszakákat.

– Megtiltom, hogy még egyszer megmentsd! – toppantott Karotta, mint egy elkényeztetett királykisasszony.

Naspolya gúnyosan és hitetlenkedve fölnevetett, mert neki senki nem tilthat meg semmit.

Karotta varázslatilag elgáncsolta Naspolyát. Naspolya iziben párnavarázslatot alkalmazott ülepe alá, így nem ütötte meg magát nagyon. Karotta tűzgömböt dobott Naspolyára. Naspolya vízfüggönnyel felelt. A terem egyik felében megperzselődtek, a másikban eláztak a könyvek. Naspolyának ekkor lett elege. Könyvek tönkretételében semmi szín alatt nem fog közreműködni.

tűzgömb

A másodperc tört részét kihasználva, mikor Karotta az próbálta kiagyalni, milyen váratlan varázslattal tehetne számottevő kárt ellenfelében, Naspolya hozzá ugrott, és egy tökéletesen kivitelezett jobbegyenest vitt be az álla közepére. A küzdelem azonnal eldőlt, Karottával együtt, mert néha a legegyszerűbb megoldás a leghatásosabb. Karotta egy rövid ideig eszméletlenül hevert a padlón, és ez elég volt arra, hogy Naspolya varázsgúzsba kösse, ami gyakorlatilag teljesen mozgásképtelenné tette, csak a fejét tudta tekergetni jobbra-balra. Karottának azonban ez sem volt elég, amikor tűrhetetlen szövegkörnyezetben kezdte felemlegetni az Álarcos Igazságosztó le- és felmenőit, Naspolya kénytelen volt varázspecket ékelni a szájába, mire Karotta egyszerre nevetséges és szánalmas fej- és szemforgatásba kezdett, mert mást már nem tudott. Naspolya nem bírta nézni, inkább elfordult.

Karotta kipipálva, gondolta. Ennek ellenére a helyzet nem túl rózsás. Zsoldosai hamarosan felfigyelnek rá, hogy Karotta nem mutatkozik. Keresni kezdik. Bejönnek ide. Naspolya egyedül lesz velük szemben. Békának talán sikerülne észrevétlenül kiosonnia, és segítséget hívnia. Addig ő elbarrikádozhatná magát idebent, remélve, hogy nincsenek titkos bejáratok a lakótoronyba, vagy ha vannak, hátha idejében meghallja a közeledőket, és ellenintézkedéseket tehet. Nehéz ügy, nagyon nehéz, tele bizonytalan tényezővel. – Vágjunk bele! – mondta hangosan, miközben izgatottan összecsapta a tenyerét.

Attól a pillanattól, hogy felöltötte az álarcot, az volt az első és legfőbb szabály, hogy panaszost, ártatlant, kívülállót nem sodorhat bajba, legfeljebb a saját testi épségét veszélyeztetheti. Amióta fényt derített saját igazságosztói tökéletlenségére, jelesül arra, hogy ezt a tevékenységet ő tulajdonképpen szórakozásból űzi, még óvatosabbá vált. Ez kezdetben görcsössé tette, de idővel sikerült egy biztos módszert kifejlesztenie. Akció közben orvosként viszonyult önmagához, megfigyelte, megvizsgálta tetteit, reakcióit, mert rájött, hogy az így adott/kapott jó tanácsok alkalmazása révén sokkal hatékonyabban tudja kezelni a szélsőséges helyzeteket.

– „Gratulálok”, a súlyos adrenalin függőség minden tünetét produkálod – vonta le most a diagnózist. – És ha kérhetném, ne beszélj magadban – folytatta –, mert ez komoly mentális defektusra utalhat, aminek egyáltalán nem örülnék! – A további önanalizálásnak azonban elejét vette, hogy meglátta Békát még mindig a béka-mágneshez tapadva, a polc alatt, mozdulatlanul. Gyorsan eltüntette a béka-mágnest, lehajolt, hogy megnézze, hogyan segíthetne, mikor egy árnyék sötétítette el a szobát.

– Karottát nyugodtan rám bízhatod – szólalt meg valaki.

Naspolya felkapta a fejét. Az ajtóban egy nyálkáshátú állt.

Naspolya immár tudta, mi volt az a furcsa képződmény, amit befelé jövet a torony falánál, egy bokor alatt látott heverni. Nem képződmény volt, hanem egy élőlény. Egy nyálkáshátú. Ez a nyálkáshátú. Megborzongott.

Az anatómiai szakkönyvek, melyeket Naspolya olvasott, és gyakorlatilag mindet olvasta, egytől egyig egyetértenek abban, hogy a puszta funkciót tekintve a nyálkáshátúak az összes közt a legtökéletesebb teremtmények. Magasságuk 3-3,5 méter körüli, testüket nagyon vastag, ám rendkívül rugalmas bőr fedi, formájuk hengeres, hordószerű. Fejük nincs, legalábbis a szó hagyományos értelmében. Legfölül a szárnyuk helyezkedik el, amit vízszintes-körkörös irányban lehet mozgatni, rendkívüli gyorsasággal, ezáltal elképesztő haladási sebességet érhetnek el a levegőben. Közvetlenül a szárnyak alól erednek hosszú, inas karjaik. Ujjaik ásókaromban végződnek, köztük úszóhártya feszül. A nyálkáshátúak egyetlen, aprócska, pislogás nélküli (vékony bőrhártya fedi és védi, mint a kígyókét), hegyes pupillájú, tűéles látású szeme a szárnyak tövéből kémleli a külvilágot, ez alatt találhatók azok a valamik, amik nagy jóindulattal orrnak illetve szájnak nevezhetők. Lábuk vastag, izmos, térdük hátrafelé hajlik, hogy a lehető legjobb erőátvitelt tegye lehetővé ugrás vagy futás közben, ennek következtében járásuk akkor is ruganyosnak és dinamikusnak hat, ha nem sietnek sehová.

A nyálkáshátúak kétéltűek, van kopoltyújuk és tüdejük is.

A hátukon található az a folyamatosan váladékozó mirigy, melynek a fajta a nevét köszönheti. Az áttetsző nyálkával naponta többször gondosan bedörzsölik a testüket, ez védi őket az olyan külső behatásoktól, mint szél, hideg, nap, vagy akár a tűz heve. A nyálkáshátúak túlélésre termettek minden körülmények között.

Rendkívüli alkalmazkodóképességük ellenére nem hódítottak meg hatalmas területeket, saját országuk, Porzika határain kívül gyakorlatilag nem is lehet találkozni velük. Ennek a példánynak sem kellene itt lennie, gondolta Naspolya, jellemző, hogy pont én találkozok össze a szabályt erősítő kivétellel. A nyálkáshátúak nem örvendtek túlzott népszerűségnek a többi faj között, és Naspolya már azt is tudta, miért. Különbözőségük egyfelől tökéletessé teszi őket, másfelől viszont megakadályozza a kapcsolatteremtést másokkal. Nincs arcuk, sem semmi, ami arra emlékeztetett volna, a szemükbe bele lehet ugyan nézni, de nem fejez ki semmit, belső állapotukra semmiből sem lehet következtetni. Senki nem tudja, véreznek-e, ha megsérülnek, van-e valami, ami fájdalmat okoz nekik, dobog-e egyáltalán szív, vagy ami még fontosabb, rejtőzik-e lélek valahol a vastag, rugalmas bőrük alatt.

A boszorkányszombatokon időnként felbukkant egy a déli peremvidék valamely eldugott zugában praktizáló kollegina, aki azt állította, hogy kíváncsiságból néha ránéz a nyálkáshátúakra is. Megfigyelései szerint ez a faj feltűnően hajlamos idegi eredetű panaszokat produkálni, de sebesült vagy holt nyálkáshátút még ő sem látott. A bökkenő csak az volt, hogy ez a boszorkány egyfolytában erős alkoholos befolyásoltság alatt állt, közeledtét átható szag jelezte, aki tehette, elkerülte a vele való találkozást, vagy igyekezett minél előbb megszabadulni tőle. Információinak hitelessége erősen kétes volt, Naspolya nem is volt biztos benne, hogy jól emlékezett a szavaira, mert a figyelmét elterelte, hogy próbált nem levegőt venni társalgás közben.

Naspolya tett egy lépést hátrafelé, hogy növelje a távolságot, és legszívesebben itt még nem állt volna meg, de meg kellett őriznie uralmát a helyzet fölött, ezért igyekezett leküzdeni viszolygását. – Egyáltalán nem lennék nyugodt, ha rád bíznám Karottát.

– Amarilló vagyok, a Jóhiszeműség Védelmi Hivatal ügynöke – a nyálkáshátú rutinos mozdulattal villantotta fel jelvényét. Naspolya Karottára sandított, milyen hatást gyakorolt rá ez a fordulat, de az erősen limitált számú mozgatható testrészéből nem sikerült kiolvasnia, vajon meglepte-e az események ilyetén alakulása, vagy éppen örvendezik cinkosa felbukkanásán. – Karotta tevékenysége régen magára vonta a Hivatal figyelmét, engem küldtek, hogy épüljek be a bandájába, és tartsam szemmel.

– Remélem, kialudtad magad? Jól jött volna egy kis segítség – jegyezte meg Naspolya.

– Nem aludtam. Karotta személyi testőre vagyok, az ott az őrhelyem. Sajnos nem segíthettem, fedésben kellett maradnom az utolsó pillanatig.

– Tehát már ott tartunk?

– Igen, mert legyőzted.

Naspolyának maradtak kétségei. Az ösztön és a józan megfontolás viaskodott benne egymással. Mindazonáltal teljes szívvel támogatta a jóhiszeműség eszméjét, és csupán a bizalmatlanságát szegezhette szembe a Jóhiszeműség Védelmi Hivatal egyik ügynökének jelvényével. Némi tépelődés után, legjobb meggyőződése ellenére, egy intéssel átengedte Karotta mágikus felügyeleti jogát. Persze rögtön tudta, hogy rossz döntés volt, mert így mégis kiadta a kezéből az irányítást, de már nem lehetett visszavonni. Most vette észre, mennyire elfáradt, kimerülten leroskadt egy karosszékbe, és energetizáló meditációba mélyedt. Kisvártatva arra riadt, hogy a nyálkáshátú megpróbálja leoldani Karottáról a varázsgúzst. – Te mit művelsz? – kérdezte, tulajdonképpen meg sem lepődve azon, hogy homályos balsejtelmei beigazolódtak.

– Kiszabadítom Karottát – közölte ambíciózusan a nyálkáshátú. Naspolya kárörvendően elmosolyodott. Jól kösd fel a gatyádat, ha az én varázsgúzsomat akarod szétrombolni, kiskomám, gondolta. Lassan felkelt a karosszékből.

– Ne próbálkozz semmivel! – figyelmeztette a nyálkáshátú.

Naspolya visszaült. Jelenlegi állapotában úgysem tellene tőle túl sok. Pihennie kell. Hamarosan azonban nyugtalankodni kezdett. A nyálkáshátú erős, de ügyetlen varázsló volt, esélye sem lett volna hatástalanítani a varázsgúzst, de addig piszkálta és feszegette, míg kissé meglazult Karotta körül, nagyobb lett a mozgástere, s így már ő is segédkezhetett saját kiszabadulásában. Ketten együtt előbb-utóbb célt fognak érni. Kétségbeesett ötletek kergették egymást Naspolya fejében, de mindegyik megvalósíthatatlannak tűnt. Az mindenesetre nem árthat, ha beszédbe elegyedik a nyálkáshátúval, és így megpróbál egy kis időt nyerni.

– Nem is vagy ügynök? – kérdezte.

– De igen, az vagyok. Csak mellette Karottát is támogatom, mert egyetértek a céljaival.

– Kétlem, hogy ez a kettő összeegyeztethető lenne – jegyezte meg Naspolya.

– Ahogyan én látom, nagyon is az… – Amarilló félbeszakította magát, felfigyelt valamire, amit egy másodperc múlva Naspolya is meghallott.

Gyors ütemben közelítő masírozó léptek zaja hallatszott odakintről. Először egy vörös kabátos, a nyomában pedig öt kék kabátos farkasember nyomult a terembe. Csizmájuk alatt döngött a padló. A vörös kabátos az volt, akivel már a kapunál kiszúrták egymást Naspolyával.

farkasemberek

– A játéknak vége! Morgonc parancsnok vagyok, a Jóhiszeműség Védelmi Hivatal speciális ügynöke – igazolta magát először Karotta, majd Naspolya felé. – Ti ketten le vagytok tartóztatva – mutatott Karottára és Amarillóra, a kékkabátosok laza gyűrűben körbevették őket. – Ne tegyetek semmilyen félreérthető mozdulatot, hacsak nem akarjátok hatósági személy elleni erőszak kísérletével tetézni bűnlajstromotokat. – Naspolyához intézve szavait így folytatta. – Biztosíthatlak, hölgyem, egy pillanatig sem voltál veszélyben. Ha szükséges lett volna, azonnal beavatkozunk, még akkor is, ha ezzel a két célszemélyünk kézrekerítését kockáztattuk volna. Egy jóhiszemű lény biztonsága előrébb való bármely bűnöző elfogásánál. Amint felbukkantál, rögtön sejtettem, hogy történni fog valami. Az a típus vagy, aki bárhol jár, felkavarja maga körül az állóvizet.

Ez lehetett dicséret, vagy az ellenkezője is, Naspolya igyekezett olyan arcot vágni, amely mindkét változatnak megfelel. Eléggé zokon vette, hogy ez a vörös kabátos, amúgy feltűnően jóvágású farkasember, azt hiszi, akár egy pillanatig veszélyben érezte magát Karottával szemben. Ellenkezőleg. Hiszen Amarillóval is csak gúnyolódott az imént, mikor úgy tett, mintha igényt tartott volna a segítségére. Meglehetősen remek párbajt vívtak Karottával, de voltak ennél nehezebb esetei, és remélhetőleg lesznek is.

– Eddig csak vártunk, és figyeltünk – folytatta Morgonc –, egyebet nem tehettünk, te viszont végre indokot szolgáltattál, hogy gondolat- és beszéd lehallgatást végezzünk a lakótornyon, és törvényes módon bizonyítékot gyűjtsünk Karotta ellen, amit a Jóhiszeműség Védelmi Bíróság is gond nélkül elfogad.

Naspolya összevonta a szemöldökét. Gondolat- és beszéd lehallgatás? Akkor ezek az ő gondolatait és szavait is hallották, sőt hallják? Nem mintha gondolt vagy mondott volna valamit, amit ne vállalna, de azért mégsem akarta volna, hogy hat teljesen ismeretlen farkasember mindennek tanúja legyen…

– A tőled származó információk közül természetesen csak az ügyhöz tartozó részeket fogjuk felhasználni.

Naspolya fancsali képet vágott, és igyekezett nem gondolni semmire. Csak az villant át az agyán, hogy talán ideje lenne befejezni legalább a gondolatok lehallgatását./p> p>– Rendelkezésem alapján a torony lehallgatása akkor kezdődött, amikor átléped a küszöböt, és addig tart, amíg Karotta (és persze Amarilló) megbilincselt kezekkel kifelé menet meg nem teszi ugyanezt. Ebben az időintervallumban minden gondolatfoszlányt és szótöredéket hallunk és rögzítünk a memóriánkba.

Így könnyű! Olyan eszközöket vethettek be, ami mindenki más számára szigorúan tilos! Ha egy civil esetleg ismeri a szükséges varázsigét, mint például én, akkor sem használhat soha gondolat- és beszéd lehallgatást a beépített hatósági riasztó-blokkoló rendszer miatt, ha mégis megpróbálná, egyrészt beindítani sem sikerülne, másrészt azonnal megjelenne az ügyeletes készenléti osztag, és elhurcolná kihallgatásra.

– A hatósági előjogok és kiváltságok legtöbbször inkább nyűgnek számítanak, csak rendkívüli körülmények között alkalmazhatjuk ezeket, rendkívüli körültekintéssel, nehogy megsértsük az alanyok alapjogait, ezt a Jóhiszeműség Védelmi Bíróság rendkívül aggályosan ellenőrzi, és nagyon megüthetjük a bokánkat, ha valamit nem találnak rendben.

Naspolyában természetes módon felberzenkedett az önérzet, amiért hozzájárulása nélkül lehallgatták, de viszonylag gyorsan lehűtötte magát. Ő lenne az utolsó, aki megkérdőjelezné, hogy a hivatásos bűnüldözőknek jár némi előny a bűnözőkkel szemben.

Morgonc bólintott. Szép dolog, ha egy civil megérti a lényeget, és minden ráhatás nélkül, önként együttműködik.

Morgonc tekintete Karottára siklott.

Karottát megrázta a letartóztatás ténye, ám küzdőszelleme töretlen maradt, ugyanolyan vehemensen próbált kiszabadulni a varázsgúzsból, mint amikor még csak az Álarcos Igazságosztó volt az ellenfele. Közben abszolút szalonképtelen és/vagy személyeskedő üzeneteket küldözgetett gondolatban a farkasembereknek. “Hiába turkáltok a fejemben, belőlem nem szedtek ki semmit, megsüthetitek, amit eddig tudtok, bolhás banda! Ételt adtam nektek, tetőt a fejetek fölé, pénzem nem mindig volt, de amikor igen, ti kaptatok belőle először, szó nélkül tűrtem holdtöltekor az éktelen vonyításotokat, és ez a hála?! Pfuj!”

Az ügynökök alaptulajdonságai közé tartozik az önfegyelem és a professzionális indulat- illetve konfliktuskezelés. Ezen jellemvonások hiányában senki sem kerülhet a Jóhiszeműség Védelmi Hivatal kötelékébe. A farkasemberek rá sem hederítettek Karottára. Morgonc a nyálkáshátú felé fordult, merőn ránézett.

– Hogy kerültél ide ilyen hirtelen? – kérdezte Amarilló társalgási stílusban.

– Nem hirtelen, elég régóta itt vagyok – válaszolt Morgonc ugyanúgy.

– Velük? – bökött a kékkabátosok felé Amarilló.

– Igen. Utánad küldtek a csapatommal.

– Karotta majd kiugrott a bőréből, amikor elújságolta nekem, hogy hat farkasember szegődött a zsoldjába, a főkapunál fogja őket szolgálatba állítani, mondta, mert ott mindig történik valami, szeretné őket lefoglalni, nehogy elunják magukat, és továbbálljanak, mert mind fitt, egészséges és harcedzett. Ekkor kellett volna elkezdenem gyanakodni, de túlságosan lefoglaltak a kavargó gondolataim…

– Úgy érted a háborgó lelkiismereted – helyesbített Morgonc.

– Ha neked így jobban tetszik – hagyta rá Amarilló. – Karotta körül csak ilyenek szoktak felbukkanni, mint én: vesztesek. Talán mert ő maga is az. Nyilván ezért értettünk szót elejétől fogva. Karotta rögtön tudta, hogy a Hivatal küldött, és nem vagyok kiugrott ügynök. Én meg tudtam, hogy tudja. De ő azt is tudta, hogy tényleg át tud téríteni. Azt mondta, az első pillanatban megszületett a terve, amint meglátott. Rég elhatározta, hogy egyszer nagy jót tesz, ha kell erőszak árán, valakivel, akinek reménye sincs. Csak az volt a kérdés, hol és kivel. Hát, már erre is megvolt a válasz. Porzikán, a nyálkáshátúakkal. Végül is min buktam le?

– Nem tudom pontosan megmondani. A belső ellenőrzés viselkedéselemzői folyamatos megfigyelés alatt tartják a terepen lévő ügynököket. Te mindig precíz és lényegre törő voltál, talán egy idő után terjengősebbé váltak a jelentéseid… A belső ellenőrzés viselkedéselemzőknek a legkisebb eltérés is elegendő, hogy gyanút fogjanak, és riadóztassák a műveleti osztályt. A főnökség nem akarta engedni, hogy én jöjjek ide, de ragaszkodtam hozzá. Úgy éreztem, ez az én kötelességem. Akár beigazolódik a gyanú, akár nem, nekem kell tisztáznom vagy letartóztatnom téged.

– Így lesz szép kerek a mi kis történetünk, igaz? Te csináltál belőlem ügynököt, és most te vonsz ki a forgalomból. Miért nem láttalak eddig?

– Mikor a közelembe jöttél, ócska köpenybe burkolóztam, és koldusnak adtam ki magam.

– Ó, hát persze, a koldus. Folyton azt hajtogattad, hogy ez az egyik legegyszerűbb és leghatásosabb trükk. És igazad volt, mint mindig. Nem gyanítottam, hogy a koldus nem koldus, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy te vagy. Amúgy sem járok gyakran a főkapunál, általában Karotta mellett vagyok, ő pedig más útvonalon szokta elhagyni a várat. Testesebb lettél, mióta utoljára találkoztunk.

– Te viszont lefogytál, rossz bőrben vagy.

– Ne csodálkozz. Elköteleztem magam a mellett, amire készültünk, de a kavargó gondolataimat, vagy ahogy te mondanád, a háborgó lelkiismeretemet nem bírtam elcsendesíteni. Talán azt is megsejtettem, hogy itt vagy a közelemben, mert sokszor eszembe jutott, vajon mit szólnál, ha tudnád, hova jutottam.

– Elárultad a jóhiszeműséget! Ez a legnagyobb vétség!

– Azt tettem, amit kellett! Különben is, ami történt és ami történhetett volna, részben a feletteseim hibája! A ti hibátok! A te hibád! Miért engem kellett ide küldeni?

– Te voltál a legalkalmasabb, hogy eljátszd a kiábrándult ügynök szerepét.

– Hiszen kiábrándult ügynök voltam!

– Lássuk be, többé-kevésbé mindannyian kiábrándultak vagyunk ebben a szakmában. Mentségnek ez kevés lesz. Egy pillanatig sem feltételeztem volna, hogy tényleg áttérsz, ezért nem hibáztathatsz engem. Én hittem benned! Tűzbe tettem volna érted a kezem! Valósággal sokkolt, mikor a belső elhárítás viselkedéselemzői azzal álltak elő, hogy szövetkeztél Karottával. A belső elhárítás viselkedéselemzői félelmetesen jók, ritkán tévednek, egészen öt perccel ezelőttig mégis abban reménykedtem, hogy ez a ritka kivételek egyike, és valami fatális félreértésről van szó.

– Felvettek az akadémiára, kiképeztek, levizsgáztam (dicsérettel), megkaptam az oklevelemet, egy vállveregetéssel te is utamra bocsájtottál. Akkoriban éppen a csapatod megszervezésével voltál elfoglalva, amiről annyit áradoztál nekem, ami az álmod volt, amitől olyan sokat reméltél, és ami könnyedén túlszárnyalta a várakozásokat. Mindenki imád titeket, ünnepelnek, ahol megjelentek, ti vagytok a bűnüldözés csillagai. Azóta gyakorlatilag nem találkoztunk, csak összefutottunk néha, mégis mindent tudok rólad, széltében-hosszában Morgoncról és csapatáról beszél minden jóhiszemű öreg, fiatal, nő és férfi. Szívből örültem a sikerednek. Hadd áruljam el, nekem is volt egy álmom, azt képzeltem, egy napon üzenet érkezik tőled, amelyben felkérsz, vegyek részt egy felvételi elbeszélgetésen, mert úgy véled, alkalmas lennék rá, hogy csatlakozzak a csapatodhoz. Persze ilyen üzenet nem érkezett soha, már csak azért sem, mert csupa farkasembert válogattál magad köré.

– Ez nem szándékos volt, ők teljesítettek legjobban a teszteken, lehettek volna…

– Nem szándékos volt, tudom, hanem ösztönös. Nem magyarázkodj, Morgonc. Mindannyian a saját fajtánkat részesítjük előnyben, ezt el kell fogadni, nincs mit tenni, így van, és kész. Ha én lennék a helyedben, én is így tennék. Létrehoznék egy nyálkáshátú különítményt. Az érdekes lenne, ugye? No, de messzire kalandoztam, ez még gondolatkísérletnek is merész. Maradjunk a tényeknél. Sorra kaptam a borzalmas ügyeket, és senkit sem érdekelt, hogyan birkózok meg velük egymagamban, mert én egy nyálkáshátú vagyok, akinek nem árt semmi, nem visel meg semmi, nincs szüksége segítségre… Pedig a nyálkáshátúak társas lények, a magány fáj, az egyedüllét felemészt minket. Amióta eljöttem Porzikáról, rajtad kívül senki sem társalgott el velem, csak annyit szóltak hozzám, amennyit feltétlenül szükséges volt. Nemhogy a te csapatod tagja nem lehettem, de velem együttműködni sem akart senki. Amikor megemlítettem egy-egy kollégának, hogy összedolgozhatnánk, megremegett a szájuk, hebegtek valami átlátszó kifogást, gyorsan odébbálltak, és igyekeztek úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

– Én dolgoztam volna veled! – mondta az egyik kék kabátos farkasember.

– Én is! – mondta a második.

– Én is! – mondta a harmadik.

– Én is! – mondta a negyedik.

– Én is! – mondta az ötödik. – Morgonc rengeteget mesélt rólad.

– Figyelemmel kísértük az egész ügynöki pályafutásodat – mondta a negyedik.

– Minden ügyedet alaposan kielemeztük, hogy tanuljunk belőle – mondta a harmadik.

– Felnézünk rád, te vagy az egyik legnagyobb példaképünk – mondta a második.

– Szeretnénk olyan sikeres ügynökök kenni, mint te – mondta az első.

– Botorság engem példaképül választani, de azért nagyon köszönöm, megtiszteltek – messze-messze érdemen felül. Morgonc nem hiába választott titeket. Biztos jó lett volna közétek tartozni. Mint ahogy jó lett volna megtudni, milyen érzés a Jóhiszeműség Védelmi Hivatal egyenruháját viselni, ezt mindig irigyeltem ügynöktársaimtól.

– Ezt meg hogy érted? Nincs egyenruhád? – kérdezte Morgonc döbbenten.

– Most, hogy nem kell többé fedésben lennetek, egyből felöltöttétek az egyenruhátokat, és büszkén feszítetek benne. Nekem az unifornis-ellátó osztályon azt mondták, nincs nyálkáshátúakra illő szabásmintájuk. De nem is törték magukat, hogy szerezzenek valahonnan, vagy netán méretet vegyenek közvetlenül rólam. Néhányszor visszamentem érdeklődni, de elég hamar rájöttem, hogy nem is akarnak nekem egyenruhát adni. Lehet, hogy észre sem vetted, de én még a hivatalos eseményeken is mindig civil ruhában vettem részt. Azt hiszem, a Hivatal elejétől fogva szégyellt engem, és ha ez így van, akkor rád pedig neheztelnek, amiért rájuk erőltettél.

– Ez nem igaz! Maga az igazgató többször mondta nekem, mennyire örül, hogy a kötelékünkbe tartozol.

– Persze, mert így volt, aki elvégezze a piszkos munkát. A nyálkáshátúakat erre használják. Fogalmatok sincs, milyen a mi életünk, egyikőtöknek sincs. Karotta viszont megoldást kínált a népem gondjaira. Vagy legalábbis egy lehetőséget.

– Ugyan már! Ígérgetni bárki tud, én is megígérhetem, hogy holnaptól minden szép és jó lesz, mégsem vagyok képes valóra váltani… sajnos – fűzte hozzá kissé késve.

– Annyira azért én sem vagyok ostoba, hogy üres ígéreteknek dőljek be, többről volt szó, konkrét tettekről.

– Mit terveztetek?

Amarilló habozás nélkül válaszolt, nem volt már mit rejtegetni. – Halványlila likvidrobbancsot akartunk dobni Gonosz Brünwaldinra, az Északi Bányásztörpék királyára, aki totális elnyomásban tartja a nyálkáshátúakat…

A kékkabátos farkasemberek felhördültek, Naspolya felszisszent. A halványlila likvidrobbancs a legnagyobb hatóerejű robbanóeszköz, amit eddig varázslattal sikerült előállítani.

–… és az ezt követő zűrzavaros időszakban a nyálkáshátúak kivívták volna szabadságukat.

– Halványlila likvidrobbancsot? – visszhangozta Morgonc elképedve. – Abba nem csak Gonosz Brünwaldin pusztult volna bele, hanem fél Porzika is!

– Igen, lettek volna áldozatok a mi oldalunkon is.

– Amarilló, nem ismerek rád! Te éppolyan jó tudod, mint mi, – intett farkasemberei felé –, hiszen te is az oldalunkon küzdöttél: a terrorizmus semmire sem megoldás!

– Hát nekem más ötletem már nem volt – tárta szét a karját Amarilló félig komolyan, félig gúnyosan.

– Attól tartok, nem fogod fel a helyzet súlyosságát, Karotta elhomályosította az elmédet. Segítség címén képes lennél kiirtani néped java részét?

– Tisztelettel, Morgonc, fordítva: te nem fogod fel a helyzet súlyosságát.

A parancsnok mondani akart valamit, de Amarilló nem engedte. – Hadd tartsak egy rövid történelemleckét. Sok évszázaddal ezelőtt, egy kárhozatos reggelen felfedezőúton lévő törpecsapat érkezett Porzikára. Egyetlen szakértő pillantással felmérték, hogy hegyeink mélyén és völgyeink felszíne alatt dúsgazdag aranymezők és gyémántlelőhelyek lapulnak.

Addig mi csak kedvtelésből időztünk a föld alatt, hogy feltöltődjünk az alanti szépségekkel, de a törpék megfertőztek minket a kapzsiság bűnével, leigáztak és kifosztottak. Méltóságát, reményét vesztett nép lettünk, talán már álmunkban sem hisszük, hogy másképp is lehet. Rezervátumba zártak minket, a hazánk egy hosszas törpeháborút követően az Északi Bányásztörpék Birodalmának gyarmata lett, és ők szenvedélyesen gyűlölnek mindenkit, aki hozzájuk hasonlóan a föld alatt érzi legboldogabbnak magát… Van azonban köztünk egy jelentős különbség: mi soha nem nyúltunk semmihez odalent, mert azt valljuk, hogy senki nem alkothat szebbet a természetnél. A törpék viszont mindent kitermelnek, átalakítanak, megmunkálnak. Lehet, hogy szépséget hoznak létre, de milyen áron?! Hagyjuk ezt. Ami ebből a nyálkáshátúakra vonatkozik, annyi, hogy hanyatlásunk meredek és folyamatos. Túl sok őrre sincs szükség, a panasz és a tiltakozás is ritka, szökéssel végképp senki sem kísérletezik közülünk, hiszen szülőföldünkön kívül mindenütt undor és megvetés övez minket, amitől engem a jelvényem véd… védett… valamelyest… Ne vágj közbe, Morgonc, neked fogalmad sincs a mindennapos apró megaláztatásokról. Gyakran csak egy tekintet, vagy egy önkéntelen mozdulat, de mindig ott van… Nálad is észrevettem – pillantott Naspolyára.

– Sajnálom – mondta ő szégyenkezve és őszintén.

Amarillóból tovább ömlött a keserű szóáradat. – Egyetlen boszorkány felügyeli az összes nyálkáshátú egészségi állapotát. Egy átlagos orvosi látogatás úgy zajlik, hogy a boszorkány levegőváltozást javasol, a páciens közli, hogy ez lehetetlen, mire a boszorkány megvonja a vállát, és kéri a következőt.

Szegény anyám még él, és van egy húgom, valamint sok más rokonom, de már nem járok hozzájuk látogatóba. Ki vagyok én, hogy kedvemre járkáljak ki-be, és néhány nap múlva otthagyjam őket, tudván, hogy napestig dolgoztatják őket egy tál ételért?! Az összeget pedig, amivel kiválthatnák magukat a bányatulajdonostól, soha nem fogják tudni összekuporgatni. Szégyellem magam az egész világmindenség helyett, amely közönyösen tűri, hogy ilyen borzasztó helyek létezzenek… Könyörögtem anyámnak, engedje, hogy kiváltsam, de ijedten és dühösen azt kiabálta, hagyjam békén, mindene megvan, ami kell. A húgomnál nem is próbálkoztam. Nem hagyná ott a férjét, és a tíz gyerekét. Annyit pedig még a Jóhiszeműség Védelmi Hivatal sem fizet, hogy mindnyájukat kiszabadíthassam. Az egyik unokatestvéremet viszont rá tudtam venni, hogy bízza rám újszülött fiát. Annak rendje-módja szerint kifizettem a meghatározott összeget, megkaptam a papírokat, a határon mégsem engedték át velem a gyereket, sőt megvádoltak nyálkáshátú csempészettel. Elég nagy bajba kerültem, egy időre fel is függesztettek, talán emlékszel rá, 122 éve történt. Ebből is az következik, hogy te ezerszer tekintélyesebb és ügyesebb vagy nálam, mert annak idején te ki tudtál hozni engem… Máig sem értem, miért fizetted ki értem a váltságot, és emeltél ki onnan…

– Meg voltam győződve róla, hogy a jóhiszeműség ügye sokat nyer általad.

– A mentorom lettél, de mindezért legalább annyira gyűlöllek, mint amennyire hálás vagyok neked! Megtapasztaltam, hogy másféle élet is van, rádöbbentem, hogy az ott nem is élet.

– A változáshoz idő kell…

– Tudod, mennyi változás történt nálunk az utóbbi ötszáz évben? Lekövezték a kelet-nyugati és az észak-déli főutat, hogy ha őfelsége netán arra téved a nálunk bányászott kincsekkel dekorált hintaján, ne akadjon el a porban vagy a sárban! Hagyd a bölcselkedést! Ebben a témában te sem tudsz okosat mondani! Te sem vagy kivétel, te is meg vagy győződve róla, hogy ez a mostani Porzika normális állapota. Pedig a nagyanyám még emlékezett dédanyja meséire a régi, az igazi Porzikáról, amikor a nyálkáshátúak gondtalanok és szabadok, a levegő friss, a vizek tiszták voltak. Nálunk mindig csak részidős szellemek dolgoztak, de a nyálkáshátúak helyettük is karbantartották a környezetüket. Feltételezem, hallottatok már a varázslatos Rombuszerdőről? Nos, őseink nem hivatalos, de megbízható forrásból úgy értesültek, hogy a mi Rezgő Rengetegük valaha versenyben volt vele „A Legelbájolóbb Növénytársulás – Zömében Fásszárú” kategóriában. A zsűri végül, cseppet sem meglepő módon, nem a mi javunkra döntött. Ebbe az a prózai ok is belejátszott, hogy a Rezgő Rengeteg sosem válhatott volna közkedvelt turistacélponttá, éppen miattunk, nyálkáshátúak miatt… Nem baj, minden úgy történt, ahogy történnie kellett, hiszen ha mi nyertünk volna, azóta új versenyt kellett volna kiírni, és új győztest hirdetni. A Rezgő Rengeteg réges-rég az enyészeté lett. Nincsenek már hagyományos értelemben vett tájegységeink. Mindent ellep a hulladék és a mocskos köd. Részidős szellemek számára sincs már tennivaló. A növény, a fa olyan ritka, hogy a fiatalabbaknak el kell magyarázni, mi az.

Hosszú percekig senki sem tudott megszólalni, végül Morgonc köszörülte meg a torkát.

– Akárhogy is, nem engedhetjük, hogy Karotta olyan eseményeket indítson el, amelyeket aztán nem fog tudni az irányítása alatt tartani! Nem fordulhatunk egymás ellen most, amikor az Ellenség felől egyre aggasztóbb hírek érkeznek! Lehet, hogy hamarosan kitör a nagy háború.

– Ne vedd biztosra, hogy egy oldalon fogunk harcolni abban az eljövendő háborúban.

– Hogyan? A nyálkáshátúak azt fontolgatják, hogy átpártolnak az Ellenséghez?

– Dehogyis! Pillanatnyilag nem fontolgatnak semmit. Ám ha kapnának egy visszautasíthatatlan ajánlatot, bármi megtörténhetne. A nyálkáshátúakban nagy lehetőségek rejlenek, különösen, ha lehetséges hadseregként tekintünk rájuk. Erre érdemes lenne odafigyelni. Ha a nyálkáshátúak elvesznek a jóhiszeműség számára, az katasztrofális lesz, minden szempontból.

– Ez a verzió nyilvánvalóan nem valósulhat meg. Remélhetőleg van annyi józanság a nyálkáshátúakban, hogy nem követik el ezt a hibát.

– Ebben ne reménykedj. Létezik egy pontja a kétségbeesésnek, és a nyálkáshátúak ezt réges-rég meghaladták, amelyen túl nem lehet józanságot várni, mert még a jót és a rosszat is nehéz megkülönböztetni egymástól.

– Az Ellenséggel lepaktálni mindenképp őrültség lenne! Az Ellenségnek nincsenek barátai, csak rabszolgái.

– Nem lenne nagy különbség, gyakorlatilag most is azok vagyunk! Alárendeltként tengődünk a saját országunkban, a törpék bányáinak tárnáit takarítjuk, és a csilléket mozgatjuk…

Talán nem kellett volna beleavatkoznia, Naspolya mégis közbeszólt.

– Én Karottával ma találkoztam először, azelőtt csak a közszájon forgó meredek sztorikat hallottam róla, hogy ezekben mennyi a valóságtartalom, azt te talán jobban meg tudod ítélni. Én csupán egyet állíthatok biztosan, azt, hogy Karotta képes volt kilopni egy tyúk alól a tojását, csak azért, mert aranyból van. Ő maga mondta el nekem, hogy mániákusan szereti az aranyat. Le merném fogadni, hogy a gyémántért is ugyanúgy odavan, sőt valószínűleg más nemesfémet, vagy drágakövet sem vet meg. Láttad már a Kacsalábon Forgó Kastély tervrajzait? Ott vannak kiterítve most is a tervezőasztalon. Karotta álmai otthona. A legmagasabb tornyot a Porzika bányáiból kikerülő legnagyobb gyémánttal akarja díszíteni, a fürdőszobáját ezüsttel csempézni, arannyal fugázni… Karotta nem fogja hagyni, hogy visszamenjetek andalogni a parlagon heverő arany- és gyémántbányákba. Nem fog lemondani egy ilyen zsákmányról. Megszabadultok a zsarnok királytól, fellázadtok, visszaszerzitek a függetlenségeteket? Remek. De van egy kevésbé szívderítő lehetőség is: Karotta átveszi a hatalmat Porzikán, és Gonosz Brünwaldin helyett ő szipolyozza tovább a nyálkáshátúakat. Őszintén, mit tudsz inkább feltételezni Karottáról? Világjobbító önzetlenséget, vagy számító nyereségvágyat?

– Azt hiszed, az olyanoktól mint Karotta, a kárhozottaktól nem telik nemes cselekedet? – kérdezett vissza Amarilló.

– Nem ezt mondtam. Készséggel elhiszem, hogy Karotta szeretne valamennyit jóvátenni abból, amit eddig elkövetett, de biztos vagyok benne, hogy ezt nem Porzikán fogja elkezdeni. És ezt te is tudod.

– Hát persze, hogy tudom. Csak nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Túlságosan kellemes volt áltatni magam. Néha szinte beleszédültem a népem szebb jövőjéről szőtt képzelgésekbe. Hosszú idő óta ez volt életem legreményteljesebb időszaka. Miközben rettegtem attól, hogy egyre közelebb kerülünk a kitűzött naphoz. Akárhogy is, örülök, hogy vége. Részemről mehetünk.

– Azért van még egy kis bökkenő – mondta Morgonc –, meg kell találnunk a halványlila likvidrobbancsot.

– Ott van mögötted a polcon.

Morgonc odafordult, szemmagasságban, a könyvek között, cseppet sem elrejtve, valóban ott volt a halványlila likvidrobbancs, egy öblös, hosszú nyakú üvegben, még dugó sem volt benne, a lila folyadékból egyfolytában gőz áramlott.

– A halványlila likvidrobbancsot nem szabad elzárni a levegőtől – magyarázta Amarilló –, mert reakció indul meg, ami rövid időn belül irgalmatlan robbanáshoz vezet.

– A lalványlila likvidrobbancs már az előtt Karotta tulajdonában volt, hogy te idejöttél? – kérdezte Morgonc.

– Nem. Kifejezetten a Porzikával kapcsolatos terveinkhez készítette.

– Személyesen Karotta készítette a halványlila likvidrobbancsot?

– Igen.

– Egészen biztos vagy benne?

– Igen. Végignéztem a folyamatot.

– Honnan szerezte Karotta a halványlila likvidrobbancs receptúráját?

– Nekem azt mondta, egy ismerős ismerősének az ismerősétől vette.

– Kik ezek az ismerősök? Találkoztál velük? Tudod a nevüket?

– Nem.

– Egyikét sem?

– Nem.

– Nos, rendben, a helyszíni kihallgatást ezennel befejezettnek nyilvánítom, indulunk a Hivatalba. – Nyújtotta a kezét, hogy levegye az üveget a polcról.

– Óvatosan, Morgonc! – figyelmeztette Amarilló. – A halványlila likvidrobbancsot csak a készítője viheti ki innen, csak ő semmisítheti meg, vagy rendelkezhet vele bármi módon: Karotta.

“Ha-ha-ha-ha! Azt leshetitek!” – nevetett Karotta gondolatban.

– Na, ez már probléma – ismerte el Morgonc. Némi töprengés után folytatta. – A tornyot lezárjuk, és kérek két önként jelentkezőt, akik itt maradnak őrködni, amíg a Hivatal eldönti, mi legyen. A többiekkel végrehajtom a fogolyugrást.

A fogolyugrás a letartóztatott személy Jóhiszeműség Védelmi Hivatalba szállításának szabályos módja, amely során az illető azonnal automatikusan a fogda egy üres zárkájába kerül, a kihallgatásáig senkivel sem érintkezhet, ezáltal teljesen kiküszöbölődik bármiféle összebeszélés, befolyásolás lehetősége.

– Morgonc… – Amarilló csak ennyit mondott, tovább sem gondolta, mégis egyértelmű volt, hogy valahol a tudat egy le nem hallgatott rétegében a mondat így folytatódott: “Szeretnék veled négy, pontosabban három szem közt beszélni.”

Morgonc a farkasemberei felé biccentett, jelezve, hogy most egy kicsit ne figyeljenek oda. A kék kabátosok azonnal engedelmeskedtek. Az egyik a plafont kezdte tanulmányozni, a másik a padlót, a harmadik a könyvek címét, a negyedik a halványlila likvidrobbancs gőzölgését, az ötödik méla unalommal szemlélte Karotta szüntelen szabadulási kísérleteit. Ez indította Karottát arra, hogy ezúttal kifejezetten a kék kabátosokhoz címezze gondolatait. “Olyanok akartok lenni, mint Amarilló, mi? Akkor iszonyúak lesztek! Ő szerezte a halványlila likvidrobbancs legtöbb összetevőjét, amiket tett… Kérdezzétek meg, mi mindent tett! Kérdezzétek meg, mi minden szárad a lelkén! Aztán akarjatok olyanok lenni, mint ő!”

Morgonc és Amarilló gondolatátvitellel kezdtek kommunikálni egymással. Ez a kívülálló szerep, amibe belekényszerült, egyáltalán nem jött be Naspolyának. A partvonalon toporogni, csak szemlélni az eseményeket, nem pedig részesüknek lenni, elviselhetetlen volt. Mit meg nem adott volna, ha bekapcsolódhat a gondolatátvitelbe. Ott érezte maga körül a gondolathullámokat, értelmüket mégsem tudta megfejteni. Legfeljebb a gondolatátvivők testbeszédéből próbálhatott következtetéseket levonni. Akárhogy figyelt, Amarillón nem fedezett fel külső jeleket, Morgonc szeme néha megrebbent, keze kis mozdulatokat tett. Naspolya nem emlékezett, mikor került utoljára ennyire frusztráló helyzetbe. A benne lakozó gyermeki én sikítani szeretett volna, amiért elhanyagolják, és a feje fölött tárgyalnak fontos dolgokról, a megfontolt, jóhiszemű énje elégedetten szemlélte a hatóságok szakszerű fellépését, míg boszorkány énje azon spekulált, hogy fel kellene törnie a gondolat- és beszéd lehallgatást, hiszen a lehallgatás lehallgatása nyilvánvalóan nem azonos magával a lehallgatással. Utóbbi késztetés volt a legerősebb, a dolog kivitelezhetőnek tűnt, egy próbát mindenesetre megér. Ezt fogja csinálni, határozta el. Most talán észre sem fogják venni, miben mesterkedik, Morgonc és Amarilló magán eszmecserébe bonyolódtak, a többi farkasember pedig látványosan másfelé figyel. Ám mielőtt a tettek mezejére léphetett volna, a gondolatátvitel váratlanul megszűnt, és Amarilló megszólalt.

– Ígérjétek meg… Nem, ne ígérjetek semmit… Ha valaha lehetőségetek adódik tenni valamit Porzikáért, kérlek, tegyétek meg… Sajnálom, hogy csalódást okoztam, Morgonc. Máskor körültekintőbben válogasd meg, kit veszel pártfogásodba.

– Nem csalódtam benned.

Amarilló előrelendült, félresöpört két kék kabátos farkasembert az útjából, az egyik erre repült, a másik arra, lekapta a halványlila likvidrobbancsot a polcról, egy slukkra felhörpintette a folyadékot, a kiürült üveget a három állva maradt kék kabátos közé dobta, akik reflexből félre ugrottak, mintha nem tudták volna, hogy a Kacsaúszta-tavi Vár fel van szerelve tűz- és robbanásbiztos béléssel. Ez egy alapvető biztonsági funkció minden varázstudó személy otthonában, amely számtalan esetben bizonyult praktikusan életmentőnek. A tűz- és robbanásbiztos bélés elfolyt minden nem szándékosan előidézett tüzet, és semlegesít minden nem szándékosan okozott robbanást (amennyiben annak detonációs ereje nem haladja meg a 5500m/s-ot). A tűz- és robbanásbiztos bélés akkor is aktiválódik, ha nem egyértelmű, hogy a tüzet, illetve a robbanást szándékosan idézték-e elő. Amikor tehát Amarilló eldobta az üveget, nem történt semmi, de lépéselőnyre tett szert, sarkon fordult, elrohant a terem hátulja felé, ahol az emeletekre vezető lépcső volt.

Ennek láttán Karottát úgy elöntötte a düh, hogy elkeseredésében végre sikerült kiköpnie a varázspecket a szájából, és rögtön elordította magát:

– Állítsátok meg!

A két földön fekvő farkasember épp csak kezdett eszméletéhez térni, nem egészen tudták, hol vannak és mi történt velük. A másik három viszont azonnal Amarilló után iramodott, nem kifejezetten Karotta miatt, hanem mert saját megítélésük szerint is ezt kellett tenniük.

– Hagyjátok! – bődült el Morgonc azon a hangon, amit csak ritkán használt, de olyankor jobb volt nem ellenkezni vele. A három farkasember megtorpant. Feltétel nélkül megbíztak Morgonc ítélőképességében és döntéseiben.

– Elmenekül! – aggodalmaskodott a negyedik farkasember négykézlábra tápászkodva.

– Nem tud elmenekülni!

– Miért álltatok meg? – értetlenkedett az ötödik farkasember nagy nehezen a hátáról az oldalára fordulva.

– Mert azt mondtam nekik, megsüketültél? Elég ebből, ne legyetek ostobák, szedjétek össze magatokat! Akkorát azért nem kaptatok, hogy így kifeküdjetek tőle! A nagyanyám nővére is keményebb nálatok! – förmedt rájuk Morgonc. Az öt farkasember zavart pillantásokat váltott egymással. Morgonc szinte sosem veszítette el a hidegvérét, de Amarilló ügyének alakulása a vártnál mélyebben érintette. Nyilvánvalóan neki is van felelőssége abban, hogy idáig jutottak, de hogy mekkora, és miben, és hol hibázott, egyelőre nem látta át. – Amarilló számára nincs visszaút azokon a lépcsőkön. De minden ügynök, így ő is megérdemli, hogy becsülettel halhasson meg.

Morgonc látta, hogy érdemes volt közbeszúrni ezt a kis magyarázatot. Ez az öt farkasember fiatal, még nem találkoztak az ügynök lét alapszabályával a gyakorlatban, de most már értették, az ő szemükben is ott volt a megrendülés és a megnyugvás, amit csak azok érezhetnek át igazán, akik ugyanezt a foglalkozást űzik.

– Amarilló nem ügynök, elárult benneteket, megtagadta a jóhiszeműséget! – sziszegte Karotta.

– Megtévelyedett, de belátta a hibáját, és most jóváteszi!

– Elpusztítja a halványlila likvidrobbancsomat!

– Ez a lényeg az egészben!

– A nehezen megszerzett receptúra egyetlen példányát bele kellett főznöm a keverékbe! Kezdhetek mindent elölről!

Morgonc egy laza mozdulattal felrántotta a földről Karottát, és egész közelről a szemébe nézett. – Emiatt ne fájjon a fejed. Garantálom, hogy többé nem kerülsz vegykonyha közelébe. A börtönéletedet viszont megkönnyítheted, ha együttműködsz, és önként bevallod, miképpen tettél szert a receptúrára.

Karotta becsukta a száját, és dacosan felszegte az állát.

– Kipróbált módszereink vannak, hogyan szerezzük meg a minket érdeklő információkat. Úgy vigyázz, ha beigazolódik a gyanú, mi szerint sötét erőkkel cimboráltál, hamarosan azt fogod kívánni, bár meg se születtél volna.

Karotta egy árnyalatnyit elsápadt.

– Nem ijesztgetni akarlak, vagy fenyegetni, egyszerűen elmondtam, mi vár rád. Pontosan tíz szívdobbanásnyi időd lesz, ennyit vesz igénybe a fogolyugrás, fontolóra venni a dolgok állását, míg a Jóhiszeműség Védelmi Hivatalba érünk.

Amarilló alig fért el az apró ablakokkal megvilágított, keskeny lépcsőfolyosón, mégis törtetett előre rendületlenül. Mikor felért a lakótorony tetejére, vett egy mély lélegzetet, mielőtt elrugaszkodott, és szállt, szállt, egyre magasabbra, amilyen gyorsan csak bírt, fel a sztratoszférába, vagy még azon is túl, olyan magasra, ahol a halványlila likvidrobbancs nem árthatott senkinek és semminek.

Egy mennydörgéshez hasonló hatalmas robaj, néhány vakító, lila fényvillanás, egy rövidke, ám heves földrengés, aminek következtében a Kacsaúszta-tavi Vár alapjaiban megremegett, a tó vize pedig kisebbfajta szökőárként kicsapott a mederből. Néhány ló megbokrosodott és elvágtatott a messzeségbe, a közelben tartózkodó gyerekek sírva fakadtak. Kisvártatva egy zümmögő, pulzáló energiahullám érte el a földet, amelytől zsibogott a bőr, és összevissza állt a haj, de ez sem tartott sokáig, elenyészett a semmibe. Ezt követően az addig tiszta kék égen hirtelen felhők jelentek meg, beborult, és körülbelül öt percig intenzíven esett az eső. Ennyi volt a robbanás közvetlen hatása. (Jó pár eljövendő évtizeden át, ha tiszta, száraz volt az idő, esténként, naplementekor, ködszerű lila réteget lehetett megfigyelni a Kacsaúszta-tavi Vár és környéke fölött a levegőben. Akárhogy vizsgálták a különös jelenséget, a szakértők semmilyen egészségkárosító hatását nem tudták kimutatni, sőt a helyben lakó gazdák szerint kifejezetten jót tett a termésnek. Mindenből többet és nagyobbat szüreteltek akkoriban.)

Karotta egészen látványosan omlott össze, térdei megroggyantak, rátámaszkodott Morgonc karjára.

– Ki akartam törni a létbizonytalanságból! – mondta megtörve.

– Figyelmeztetlek, hogy bármit mondasz, felhasználható lesz ellened a bíróságon – szólt közbe Morgonc.

– Elegem volt abból, hogy terménybeszolgáltatástól terménybeszolgáltatásig vegetáljak. Jobb életet akartam!

– Mások rovására…

– Az élet egy verseny, aki gyenge, alul marad! Engem erre neveltek. Amikor megtaláltam a kiutat, nem haboztam rálépni! Most is mindent ugyanúgy csinálnék!

– Ez az út a börtönbe vezet…

– Aki sokat kockáztat, sokat veszíthet.

– Ha téged ez vigasztal… – vonta meg a vállát Morgonc, és farkasemberei közé lökte Karottát. Egy szavára a varázsgúzs eltűnt Karottáról, és egy nehéz vasbilincs került a helyére, olyan nehéz, hogy Karotta nem bírta felemelni a karjait, de legalább járni tudott.

Naspolya nyelt egyet. Elkeserítő volt azzal szembesülni, hogy az ő rendkívül magas szintű mágiatudománya bizonyos körülmények között a nullával egyenlő.

– Ne csinálj ebből személyes ügyet – mondta Morgonc. – Egy hatósági varázslatnak elvileg semmilyen civil próbálkozás sem állhat ellen. A törvény mindnyájunk felett áll, ez nem rólad szól, vagy rólam, még csak nem is Karottáról. Ez egy működő rendszer, a szereplők behelyettesíthetőek, az eredmény mindig ugyanaz.

Naspolya bólintott, igyekezett megértő lenni. – Amarilló is le akarta szedni a varázsgúzsomat, de sokkal kevesebb sikerrel járt.

– Mert ő nem használhatta a hatósági varázslatokat, ezeket lehetetlenség törvénytelen célokra alkalmazni. Márpedig egy jóhiszeműség elleni bűnökkel erősen gyanusítható személy szabadulásában segédkezni kétséget kizáróan törvénytelen cselekedet. Egyébként remek varázsgúzs volt, hatósági segítség nélkül én sem bírtam volna vele. D4-es szint. Vigyétek, és várjatok meg odakint! – adta ki a parancsot. A farkasemberek alakzatba fejlődtek, körülvették Karottát, hogy kikísérjék a toronyból.

Igen, ő eltéphetetlenül a rég eltűnt lakókhoz és ehhez a düledező várhoz volt kötve, gondolta Karotta, amely visszavonhatatlanul az enyészeté lesz, ha őt elviszik. Bármit megadott volna, ha nagyapja és apja itt lett volna most vele, ugyanakkor még sosem hibáztatta őket ennyire az elrontott életéért, mint ebben a pillanatban. A Kacsalábon Forgó Kastélyban úgysem találta volna a helyét. Nem mintha ebben a várban lett volna az ő igazi helye… Búcsúzóul körbejártatta a szemét a termen. Pillantása az Álarcos Igazságosztóra esett, és az alighogy kihunyt harci kedv újra felszikrázott benne:

– Te vagy az oka mindennek!!! Ha te nem ütöd bele az orrod a dolgaimba, ezúttal sikerült volna!!! – förmedt rá, mikor a közelébe ért, és mivel a kezeit nem bírta használni a bilincsek miatt, megpróbált Naspolya felé rúgni, de a kékkabátosok időben visszarántották.

– Most már elég legyen, indulatos nőszemély! – vicsorgott rá Morgonc. – Miattad veszítettük el az egyik legjobb ügynökünket, így is elég nagy bajban vagy, ne feszítsd tovább a húrt!

Karotta még egy utolsó gyűlölködő pillantást lövellt Naspolya felé, miközben a farkasemberek kituszkolták a toronyból. Ezzel a gondolat- és beszédlehallgatás is befejeződött.

– Legyetek óvatosak vele! – aggodalmaskodott Béka.

Naspolya érezte, hogyan önti el az arcát a pír. Fogalma sem volt, Béka mikor tért eszméletére, valójában teljesen megfeledkezett róla – megint. Mit mond ez róla, mint orvosról? Mit mond ez róla, mint barátról? Szégyen, gyalázat… Szerencse, hogy Béka láthatólag jól van, a mozgáskoordinációja, és az agyi funkciói, mint például a beszédkészség, rendben működnek, már az üvegszilánkoktól szerzett karcolásai sem véreznek.

– Bízd csak ránk, jóuram! Pontosan tudjuk, hogyan kell bánni az ilyenekkel – nyugtatta Morgonc.

– A D4-es szint azt jelenti, hogy Karotta veszélyes bűnöző? – firtatta Béka.

– Távolról sem.

– Hát akkor? Talán kisstílű?

– Attól függ, mihez viszonyítjuk. Ami engem illet, én 886 éves gyakorlattal a hátam mögött egy H3-asnál előbb nem kezdek izgulni, és a csapatomnak legfeljebb a Z2-es szint fölött lenne szüksége a speciális specialistákra.

– Vannak speciális specialisták is?

– Vannak… – Morgonc arckifejezése elárulta, hogy eléggé lesújtó a véleménye róluk. – Nem gondoltál még rá – fordult Naspolyához –, hogy beállj ügynöknek? Van érzéked hozzá, és kötelékünknek nagy szüksége van tehetséges egyénekre. Egyre több bejelentést kapunk, nem győzzük kivizsgálni az eseteket, a jóhiszeműség eszméje sosem volt ilyen nyomás alatt, a Hivatal igazgatója amióta csak ismerem, azt hajtogatja, hogy valami gonosz dolog készülődik a világban, hát, kezdek igazat adni neki.

– Nem hiszem, hogy nekem való lenne… – Igazság szerint Naspolya tudatosan tartotta távol magát a nagypolitikától, márpedig ha felcsapna ügynöknek, mindenképpen belekeveredne. Kiváló Boszorkányként neki a legmagasabb szellemi síkon van teendője, gyógyítóként a rombuszerdeiek ellátásáért felelős, míg Álarcos Igazságosztóként olyanokkal törődik, akiket jogos sérelem ért, de valamilyen okból nem számíthatnak a hivatalos szervek segítségére. Elégedett volt az életével, ideje sem lenne másra, és szükségét sem érezte változtatásnak. Mikor ennek a gondolatsornak a végére ért, határozottan kijelentette: – Maradok amatőr bűnüldöző.

– Nem hibáztatlak. Nincs rosszabb a fontoskodó aktakukacoknál! Egymásnak ellentmondó parancsokat osztogatnak, és fogalmuk sincs, milyen terepen dolgozni. Mindegy – sóhajtott Morgonc –, valakinek ezt a munkát is el kell végeznie.

– Amíg hozzád hasonlók vállalják magukra az ezzel járó terheket és kellemetlenségeket, a jóhiszeműek nyugodtan alhatnak.

– Különösen, ha a magánszektorból magadfajta segítőink akadnak – viszonozta rögvest az elismerést Morgonc. – Ha valaha mégis úgy alakulna, hogy meggondolnád magad, és ajánlólevélre lenne szükséged, keress meg. Az én támogatásomat bírod örökre.

– Köszönöm, parancsnok.

– Amennyiben neked és a kísérődnek szüksége van egy kis időre, hogy rendezzétek a soraitokat, nyugodtan maradhattok még, nem akarlak sürgetni benneteket. Amint elhagyjátok a lakótornyot, aktiválódni fog a hatósági zárlat. Tudom, hogy fölösleges, de kötelességem figyelmeztetni, hogy semmihez sem nyúlhattok, és semmit sem vihettek magatokkal, itt minden bizonyíték. Hamarosan érkezni fog a Jóhiszeműség Védelmi Hivatalból egy varázslócsoport, akik átvizsgálják a helyet. Nos… A hölgynek kezet kellene csókolnom, a bajtárssal kezet kellene fognom… Hogyan búcsúzzak tőled?

– Attól függ, elbűvölni szándékozol, vagy megtiszteltetésben részesíteni?

– Nem tudnék választani, de közben rájöttem a megoldásra. Megteszem mindkettőt… – Végezetül Morgonc meghajolt Béka felé: – Viszontlátásra, jóuram! – köszönt, majd farkasemberei után indult, és a lakótorony kis udvarából végrehajtották a fogolyugrást a Jóhiszeműség Védelmi Hivatalba.

(Karottát hamarosan örökké tartó börtönbüntetésre ítélték. Egy este unalmában elkezdte papírra vetni egy újabb, képzelete szülte épület rajzát, amint elkészült, kiragasztotta cellája falára. Az őrök rögtön látták, hogy valami különlegessel állnak szemben, elhatározták, megpróbálnak üzletet csinálni belőle. A rajzért cserébe egy óra sétát ajánlottak Karottának a börtönudvaron.

A tervrajzra azonnal sikerült vevőt találni, ám az őrök nem tudtak megegyezni, milyen arányban osztozzanak a hasznon, összevesztek, és végül az egész világ számára kiderült, hogy az azóta felépült egyedülálló épület tervei a börtönben ülő Karottától származnak. Hamarosan királyok, császárok, és más gazdag személyek álltak sorba, hogy új lakást tervezzen számukra. Ha szabad lett volna, Karotta busásan megélhetett volna a tiszteletdíjából, akár két vagy három Kacsalábon Forgó Kastélyt is felhúzhatott volna belőle. Mivel a pénznek fogolyként nem vette hasznát, létrehozott egy ösztöndíjat, mely tehetséges kislányok boszorkány-képzését támogatta. Lám, az építészettel is jobban járt volna, mint azzal, hogy a családi hagyományt követve varázsló lett. Karotta azonban már túl volt a panaszkodáson, vádaskodáson, megbocsátott másoknak, és önmagának. Szert tett egy elfoglaltságra, amely csaknem annyi örömöt okozott, mintha megvalósíthatta volna gyerekkori álmát, és boszorkánnyá képezhette volna magát. Adott körülmények között, józan megfontolás szerint, ez több volt, mint amire számíthatott. Egyre ritkultak a dührohamok, melyek nagyapja, apja, Morgonc, a béka, de legfőképp az Álarcos Igazságosztó ellen irányultak, s amiket természetesen csak gondolatban élhetett ki a nevezetteken. Már-már hálát érzett az Álarcos Igazságosztó iránt, legszívesebben fogolylátogatásra hívta volna, hogy személyesen mondjon neki köszönetet, mert mikor szűkös cellájában a rácsos ablakon át a kék égre nézett, néha olyan boldogság töltötte el, aminek a létezéséről azelőtt, odakint, sejtelme sem volt.)

– Micsoda ómódi széptevő technika, nahát! – dohogott a varangy, amint egyedül maradtak.

– Nekem tetszett – vonta meg a vállát Naspolya. Ugyanakkor furcsállotta Morgonc kitüntető figyelmét, a boszorkányokban nem szokás észrevenni a nőt.

– Azt rögtön sejtettem, különben miért bátorítottad volna?

– Úgy beszélsz, mint egy féltékeny férj!

– Nincs feleségem – sietett leszögezni a béka.

– Ilyen kötekedő természettel nem csodálom…

A béka eleresztette füle mellett Naspolya utolsó megjegyzését, és másik, bár éppúgy Morgonc-ellenes témára váltott. – Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a drágalátos parancsnokod…

– Nem az én parancsnokom!

–… jó helyre lőtte be Karotta veszélyességi szintjét.

– Na, ezzel egyetértek. Akár kezd kissé belefásulni a munkájába, akár Amarilló zavarta meg Morgoncot, kénytelen leszek a későbbiekben is figyelemmel kísérni a fejleményeket. Aki képes előállítani egy halványlila likvidrobbancsot, azt nem szabad alábecsülni. Szükség esetén konzultálni fogok a speciális specialistákkal.

– Ez megnyugtató, így már rendben van – mondta a béka, majd látványosan elszontyolodott. – Egyébként – motyogta búnak eresztett fejjel –, ha érdekel, azért undokoskodok veled, mert restellem magam. Rám nézvést nem alakult túlságosan hízelgően ez az eset. Együtt jöttünk ide, hogy szembeszálljunk Karottával, de én javarészt tehetetlen szemlélő voltam, vagy ájultan hevertem, pedig nekem kellett volna megvédenem téged, elvégre én vagyok a férfi…

– Ugyan! – fortyant föl Naspolya, miközben nem először állapította meg, hogy a békák sokkal bonyolultabb lelki életet élnek, mintsem felületes ismeretség alapján feltételezni lehetne róluk. – Túlságosan szigorú vagy magaddal, senki sem várt tőled ilyesmit, te egy kétéltű vagy, nem fényes páncélú lovag.

– Óóó… Majd elfelejtettem… – Béka a földre szegezte pillantását.

– Megjegyzem, ez rendkívül nemes, ugyanakkor Morgoncénál is ómódibb gondolkodásra utal. Meg tudom védeni magam, sőt, másokat is, ha nem tűnt volna fel!

– Feltűnt, hogyne tűnt volna fel! – bólogatott lelkesen a béka. – Ez az egyik, amit csodálok benned! Mióta veled vagyok, mindent megfigyeltem, mindenre emlékszem, és nem felejtem, amíg élek! De tán csak nem veszed zokon, hogy védelmeznélek?

– Nem – sóhajtott Naspolya.

– Nemet mondtál, de lefogadom, igent értettél alatta.

Naspolya kinyitotta a száját, aztán becsukta. – Áh – legyintett –, egy újabb vita veled kicsit sok lenne mára. – Elindult az ajtó felé, de megtorpant, mert valami fontos dologra jött rá. – Tudod, mi a te nagy bajod? Az, hogy beszélsz. Ha olyan lennél, mint a többi hétköznapi béka, mindenki élete sokkal könnyebb lenne. A tiéd is.

– Ez bizony lehetséges – ismerte el Béka –, de hát anyám ezt nemigen vette számításba, és amikor eljött az idő, megtanított beszélni.

– Anyád is beszél?

– Hahaj, de még hogy! Meg persze apám is, és minden rokonom és ismerősöm.

Mi a fene, hökkent meg Naspolya, egy egész beszélő béka kolónia?! Ilyenről még sosem hallott. Eddig úgy tudta, az állatoknál a beszédkészség egyedi képesség, nem örökölhető, főleg olyanoknál alakul ki, akik sokat tartózkodnak mágikus lények közelében. Összevont szemöldökkel bámult a varangyra, megpróbálta kitalálni, vajon csak szórakozik-e vele. – Na jó, inkább hagyjuk! – mormogta maga elé. Nevetséges és ijesztő, hogy Béka a apróbb dolgokkal mennyire heves érzelmi reakciókat vált ki belőle. Most például határozottan azt kívánja, bár lenne még mindig eszméletlen, mert akkor nem kellene a beszélő famíliája miatt bosszankodnia. Naspolya nem ismert magára. Sürgősen tenni kell valamit, nem élhet állandó idegfeszültségben. Utoljára még elfuvarozza bárhová, ahová menni akar, aztán fel is út, le is út. Végérvényesen meg fog szabadulni Békától, fogadkozott. Nincs. Több. Kompromisszum. Nincs. Több. Halogatás.

Újra elindult, és újra megtorpant.

– Az, hogy velem jöttél Karottához, nem változtat semmin. Igazán nagyra értékelem, hogy engem választottál, nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy azt szeretnéd, ha én domesztikálnálak…

Béka felcsuklott: – Tessék?

– Mi más lehetne a vége ennek a folyamatnak kettőnk között? De ennek semmi értelme. Sosem vihetnélek haza, nem lehet másik háziállatom, mert Kormella, a macskám hihetetlenül féltékeny természetű, nem tűrne meg a közelében. – Kormella szerencsére nem tanult meg beszélni, de nem is volt rá szüksége, a macskák szokásos kommunikációs eszköztárával is tökéletesen rá tudta kényszeríteni az akaratát a gazdájára. Naspolya pedig, mint igazi macskaimádó, boldogan engedelmeskedett neki.

– Végül is, ha jobban megfontolom – elmélkedett Béka –, nem igényelnék sok domesztikációt. Tudom, mi a jó modor, és jól szocializált vagyok, a szüleim odafigyeltek a neveltetésemre… És kedvelem a macskákat. Ők is kedvelnek engem. Kormella is kedvelne…

– Ez hihetetlen! – forgatta a szemeit Naspolya. Rendben, gondolta, ha Béka nem akar érteni a szép szóból, akkor kénytelen lesz drasztikusabb eszközökhöz folyamodni. Kuncogni kezdett. Végre egy valódi eredménnyel kecsegtető megoldási lehetőség jutott eszébe. Lehet, hogy ki fogja hajítani Békát az üstből. És lehet, hogy kegyes lesz hozzá, és előbb meggyőződik róla, hogy puhára esik. Remek terv, alig várta, hogy kivitelezhesse.

Hosszú léptekkel kirobogott a lakótoronyból. A mit sem sejtő varangy ott ugrált a nyomában. Amint kiértek, az ajtó becsapódott mögöttük, és megjelent rajta a Jóhiszeműség Védelmi Hivatal pecsétje, amely szigorúan megtiltotta minden illetéktelen számára a belépést.

Karotta letartóztatásának híre villámsebesen elterjedt. A híres hírhedt zsoldosok igyekeztek sürgősen elhagyni a Kacsaúszta-tavi Várat, kíméletlenül taszigálták félre az útjukba kerülőket. Semmiképp sem akartak hivatalos személlyel találkozni, eddigi kenyéradójukra többé egy gondolatot sem fecséreltek, már csak a saját irhájukat mentették. Karotta zsoldoshadserege feloszlott és szétszéledt, mintha soha nem is lett volna.

A kapunál most volt csak igazán szükség a tér tágítására. A lakosság nem volt tisztában a fejleményekkel, nem voltak pontos értesüléseik, de akármi is történt, nem akartak belekeveredni. Mindenki szeretett volna minél előbb otthon lenni. A különbség mindössze annyi volt, hogy egyesek előbb lepakolták, amit hoztak, nehogy magukra vonják Karotta haragját, míg mások tele kosarakkal, szekerekkel fordultak vissza azzal az elhatározással, hogy ha szükséges, később kimagyarázkodnak Karottánál. (Vagy bárki másnál, ha úgy alakul.)

Naspolya az erdei úton bandukolt, majd bekanyarodott a fák közé, már közel járt a tisztáshoz, ahol az Aranytojást Tojó Tyúkot és az üstjét hagyta. Eltöprengett, mit csinálhatott volna másképp, hogy Amarilló ne így végezze? Nagyon friss volt még az élmény, ám túlélőként és győztes félként kötelessége foglalkozni ezzel a kérdéssel… de nem ma… ó, biztosan nem ma! Csilingeléshez hasonló hangocska ütötte meg a fülét, ami csak egyet jelenthetett. Széthajtotta a szeme elé lógó ágakat, és nem kellett csalódnia: amíg távol volt, az Aranytojást Tojó Tyúk kiscsibéje kikelt a tojásból. Naspolya ledobta tarisznyáját, összecsapta kezeit, arcán bárgyú mosoly ömlött el, az a fajtájú, ami akkor jelenik meg, ha az ember valami nagyon-nagyon édeset lát. A meghatottságtól elöntötte szemeit a könny, meg kellett volna törülnie, ehhez azonban le kellett volna vennie a maszkját.

Egyáltalán miért kell álarcot öltenie, ahhoz hogy segíthessen a hozzá fordulókon? Jobb is lenne idejében búcsút venni az Álarcos Igazságosztótól, mielőtt önkényeskedő önbíráskodóvá válik, aminek már mutatkoznak apró, de félreérthetetlen jelei.

Naspolya mindenképpen a jó oldalon akart maradni, csak erkölcsileg megalapozott ügyeket vállalni, ahogy eredetileg eltökélte. Nem szándékozott például kárvallott gazdagok bérencévé süllyedni. Márpedig egyszer már annak érezte magát, a Világ Legrettegettebb Rablópárosának lefülelése után, mikor az Erdőközi Vállalkozásfejlesztő Nagybank vezérigazgatója egy nehéz, tömött erszényt hagyott a Görbe Fánál egy rövid levél kíséretében, mi szerint az az Álarcos Igazságosztót megillető szokásos tíz százalékot tartalmazza a visszaszolgáltatott összegért cserébe. Naspolya bele sem nézett az erszénybe, azon nyomban továbbküldte a Gonosz Boszorkányok Gaztettei Következtében Elárvult Fiatalkorúakat Segélyező Közhasznú Alapítvány irodájába, ahol nagyon megörültek az adománynak. Meglehet, hogy a Világ Legrettegettebb Rablópárosnak köszönhette az Álarcos Igazságosztó egyik legizgalmasabb kalandját, de Naspolya úgy érezte, folt esett a becsületén, és ennyit nem ért az egész.

Ha levenné az álarcát, az természetesen az Önlejárató-akció végét is jelentené. Remek lenne. Rengeteg energiát fecsérelt arra, hogy hozzá nem értőnek, és hibbantnak tettesse magát. Karrierje kezdetén Naspolyát még halálra rémítette a lehetőség, hogy esetleg kizárhatják a Boszorkányok Ligájából, ezért indította az Önlejárató-akciót. Azóta viszont fölfedezte erejét, és megtanulta használni. A Boszorkányok Ligájából lépjen ki az, akinek problémája van az ő eszével, képességeivel, túl tehetségesnek, túl intelligensnek tartja őt (Naspolya szerint túlzás ezekben a vonatkozásokban egyáltalán nem létezik). Miféle szervezet az, ahol a legjobbaknak kell szankcióktól, netán kizárástól tartaniuk?! Hirtelen azt sem bánta volna, ha a Vénséges Csoroszlya felkínálná számára a helyettes-vezérboszorkányi címet, amit nem hivatalosan már megpendített egyszer. Naspolyának lett volna egy-két reformötlete a boszorkánysággal kapcsolatban.

Azt is tudta, mi lenne az első, pontosabban az első két dolga igazságosztótlanított életében. Először: indítványozná a Boszorkányok Ligájában, hogy szervezzenek önkéntes csoportokat, akik forgó rendszerben felügyelnék a porzikai nyálkáshátúak egészségi állapotát. Naspolya mindig távlatokban gondolkodott, máris azt vizionálta, hogy a szellemek csatlakoznak kezdeményezéséhez, és egymással karöltve méltóbb életkörülményeket teremtenek a nyálkáshátúaknak. Másodszor: bejelentést tenne a Jóhiszeműség Védelmi Hivatalnál, és kérelmezné annak kivizsgálását, hogy az Északi Bányásztörpék a vonatkozó jogszabályoknak megfelelően bánnak-e az alkalmazásukban álló nyálkáshátúakkal. Személyes garanciát vállalna arra, hogy a vizsgálat rendben lezajlik. Az Északi Bányásztörpék feltétel nélkül (és Naspolya elismerte, nem alaptalanul) hisznek abban, hogy pénzzel bármit el lehet intézni. (Az őket ellátó boszorkányok is csupán a kiemelkedő fizetésért dolgoznak ennél a felfuvalkodott, elvetemült kis népségnél.) Ám az Északi Bányásztörpék ez egyszer csalódni fognak. Naspolya számára Porzika prioritássá vált.

A fentieken túl volt még egy nyomós érv amellett, hogy az Álarcos Igazságosztónak el kellene tűnnie a süllyesztőben. Amiről egynél több személy tud, az már nem titok. Róla pedig nemrégen egyszerre hat farkasember tudta meg a gondolat- és beszédlehallgatás révén, kicsoda valójában. Előbb-utóbb valamelyiknek el fog járni a szája, ez törvényszerű. Naspolya ezt nem fogja megvárni, az biztos.

Mindez egy pillanat alatt futott át az elméjén, s a döntés máris megszületett. Tarkójához nyúlt, kikötötte a szalagokat, és levette a maszkot. Meghatottan tartotta ujjai hegyén ezt a nem szokványos kiegészítőt: ennek köszönheti a magabiztosságnak azt a fokát, ami odáig vezetett, hogy ma végül képessé vált felvállalni igazi önmagát a világ előtt. Álarcát ereklyeként fogja őrizni örökre.

Naspolya tehát levette a maszkot… és semmi nem történt, csupán annyi, hogy végre megtörülhette a szemeit. A varangy és a tyúk némán és mozdulatlanul bámultak rá, a kiscsibe szintén őt nézte, közben izgatottan topogott, és rendszeres időközönként megeresztett egy csipogást. Naspolya csalódott volt. Ennél azért többet várt volna, ha nem is tapsot és üdvrivalgást, de mégis valamit…

Lehetetlen, hogy se a varangy, se a tyúk ne ismerte volna fel Naspolyát, a Rombuszerdő híres Kiváló Boszorkányát, akit kezdetben a boszorkányság legnagyobb reménységének kiáltottak ki, később viszont aggasztó hírek keltek szárnyra megbomlott elmeállapotára vonatkozóan. A két nézet azóta is egyszerre, és egymással elkeveredve van jelen a köztudatban. Ez az ellentmondásos megítélés egészen Naspolya kedve szerint való volt, a meghatározatlan státusz a cselekvés szabadságát biztosította számára, amit az Álarcos Igazságosztó karaktere csak még inkább kiteljesített. Amint először magára öltötte a széles karimájú kalapot és az álarcot, azonnal egyé vált ezzel a figurával, egy meghatározó személyiségréteget hozott felszínre és bontakoztatott ki. Ám úgy tűnik, másoknak nem nagy ügy az egész, teljesen közömbös, ki rejtőzött az álarc mögött. Mindegy. Jó lecke ez. Messze túlértékelte az Álarcos Igazságosztót.

Sóhajtott, és leguggolt, hogy igyon. Így közelebb kerülve a másik három szintjéhez, észrevette, hogy tévedett, mert azok egyáltalán nem közönyösen, ellenkezőleg, feltétlen elragadtatással bámultak rá. Ez viszont már túlzás, gondolta Naspolya, ő valahol a két szélsőség között képzelte volna el az elfogadható reakciót. Újra sóhajtott, a patak fölé hajolt, és meglátta a tükörképét. Megdöbbent. Ő volt, és mégsem. Felismerte magát, de nem úgy nézett ki, ahogy kellett volna. Aki visszanézett rá, káprázatosan gyönyörű volt, haja fényesebb, mint az arany, bőre sima, mint a víz felszíne, szeme szikrázó, mint a harmatcseppek a fűben. Egy pillanatig még saját magára is bénítóan hatott a látvány, aztán meglódultak a gondolatai. – Jaj nekem, milyen szép vagyok! Ez azt jelenti, hogy valaki… szeret engem! – motyogta. – Vajon ki lehet? Tán csak nem Morg…

– Öhhöm… Köhhhöm… – vágott a szavába a béka. – Bevallom, én… Csak hogy elejét vegyük a fölösleges találgatásoknak és félreértéseknek.

béka

– Miiíííiii? – Naspolya rámeresztette szemeit, aztán szépségessé vált arcát a tenyerébe temette. – Ez nem lehet igaz! Biztosan álmodom. Remélem, álmodom. De fel akarok ébredni! Velem ilyen nem történhet! Mit vétettem én, és kinek? Ez annyira közhelyes! Pfuj! Biztosan Morgonc az! Azt akarom, hogy Morgonc legyen az!

– Nem lehet Morgonc, nem ismered elég régóta. Mindenki tudja, ha egy boszorkányt valaki megszeret, az érzelem megszületésétől számított harmadik hónap utolsó napján az illető nőszemély százszor szebbé válik, mint a boszorkány szakmával együtt járó csúnyaság kialakulása előtti állapotában volt. Úgyhogy jobb, ha minél előbb megbarátkozol a gondolattal… a gondolatommal… egyszóval személyemmel, hiszen a hagyomány szerint az érzelem megszületésétől számított harmadik hónap utolsó napján, vagyis ma, meg kell csókolnod, mielőtt lemegy a nap – mondta a béka némileg sértődött hangnemben.

– Még mit nem!

– Máskülönben százszor csúfabb leszel, mint a legrosszabb napodon voltál.

– Tisztában vagyok a következményekkel, és inkább vállalom a csúnyaságot, mint hogy egy békát csókolgassak! Nem segédkezek a perverzióid kiélésében!

– Kérlek, válogasd meg a szavaidat, elvégre a legbensőbb érzelmeimet érintjük, ennélfogva tán joggal várhatok némi tapintatot. Úgy veszem észre, a dolog bővebb magyarázatra szorul, tudd meg tehát, én elvarázsolt herceg vagyok…

– Ó, reméltem, hogy azért egy bizonyos szint alá nem süllyedsz! – torkolta le Naspolya. – Mégis minek nézel te engem? Én kedveltelek téged, és azt hittem ez kölcsönös. Mondhatom, remekül titkoltad, hogy egy ostoba libának tartasz!

– A libák tényleg ostobák! – kottyantott közbe az Aranytojást Tojó Tyúk mély meggyőződéssel, Naspolya azonban oda sem hederített, csak kiabált tovább:

– Azt hiszed, bedőlök ennek az ócska trükknek, te randa rücskös varangy?!

– Most varangy vagyok, randa és rücskös, igen, tagadhatatlan, de nem így születtem. Az Esthajnalcsillag hercege vagyok, a nevem Ideál…

Naspolya lélegzete elakadt.

Az Esthajnalcsillagon szokták rendezni, illetve rendezték valaha a mindenség legragyogóbb báljait, ahová a rombuszerdeiek mind bejáratosak voltak. A Rombuszerdő volt az Esthajnalcsillag királynőjének kedvenc erdeje, hiszen az Esthajnalcsillagon csak fényesség van, semmi más. Aztán egy napon hirtelen bezárultak az Esthajnalcsillag palotájának kapui, a király és a királynő visszavonultak a világtól, amikor fiuk, Ideál herceg, rejtélyes körülmények között eltűnt. Mindez réges-régen történt, Naspolya gyerekkorában. Szülei gyakran jártak a bálokba, abban az időben anyja mindent ahhoz hasonlított, amit ott látott, sőt Naspolya azt is gyanította, hogy anyja kicsit szerelmes volt Ideálba. Egyszer saját fülével hallotta, amint anyja veszekedés közben azzal fenyegette apját, hogy elválik tőle, és hozzámegy Ideálhoz. Ez persze nem következhetett volna be, mivel Naspolya szülei imádták egymást annak ellenére, hogy gyakorlatilag szünet nélkül vitatkoztak. Az anyja tulajdonát képezte egy dedikált kép Ideálról, amelyet Naspolya egy óvatlan pillanatban elemelt, és azóta is féltve őrzött, a laboratóriuma falán díszelgett, ahol kizárólag ő láthatta. (Az Esthajnalcsillagnak akkoriban nem csekély bevétele származott az Ideált ábrázoló képek árusításából. A sokszorosító varázslók egyfolytában panaszkodtak, mennyire monoton a munkájuk. Nem mintha komolyan fontolgatták volna, hogy állást változtatnak. Egyrészt szép fizetést kaptak, másrészt egész nap Ideált látták maguk előtt, aki bevallva, vagy bevallatlanul nekik is a kedvencük volt.) Ideál egy körülrajongott, elkényeztetett híresség volt a halhatatlanok között, Naspolya jól tudta, mekkora butaság érte epekedni, vele kapcsolatban mégis képtelen volt elfogadni az észérveket. Valaha sokat ábrándozott arról, mi történne, ha találkoznának… Aztán felhagyott az efféle képzelgésekkel, két okból. Az egyik természetesen Ideál eltűnése volt. (Erre vonatkozóan a tragikustól a botrányosig rengeteg szóbeszéd keringett. Például, hogy Ideál egy veleszületett lelki betegség elhatalmasodása következtében a saját életét oltotta ki, egyesek állítólag még a búcsúlevelét is olvasták. Mások látni vélték, amint hatlovas hintaján tovaszáguld a Tejúton egy lefátyolozott hölgy társaságában, akit nyilvánvalóan megszöktetett.) A másik ok pedig az volt, hogy Naspolya a boszorkány pályára lépett, és tapasztalatból tudta, hogy ezt a hercegek nehezen tolerálják.

Akárhogy is, Naspolya mindig úgy érezte, Ideál az egyetlen, akinek a kedvéért őrültséget is képes lenne elkövetni. Hát most itt az alkalom… De vajon tényleg itt az alkalom, vagy csak átverés áldozata?

Bódultan hallgatta a béka szavait.

– Születésemtől fényűző életet éltem (az Esthajnalcsillagon nem is lehet másmilyet), léhává viszont csak felnőttként váltam, s megkockáztatom, nem teljesen önhibámból. Mások reakcióiból azt a téves következtetést vontam le, hogy előttem nincsenek gátak, számomra nincsenek korlátok. Egy bálon aztán felbukkant Karotta. Táncra kértem, puszta udvariasságból, hiszen az egyik házigazda lévén ez voltaképpen kötelességem volt. Közben az időjárásról csevegtünk, ami az Esthajnalcsillagon gyakorlatilag változatlan. Karotta azonban félreértette az egészet. Onnantól kezdve a szerelmével üldözött, könyörgött, hogy szeressem viszont. Voltak… hát igen, sokan voltak, akiknek nem kellett ezért könyörögniük, de tőle viszolyogtam az első pillanattól. Talán megsejtettem, mire képes. Egyszer álnéven és hamis üzenettel éjféli találkára hívott, rendkívül kínos jelenet zajlott le közöttünk… A vége mindenesetre az lett, hogy békává változtatott, mert ez a legkegyetlenebb átok, amit ismer. Amint béka lettem, közölte, türtőzteti magát, nem kínoz meg, nem paníroztat be, nem süttet ki olajban, nem esz meg. Így a szenvedésem csak később kezdődik majd el, onnantól viszont szakadatlanul fog folytatódni, mert manapság úgysem találni épeszű nőszemélyt, aki bedőlne egy csókot kunyeráló varangynak. Haza nem mehettem, Karotta jól tudta ezt is, és mesterien belekalkulálta bosszútervébe. Apám és anyám egyformán betegesen retteg a békáktól. Ez a fóbiájuk hozta össze őket annak idején. Egy nagy zöld kecskebéka elől mindketten ugyanarra a padlásra menekültek… a többi már simán ment… Nos, ami engem illet, nehezen rázódtam bele a béka életbe, a légyfogásban még most sem vagyok valami ügyes, és az ízét sem szeretem… Eleinte bepróbálkoztam egy-egy feltűnően naivnak látszó leányzónál, de mindannyiszor csúfos kudarc lett az eredmény. Gyakran eltűnődöm, milyen világ az, ahol a lányok már nem hisznek a békává változtatott hercegekben… Bár lehet, hogy csak én tulajdonítok ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget, mivel engem személyemben érint a probléma… Valami megmagyarázhatatlan, titkos reménytől hajtva néha felugrottam egy szekérre, hogy más vidékekre vándoroljak, s most itt tartok. Az érzéseim őszinteségét bizonygatom neked, pedig olyasmivel ugyebár igazán nem vádolhatsz, hogy a pénzedre hajtok, vagy netán a zsenge ifjúságodat akarom megrontani. Nem tehetek róla, szeretem azt, ami vagy, voltál vagy leszel… Imádom, hogy olyan okos vagy, határozott, magabiztos, bátor, meg hogy kiállsz az igazságért, és ahogy dirigálsz mindenkinek…

– Én nem szoktam dirigálni!

– Ó, dehogynem! Még azt is csodálom benned, hogy inkább csúnya leszel, mint hogy egy békát csókolgass… vagyis engem… hiszen ez a béka én vagyok… Ugyanakkor nem voltam minden számítástól mentes veled kapcsolatban, ezt elismerem. Tudtam, a szerelmem százszor szebbé tesz majd, ezért meg sem kíséreltem elfojtani az érzéseimet irántad, hiszen boszorkány létedre magas és karcsú voltál, a hajad bár megőszült, de dús és fényes volt, és abból, ami az arcodból látszott, nyilvánvaló, hogy voltál te gyönyörű is… – elhallgatott, és Naspolyára pillantott.

– De nagy szakértő vagy! – jegyezte meg epésen, féltékenyen és megvetően Naspolya.

Béka bólintott, mintha pontosan ezt várta volna. – És látod, végre hasznát vettem kétes értékű szakértelmemnek, hiszen rád találtam. Persze, ha te nem szeretsz, akkor minden mindegy, nem számít, visszaváltozom-e, vagy varangyként tengetem tovább napjaimat. Most már megértem Karottát, és megbocsájtok neki. Ha azt élte át, amit én, akkor nagyon sajnálom őt, nincs gyötrelmesebb a visszautasításnál. A szívem darabokban, de boldog vagyok, hogy egy ideig társad lehettem kalandjaidban, s köszönöm, hogy végighallgattál. Minden jót, ígérem, többé nem háborgatlak… – megfordult, lendületet vett, hogy elugráljon a fák közé. Már a levegőben volt, mikor Naspolya azt mondta:

– Megteszem.

A béka a földre huppant. Hitetlenkedve nézett vissza. – Tessék?

– Jól hallottad.

– Mi-miért?

– Az az én dolgom. Akarod, vagy sem?

– Akarom, vagyis…

– Mi az, hogy vagyis?

– Nem… én akarom, de… úgy értem… Akarom, de félek…

– Mitől?

– Fogalmam sincs… Hogy csalódást okozok neked…

Naspolya a tenyerére vette Békát, és az arca elé emelte. – Attól félhetsz is, barátocskám! Ha becsapsz, esküszöm, megkeresem ugyanazt a gólyát, amelyiknek a csőréből kimentettelek, és odavetlek elé!

– Nem kétlem, hogy képes lennél rá. Karotta óta nekem aztán nem kell magyarázni, hogy egy felbőszített nőszemélynél nincs rettenetesebb ellenség. Senkitől sem féltem még úgy, mint Karottától, pedig egyszer Aszteroid Zúzót is kénytelen voltam kihívni, mert nagy nyilvánosság előtt elkényeztetett ficsúrnak nevezett, amiben volt némi igazsága, de hát mégsem hagyhattam annyiban a dolgot… Aszteroid akkora, hogy egy kétajtós szekrény apró komódnak tűnik mellette, az egész Zúzó família ilyen nagy termetű… Ez teszi őket különösen alkalmassá arra, hogy a Királyi Testőrség tagjai legyenek. Máig sem vagyok biztos benne, hogy erőből győztem le Aszteroidot, vagy esetleg valami véletlen folytán? Talán az átlagosnál jobban sikerült báli éjszakán elfogyasztott alkohol engem feltüzelt, őt viszont eltompította? Vagy a hajnalhasadás volt az oka? Az amúgy is fényes Esthajnalcsillagon először felszikrázó nap fénye bárkit elvakít, aki óvatlanul belenéz, lehet, hogy ezért nem tért ki a jobbegyenesem elől?

– Hümm… – mondta Naspolya. A Karotta fölött aratott győzelem óta őszintén hitt a váratlan jobbegyenesek erejében, és később sem hagyta, hogy bárki lekicsinyelje azt.

– Mindenesetre, miután kiütöttem, Aszteroid sokkal elismerőbben nyilatkozott rólam. Ez a forrófejű Zúzó-fi szerencsére még csak kiképzés alatt állt, mikor az incidensre sor került közöttünk, ezért nem kellett különösebb következményekkel számolnia. Az Esthajnalcsillag törvényei megengedőek, amennyire csak lehetséges, de ha már a Királyi Testőrség felesküdött tisztjeként inzultálta volna a királyi család egyik tagját, sokkal rosszabbul is járhatott volna. Így csak anyám szemrehányó pillantásait kellett elviselnie, mert sértegetni merészelte egyetlen fiacskáját (azaz engem), apám pedig egyszer sem mulasztott el csípős megjegyzéseket tenni Aszteroid jelenlétében, mivel rendkívül büszke volt rá, hogy egyetlen fiacskája (megint én) egy laza mozdulattal az összes közül éppen a legnagyobb reménységnek kikiáltott Zúzót küldte padlóra. Ez Aszteroid Zúzó története dióhéjban, amivel tehát csak azért hozakodtam elő, mert ő volt számomra a legijesztőbb ellenfél Karotta előtt, de mondhatom, messze-messze elbújhat az említett hölgy mögött. Aszteroid és én egyébként nem haragudtunk meg egymásra, sőt, kiderült, hogy remek cimbora. Ha például úgy adódott, hogy ilyen vagy olyan okból titokban kellett távoznom a palotából, mindig félrenézett…

Naspolya alig figyelt a béka visszaemlékezésére, az utolsó mondat mégis megütötte a fülét. – Képzelem, mik lehettek azok az ilyen vagy olyan okok – mormogta maga elé. Naspolya gondolatait amúgy a lehetséges következmények foglalkoztatták. Mi lesz, ha a béka hazudik? És mi lesz, ha a béka igazat mond? Mindkét változat nyugtalanítónak tűnt, olyannyira, hogy Naspolya azt kívánta, bár sose találkozott volna ezzel a problematikus kétéltűvel.

– Na, de egyelőre elég ennyi Asztiról – folytatta a béka zavartalanul, mintha meg sem hallotta volna Naspolya megjegyzését –, megengedte, hogy így szólítsam, majd bemutatlak neki, és ha megismeritek egymást, biztosan neked is megengedi, viszont, ha mi most itt tovább totojázunk, kifutunk az időből! Szinte már lebukott a nap! Gyerünk, gyerünk! – Csücsörített a szájával. Szerencsétlen annyira visszataszító volt, hogy Naspolya egy mikro pillanattal tovább hezitált a kelleténél, ám a csók végül elcsattant, és eredménye az lett, hogy Béka visszaváltozott, és kétségkívül Ideál volt, Naspolya szépsége viszont nem százszorozódott meg, „csak” ugyanolyan lett, mint hajdanában, amikor még nimfa volt.

Ideál és Naspolya úgy fürkésztek egymás szemébe, hogy az idő megszűnt számukra. Egyszer csak az Aranytojást Tojó Tyúk nem bírta tovább, és elkottyantotta magát:

– Hogy ti milyen csodásak vagytok!

Azok ketten rá sem hederítettek. Az Aranytojást Tojó Tyúk ebből rögtön tudta, mi a helyzet. Diszkréten odébb terelgette a csibéjét, mert sejtette, hogy itt hamarosan olyasminek lehetne tanúja, amihez még túl fiatal. Közben előre örvendezett: ha ő ezt otthon elmeséli, Rumos gazda berosál a gyönyörűségtől, mert imádja a szaftos sztorikat.

Ideál a képmásáról oly jól ismert szívdöglesztő mosolyával Naspolyára mosolygott. – Remélem, egyszer elmondod, miért gondoltad meg magad…

– Talán – hagyta függőben a dolgot Naspolya. Pontosan tudta, hogy jól szervezett, és kontrollált élete ebben a pillanatban fordul a feje tetejére, mégsem tehetett mást, visszamosolygott rá. Az addigi létezésének minden szegletét uraló tudatosságot viharos gyorsasággal söpörték el az érzelmek. – Hagytad, hogy azt higgyem, domesztikáltatni akarod magad…

– Az adott körülmények között abszolút jogos feltételezés volt részedről. Csak azért hagytalak meg ebben a tévhitben, mert még nem álltál készen az igazságra. Én sem. Én még most sem álltam készen. Talán te sem. De nem lehetett tovább halogatni. És végül jól jöttünk ki a dologból.

– Hát ezért volt Morgonc olyan feltűnően udvarias veled… Hallotta a gondolataidat, és tudta, ki vagy…

– Ne beszéljünk most Morgoncról! Egyáltalán semmiről se beszéljünk! – és megcsókolta Naspolyát.

###