Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Maja

Ász Ezervár birodalom juhásza volt. Pedig többet várt az élettől, mint holmi egyszerű juhász létet. Mindenki tudta róla, hogy messze földön ő a legrátermettebb fickó. Ereje sem volt csekély, ügyes ezermester-keze, és borotvaéles esze azonban valóban kiemelte az átlagból. Mégsem tett semmit sorsa megváltoztatása érdekében, mert volt egy titka. A rét. Minden áldott nap elzarándokolt a rétre az erdő mélyén. Jó időben hozta magával az állatokat is, télen egymaga jött. Már nem emlékezett, mikor, miképp keveredett először a rétre. Az is rejtély, honnan vette a bátorságot, hogy bemerészkedjen a fák közé, a többi embert már az is elrettentette, hogy ebben az erdőben szakadatlan nyár van, és ez különféle sejtelmes feltevésekre ad okot. Az első benyomás örökre megmaradt: mindig ide tartott, s végre megérkezett. Azóta mindez mit sem változott. Éjjel arról álmodott, milyen boldogító lesz a következő nap a réten.

Ász az árnyékba heveredett. Nézte az eget a fölé hajló fa lombján keresztül. Itt minden más. Mint egy ébren álmodott álom. Sehol nem látni olyan zöldet, mint ezek a fák, bokrok, füvek. A nap fénye melengetőbb, ragyogóbb… És a hangok, ó, a hangok lenyűgözők! A madárdal, a szél… szálldosó… bódító… A juhász itt minden bánatáról megfeledkezett: a magányról, a becsvágyról, hogy szeretett volna eljutni távoli tájakra, vitéz tetteket véghezvinni, kiérdemelni az emberek megbecsülését. De a bizonyosság, hogy holnap is itt lehet, busásan kárpótolta céljaiért.

Mikor már nem bírta tovább, tarisznyájába nyúlt furulyájáért. Lassan emelte szájához, édes-bús nótába kezdett. A várakozás pillanatait újra és újra csodálatos volt átélnie, míg fölcsendült a várva várt énekszó. Először halkan, majd bátrabban. Ász végül már csak kísérő, de nem bánta. A dallam röpködött, hullámzott körötte… Az énekest sosem láthatta, bár ott volt mellette, érezte. Így zenélt együtt a láthatatlannal. De nem is zene volt ez. Művészet. A testet, illetve női hangot öltött művészet.

Csakhogy egy nap hiába várt…

Amint Maja, a nimfa meghallotta a furulya hangját, felpattant, és futott a réthez vezető legrövidebb ösvényen. Félúton sem járt, mikor apja, Tengerszem, a Rombuszerdő szelleme suhant a feje fölé halhatatlan körökben is luxus járműnek számító, nemes porcelánból készült, virágmotívumokkal díszített repülő csészealján. – Szállj fel, leányom! – szólt erélyesen. Az utóbbi időben erdő szerte arról pusmogtak, hogy a halhatatlanok és az emberek hamarosan ismét szorosabbra fűzik kapcsolatukat, és jelentőségteljesen biccentettek a rét felé. No, ez ellen nincs kifogása, de nem Maja révén! Hogyisne! Egyszer s mindenkorra véget fog vetni a naphosszat tartó danászásoknak! Nem engedi, hogy a lánya kitegye magát egy ilyen viszonnyal járó megpróbáltatásoknak! Majd ő kiveri Maja fejéből ezt a romantikus bolondságot, ha mégoly érzelmesen szólaltatja is meg ez az Ász juhász a hangszerét! – Szállj fel! – ismételte ingerülten.

– Miért, atyám, hová megyünk?

– Kísér-tetőre. Látod, elhoztam a kedvenc ülőpárnáidat. Folyton emlegeted, mennyire szeretnél találkozni szellemági családtagjaiddal, hát most elviszlek hozzájuk.

– Ilyen hirtelen?!

– Talán más elfoglaltságod van?

Maja nem merte bevallani, mennyire szívéhez nőtt a juhász, ezért kénytelen-kelletlen feltelepedett a repülő csészealjra.

– Jó kislány. Most már nincs más teendőd, mint élvezni a sebességet, a légáramlást meg a körpanorámát – mi másra vágyhatna még egy útra kelő halhatatlan?! – magaköré kanyarintotta levélzetmintás köpönyegét, hogy útközben ne lobogtassa túlságosan a szél.

A Rombuszerdőt sajnos olyan szögben hagyták el, hogy Maja egy utolsó pillantást sem vethetett a rétre, csupán az egyre halkuló zenefoszlányokat hallotta még néhány másodpercig.

Tengerszem nem járt látogatóba, vagy nyaralni Kísér-tetőre, magánélete gyakorlatilag nem volt, munkáján kívül csak leányával törődött. Amint közeledtek szülőhelye felé, egyre több emlék tört elő belőle, nevetve mesélte gyermekkori élményeit, de Maja csak erőltetetten mosolygott.

Kísér-tető hófödte hegycsúcsokkal körülvett tágas fennsík volt, közepén tengerszem csillogott – erről kapta Maja apja a nevét, mivel szeme éppen olyan színű volt, mint a víz. Nyárközép lévén Kísér-tető dugig volt szabadságos szellemekkel. Az év más szakában kizárólag a hely saját szelleme Sasszem (Tengerszem bátyja), a gyermekkorú szellemek, akiknek még nem jelölték ki a szolgálati helyét, valamint tanítójuk, Fehértalp (Tengerszem sógornője) tartózkodott a településen. A hazalátogatók a tó körüli hegyes tetejű, színes faházacskákban töltötték vakációjukat. Ettek, ittak, nevettek, átkiabáltak egymásnak a szomszédos portákra, éjszakánként nézték a csillagos eget, vagy kis csoportokba verődve beszélgettek valamelyikük verandáján. A falu amfiteátrumában nyaranta egymást érték a felolvasások, a műkedvelő csoportok fellépései. Maja előadói estjére is itt került sor.

Tengerszem leányát rendkívül szívélyesen fogadták Kísér-tetőn, könnyűszerrel megnyerte a szellemek rokonszenvét, egészen oda voltak érte. Pedig hajdanában azt rebesgették, Maja anyja azért "fogta meg" magának Tengerszemet, hogy felvághasson a többi nimfa előtt azzal, hogy az ő férje az erdő szelleme… De ha Maja és az anyja kicsit is hasonlítottak egymásra, akkor inkább Tengerszem lehetett hálás, amiért egy ilyen elragadó személy figyelemre méltatta. Most már nem kuncogtak csúfondárosan a háta mögött, amiért felesége valaha régen, szó nélkül lelépett a térképről, hanem irigyelték őt, és kezdték megérteni, miért nem nősül újra.

Majának fergeteges sikere volt. Szellemzenészek által kísért táncát megbabonázva bámulták, énekét elandalodva hallgatták. Hosszú percekig zúgott a taps.

– Leányod különösen bájos és… harmonikus. Talán ez a kifejezés illik rá leginkább – jegyezte meg Sasszem, felocsúdva ámulatából.

– Jól érzékeled, testvérem. E kettő általános nimfa tulajdonság, de Majának hozzájuk mérten is különleges kisugárzása van. Jelenlétében lecsillapodnak az indulatok, és a legvadabb állatok is kezes báránnyá válnak…

– Valóban? – Sasszem híresen éles szeme felcsillant, addig hímezett-hámozott, míg kibökte, hogy mindig vágyott egy saját óriáskígyóra.

– Majd közbenjárok az érdekedben – Tengerszem elégedetten elmosolyodott. Bátyja remek ötletet adott. Ez az elfoglaltság majd eltereli Maja gondolatit a juhászról. Első adandó alkalommal meg is kérdezte:

– Leányom, szelídítenél Sasszem bácsikádnak egy óriáskígyót?

– Hát persze.

Már csak mintegy mellékesen meg kellett említeni Fehértalpnak a dolgot, és ezután Tengerszem páholyból figyelhette a fejleményeket. A hír futótűzként terjedt, rövidesen valóságos láz tört ki, amelyhez az újonnan érkezők is azonnal csatlakoztak. A nyaralószezon abban az évben késő őszig elhúzódott. A szellemek sorban álltak állatokra vonatkozó kívánságaikkal.

Maja éjjel-nappal szelídített. A nagy többség nem ám őzet, szarvast, nyulat, vagy más eleve jámborabb természetű állatot szeretett volna magának, hanem farkast, vaddisznót, rókát, hiúzt, medvét, héját… Természetesen ez sem volt megoldhatatlan feladat, csak jóval hosszadalmasabb.

Végül egyedül Sasszem és Fehértalp kisfia, Szemfény maradt házi kedvenc nélkül.

– Mit szólnál egy sünhöz? Mókushoz? – tudakolta Maja a térdére ültetve unokaöccsét.

Szemfény csak a fejét rázta, neki bizony sem sün, sem mókus nem kell.

– Nem szereted az állatokat?

– De.

– No és melyik a kedvenced?

Szemfény rejtélyesen bazsalygott.

– Gyerünk, gyermekem, bökd már ki! Így is te maradtál utolsónak! – dorgálta az apja. – Bácsikádnak és unokanővérednek hamarosan indulniuk kell haza, hiszen már megtanítottalak, hogy valamirevaló szellem nem hagyhatja sokáig gazdátlanul a portáját. Na mondjad szépen: sza-la-mand-ra…

– Sakál!!! – kiabálta túl Szemfény.

– Ne bolondozz! A te kedvenc állatod a szalamandra!

– Nem, a sakál, a sakál, a sakál!

– Bocsássatok meg – mentegetőzött Sasszem. – Egyfolytában ezzel nyaggat, mióta Fehértalp egyszer azt találta mondani neki, hogy úgy üvölt, mint egy sakál. Kérlek, Maja, szelídíts neki egy szalamandrát. Szemfény, ha pillanatnyilag nem is úgy tűnik, nagyon fog örülni.

A kisfiú tiltakozásképp rákezdett, és bebizonyította, hogy a párhuzam közte és a sakál között cseppet sem alaptalan.

– Kerítsetek egy sakált. Nem dől össze a Rombuszerdő, ha még egy kicsit itt maradunk. – Tengerszem úgy tett, mintha nem venné észre Maja csüggedt arckifejezését.

Amíg a sakál megérkezésére várakozott, Majának volt ideje megtanulni a számára ismeretlen szellem dalokat és tánclépéseket. Boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy bemutathatja majd mindezt Ásznak, aki eddig csak a hangját hallhatta. De a nimfa úgy érezte, mire visszatér a Rombuszerdőbe, talán már lesz mersze szembeszegülni a halhatatlanok törvényeivel, és megmutatkozni a juhász előtt teljes valójában.

A sakált gyorsan háziasította. Azért természetesen gondos munkát végzett, nehogy valamiféle bántódás érje Szemfényt.

A nyaralók utolsó turnusa, azaz több tucat elégedett szellem integetett, ugyanennyi szelíd állati szempár pillogott utánuk, amikor megtették tiszteletkörület, és búcsút vettek Kísér-tetőtől. A repülő csészealj nehézkesen szállt, mivel a rengeteg köszönőlevél jelentős többletsúllyal terhelte.

Késő este értek haza. Maja várakozással telve virrasztotta át az éjszakát. Már hajnalhasadás előtt végigsietett a jól ismert utacskán. A rét üres volt. Amire legrosszabb rémálmaiban sem gondolt, bekövetkezett: reggel lett, és ő csak várt, eljött a dél, és még mindig várt. Mikor besötétedett, leroskadt a fűre, és sírva fakadt.

Ász hónapokon át gubbasztott elhagyatottan és egyre elkeseredettebben a réten a néma csendben, míg bánatában, meg talán kicsit dacból is, egy reggel világgá ment.

Körbeutazta a kontinenseket. Amihez fogott, arannyá változott, néha szó szerint. Vagyont szerzett és dicsőséget, nevét amerre járt, megismerték és elismerték. De sehol nem volt maradása hosszú ideig. Ha úgy érezte, mennie kell, fogta a tarisznyáját, és gond nélkül hátrahagyott mindent, üzleteire, házaira, ingóságaira többé egy gondolatot sem fecsérelt. Öt év múlva visszaérkezett a Rombuszerdő határára. Mivel előzőleg kelet-nyugati irányban járta körül a földet, tett egy negyed fordulatot, és elindult fölfelé, északnak.

Hajózott jeges tengereken, kalandozott forró égövi tájakon. Egy távoli ország királya szolgálataiért cserébe neki akarta adni a fele királyságát és leánya kezét. Ő azonban köszönettel elhárította az ajánlatot.

– Tán kevesled a felajánlott hányadot? Azt gondolom, ez tisztességes osztozkodás. És ne feledd, halálom után a fennmaradó országrész is a tiéd lesz.

– Nem az aránnyal van baj, király uram – igyekezett megnyugtatni Ász, de mivel utált magyarázkodni, az éj leple alatt tovább állt. A szomorú ara-jelölt sok éjszakát

pityergett át miatta.

Újabb öt év elteltével Ász újból ott ácsorgott a Rombuszerdő pereménél. Tél volt, de a fák közül a nyár hívogatta. Merre induljon? Egyáltalán mi értelme körbe-körbe keringenie, ha mindig ugyanarra a helyre lyukad ki, amelyet lélekben soha el nem hagyott? Végül határozott: visszatér a rétre, és konokul és reménykedve furulyázni fog halála napjáig.

A Rombuszerdőben megtett néhány lépés után már tudta, hogy jól döntött. Rohant a rétre, ami ha lehet, még csodálatosabb volt, mint emlékeiben. Akárcsak régen, helyet foglalt a fa alatt, szertartásos mozdulatokkal elővette tarisznyájából a furulyáját…

Maját csalódottsága teljesen megváltoztatta. Néha még az is megesett, hogy három napig hordta ugyanazt a koszorút. Ilyesmi azelőtt sohasem fordult elő. Minden reggel újat font magának. Erre korábban nagyon adott. Valaha patyolatfehér ruháján megsokasodtak a bizonytalan eredetű foltok. Már-már slampos volt. A rétet szinte sosem hagyta el, de hangja többé nem boldogította az erdőt. Nyugtalan lett és ingerült, semmiben sem lelte örömét, mogorvasága miatt társai elkerülték.

várva

Szíve nagyot dobbant, mikor a léptek zaját meghallotta. Látta előjönni Ászt a fák közül, előkészülni a zenéléshez. Lába önkéntelenül megmozdult, táncolni kezdett, előre tudta, Ász melyik dalt fogja játszani. Amint a furulya megszólalt, nyomban csatlakozott hozzá énekével.

Csak egy pillanatra némult el, mikor felharsant a Rombuszerdei Bölcsek Tanácsának sürgős gyűlésre hívó jele. Ez általában az erdőlakók életét befolyásoló fontos eseményre utalt, de Maja most képtelen volt ilyesmivel törődni.

A Rombuszerdei Bölcsek Tanácsa öt főből állt. 1. Uwo: tündér, legvénebb lévén a Tanács elnöke. 2. Tengerszem: az erdő szelleme, mindennemű erdei teremtmény lelki támasza. 3. Szöcske: törpe, akinek volt rendes neve is, de azt kivételes alkalmakra tartogatta, a hétköznapokban használatos "Szöcske" elnevezést onnan kapta, hogy bármilyen méretű objektum állta útját, törpe termetét meghazudtolva egyetlen ugrással – és egy dobhártya hasogató "Hollallahihííí" kiáltással – átugrotta (egyesek Rugólábnak is nevezték); kisebb horderejű kérdésekben, az erdőlakók ügyes-bajos dolgaiban, mikor nem feltétlenül volt szükség gyűlés összehívására, ő járt el. 4. Tájfun: nimfa, elvárta a Tájfun kisasszony megszólítást, megrögzött dohányos volt, a Tanács döntésképtelensége esetén az ő véleménye volt irányadó; rá hárult az erdő hétköznapi életének megszervezése. 5. Momba: manó, nyelvzseni, beszélt a létező összes állatfaj nyelvén, a tájszólásokat is beleértve; ismeretlen okból felsőbbséges megvetésével sújtott mindent, ami él és mozog; Tanácson kívüli plusz munkát nem vállalt.

Ezúttal Maja apja szólaltatta meg a hívójelet, amelynek hallatán a tanácstagok késedelem nélkül kötelesek megjelenni a Gyülekezési Ponton, a Rombuszerdő mértani közepén, egy kis tisztáson.

Szöcske, Tájfun kisasszony, Momba és Uwo ott találták Tengerszemet elrévedő tekintettel figyelve:

– Halljátok, hogy énekel? Ez a régi Maja!

Elhelyezkedtek az ötszögletű asztal körül. Uwo fekete köpenybe burkolózott, csuklyájával teljesen eltakarta az arcát, kesztyűt viselt. Köztudott volt, hogy kerüli a fényt. Ha kénytelen volt kimozdulni hűs barlangjából, klímavarázslattal hűtötte magát. A Rombuszerdőben most rekkenő hőség volt, még Uwo is mohón szürcsölte az üdítőitalt.

– Hiába, nem szakíthatjuk el őket egymástól… – sóhajtott Tengerszem.

– Rég felnyithattam volna a szemed, édes barátom – Tájfun kisasszony megszólalt határozott hangján, és a másik négy bölcs ösztönösen behúzta a nyakát –, ha idejében a Tanács elé tárod a problémát. – Tájfun kisasszony a Rombuszerdei Bölcsek Tanácsában a női nem egyetlen, de kivételesen hatékony képviselője volt. Amikor ő véleményt nyilvánított, ellenkezni senki sem mert.

– Családi ügynek ítéltem a dolgot, és azt hittem, egyedül is sikerül elintéznem.

Momba gúnyosan horkantott.

– Badarság! Könnyen beláthatod, hogy ez az ügy mindnyájunkat érint. Mindazonáltal Majának jogában áll szabadon választani – Tájfun kisasszony jellegzetes mozdulattal sodorta ki fekete haját az arcából, cigarettát illesztett egy hosszú szipkába, és rágyújtott.

– Így van! – kapott a megjegyzésen Tengerszem. – Ha ő egy embert választott, nem tehetünk mást, el kell fogadnunk a döntését, és alkalmazkodnunk kell a helyzethez…

– A következményeket úgyis ő viseli – szúrta közbe Tájfun kisasszony egy füstfelhő mögül.

–… nem kárhoztathatjuk emiatt! Szeretném kikérni a véleményeteket, tisztelt bölcs-társaim, szerintetek érheti-e bármiféle atrocitás Maját az esetből kifolyóan?

– Minek nézed te a sorstársaidat? Mintha nem tudnád, hogy a halhatatlanok legtöbbje manapság már képes uralkodni diszkriminációra való hajlamán.

– Persze, persze. Bocsássatok meg. De annyi rémkép megfordult a fejemben… Én csak boldognak szeretném látni az egyetlen leányomat, hiszen én elsősorban apa vagyok, s csak azután halhatatlan! Ezért is tettem kísérletet e vonzalom elfojtására.

– Valahol megértünk téged.

– Természetesen nyilvánvaló volt, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor kirepül a családi fészekből… egybekel egy magunkfajtával, talán egy tündérrel… egy ligettel odébb lesz az otthonuk… kis tündér unokáim ebéd után átrepülnek hozzám édes icipici szárnyaikon… erről ábrándoztam. Ez, ami most van, soha meg nem fordult a fejemben. Hogy adjam a lányomat egy ágrólszakadt csavargóhoz? – kesergett.

– Elfelejted, miről mondott le Maja miatt – dörmögte Uwo.

– Dehogy felejtem el. Ám ez a tényeken mit sem változtat.

– Létrehozhatnánk számukra egy országot… – vetette fel Szöcske, csíkos trikóját lobogtatva próbált egy kis mesterséges szelet előidézni a teste körül – ezzel egy csapásra letudnánk a nászajándékot is az egész Rombuszerdő nevében.

gyűlés

– Remek ötlet – bólintott Tengerszem. – Egy nem túl hivalkodó, de impozáns méretű ország… De van egy kikötésem! Nem engedem, hogy Maja túl messze költözzön tőlem! Elvárom, hogy legalább hétvégenként meglátogasson!

– Egyeseknek semmi sem elég jó! – dohogott Momba.

– Akkor a bonyolultabb megoldást kell választanunk – birizgálta göndör fehér szakállát Szöcske. – Odébb toljuk Máz és Ezervár birodalmakat, és közéjük ékelünk egy harmadikat.

– Az alattvalókkal mi lesz?

– Ezt a telhetetlenséget! – Momba ámulva ingatta fejét.

– Őket majd hirdetés útján toborozzuk – Uwo kimondta az utolsó szót, egyben áldását adta a tervre. – Tengerszem, egyelőre ne szólj a lányodnak, hadd legyen meglepetés. És Szöcske, állítsd néhány fokkal alacsonyabbra az átlaghőmérsékletet! Meg lehet itt dögleni a forróságtól… A Rombuszerdei Bölcsek Tanácsának gyűlése feloszlott.

Tengerszem a réthez lopózott, gyönyörködött leánya táncában és énekében, valamint… hát igen, Ász zenéjében. – El kell ismerni, jól fújja! – mormogta magában. – Nem csoda, hogy megszédítette Maját… – kissé gondterhelten, de nagyon büszkén vonta össze szemöldökét. Egy hétig tettette süketnek és vaknak magát.

Ász esténként szülővárosában sétálgatott. Ám egyszer más házakat talált ugyanott. Az utcákon alig lézengtek néhányan, ezek is furcsán viselkedtek. Már messziről hangosan köszöntötték, és tiszteletteljesen megemelték kalapjukat. A vadonatúj település közepén, egy hangulatos park mélyén királyi kastély pompázott. Ász nem tudta mire vélni ezt a hirtelen változást, ilyen esettel utazásai során sem találkozott. E pillanatban kinyílott a kastély ajtaja, és Ász döbbenten vette észre a felé futó, lefegyverzően gyönyörű hölgyet. Amint megszólalt, rögtön megismerte. – Nézd, ez a mi saját országunk! – kacagott Maja, ami ha lehet, még jobban tetszett Ásznak, mint az éneke. – Jövő héten lesz az esküvőnk! A lakosság is szépen gyülekezik! – egy falragaszt nyomott Ász kezébe:

Vadonatúj királyságunkba alattvalókat keresünk!
Elégedetlen vagy életkörülményeiddel? Unod uralkodóidat? Szívesen részt vennél egy ország arculatának kialakításában? Költözz hozzánk!
Remek földrajzi fekvés Máz és Ezervár birodalmak között félúton!
Garantált szállás és munkalehetõség!
Keresünk továbbá magas posztok (pl.: udvarmester, fõlovászmester, fõszakács) betöltésére szakképzett egyéneket. Gyakorlat nem feltétel, de elõny.
Az arcmással ellátott önéletrajzokat folyó hó 31-ig személyesen kérjük leadni
.

Ász egy mukkot sem értett az egészből, de jelenleg nem is érdekelték a részletek. Magához ölelte Maját, és nem kérdezett semmit.

 

Vége