Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nevesincs király feleségével és három leányával Máz birodalomban élt és uralkodott, s a legboldogabb embernek vallotta magát a világon. Nagy-nagy boldogságára egyetlen árnyék vetült csupán: lányai közül ki örökli majd a királyságot? Ez mételyezte meg napjait és éjeit. Kereste, kutatta a megoldást – mindhiába.

Távol álljon tőle, hogy kizárólag elsőszülöttségi jogán legidősebb sarjára szálljon a korona, gondolkodott egy nap felesége jelenlétében Nevesincs. Ez nem azt jelenti, hogy Hortenziában nincsenek meg a kellő erények a kormányzáshoz, ellenkezőleg! Éppen ez a baj! Mindhárman tökéletes királynővé válnának… Nem vállalhatja magára a döntés felelősségét!

A királyné látva férje felindultságát, vizet töltött, s a teli pohárral a király felé igyekezett. Ám a pohár kicsúszott a kezéből, ezer darabra tört, a víz szétfolyt a kőpadlón.

– Hát persze! – pattant fel őfelsége a trónusról. – Miért nem jutott ez eddig eszembe? – csapott a homlokára. Feleségéhez rohant, cuppanós csókot nyomott az arcára. – Hívasd azonnal gyermekeimet! – parancsolta az apródnak.

Két perc múlva a lányok apjuk előtt sorakoztak.

– Hortenzia, Dália, Mályva, kedves leányaim! – kezdte Nevesincs király. – Országunk királynője itt van köztetek. Mint ismeretes, máig nem eldöntött, melyiktek követ engem a trónon. Eleddig nem sikerült oly módszert kieszelnem, ami alapján kiválaszthatnám a legalkalmasabbat eme posztra… De most megszületett a terv! Azé az ország, aki elhozza az Élet Vizét!

– De papa! Az Élet Vize csak legenda! – kiáltott Hortenzia.

Dália nevetett.

Mályva nem utasította el kereken az Élet Vizének létezését.

Nevesincs király uralkodói tekintélyét latba vetve helyreállította a rendet leányai körében. Megparancsolta, másnap reggel kerekedjenek fel, Hortenzia induljon délnek, Dália keletnek, Mályva nyugatnak. Északra nem küldött senkit, mert féltette leányait a hidegtől.

Mályva aznap éjjel nem aludt, készülődött az útra. Különben sem tudta volna lehunyni a szemét, annyira izgatott volt. Végre egy nagy kaland! Olyan rég várt erre! Felfedezheti a birodalmat, teljesen egyedül! Világot láthat! De a nővérei hogyan boldogulnak majd? Hisz még a gyalogútról sem tértek le soha, hogy körülnézzenek egy erdőben. Mályva ellenben nagy túrázó és lelkes amatőr tájfutó volt. Elhatározta, segít nekik néhány tanáccsal, úgyhogy bekopogott testvérei szobájába. Nem fogadták szívesen.

Hortenzia letorkolta. Eszében sem volt nyakába venni a világot a nem létező Élet Vizét kutatva. Mivel őt délre küldte az apjuk, leutazik a tengerhez, kibérel egy kényelmes kis kastélyt, és üdül kicsit. Dália a sivatagról áradozott, amit mindig szeretett volna látni. Rövid tűnődés után hozzátette: – Majd elküldök valakit, hogy érdeklődjön az Élet Vize után.

Lakosztálya felé ballagva Mályva eltökélte, hogy ő bizony nem adja fel ilyen könnyen! Lehet, hogy az Élet Vize csak legenda, de senki nem bizonyította sem ezt, sem az ellenkezőjét. Felkutatja az összes létező nyomot. Nem a birodalomért, önmagáért!

Pirkadatkor a lányok útnak indultak: Mályva férfiruhában (zöld vadászgúnyát öltött), a másik kettő poggyásszal rogyásig megpakolt hintón. Ezen Nevesincs király igen meglepődött, de nem szólt, ugyanis megfogadta, hogy gyermekeire bíz mindent.

Mályva hét nap múlva elérte Máz birodalom határát. Idáig nem jutott semmiféle információ birtokába. Úgy tervezte, megpihen néhány napra az első útjába akadó városban. Gondolataiba mélyedve lovagolt, mikor valaki rákiáltott.

– Állj meg, öcsém, ezen a hídon csak akkor mész át, ha előbb nekünk adományozod az összes vagyonodat!

Mályva ráeszmélt, hogy belesétált egy csapdába. Előtte széles folyón híd ívelt át. Ha jobban figyel, észrevehette volna a két alakot, akik a hídfőknél álldogáltak, és nem akartak átkelni a másik oldalra. – Süket vagy, öcsém? – érdeklődött az előbbi vigyorogva. – Vagy a félelem elvette a hangod?

Tökéletesebb helyet nem is választhattak volna a csibészek, mérte fel a helyzetet gyorsan Mályva. A híd túl keskeny, hogy áttörést kíséreljen meg… A másik gazember közben átsietett őrhelyéről, közrefogták Mályvát végleg elvágva a menekülés útját. Más választása nem maradt, kénytelen volt tárgyalásba bocsátkozni.

– Van hangom, barátaim, csak gondolkoztam – mondta. Tekintete az újonnan érkezettre tévedt. Leheletnyit tovább tartotta rajta a szemét, mint általában a rablókon szokás. Kár, hogy romlottak az erkölcsei, különben még jóképű is lehetne, állapította meg sajnálkozva.

Nagylelkűen felajánlott az útonállóknak öt garast.

– Hallod ezt, Oroszlán? – hahotázott az első. – Mindig mondtam, errefelé vicces népség lakik!

Mályva sértődötten húzta fel az orrát, nem szokott hozzá, hogy nyíltan kinevessék. És többet igazán nem adhatott, elvégre neki is élnie kell valamiből. – Mások pénzét elrabolni szégyenletes dolog! Miért nem kerestek rendes állást?

– Az is szégyenletes lesz, amit tőlünk kapsz, ha nem fogod be a szád!

– Hagyd, Kígyó! – szólt közbe a másik. – Most nagy fogást csináltunk. Hallgasd, micsoda finom beszédű uracska ez. Szavamra, ez egy nemes elkóborolt fiacskája lesz. Képzeld, mennyire hálás lenne a kedves papa, ha hazakísérnénk elcsatangolt kis kedvencét…

Mályva dühbe gurult. Nem elég, hogy el akarják venni a pénzét, hogy sértegetik, még az elrablásáról is előtte tanakodnak! Ezt megkeserülik! Leugrott lováról, kirántotta kardját s így kiáltott: – Vívjatok meg velem, gaz kutyák, hadd aprítsalak miszlikbe benneteket! – Bár nem volt kifejezetten ügyes kardforgató, hiányosságait lelkesedéssel pótolta.

Az útonállók rábámultak, majd felröhögtek. Mályva még jobban bedühödött, válogatott szitkokat szórt rájuk, amiket álruhában az alsóbb néprétegek közé vegyülve csipegetett fel. Az állat nevű útonállók azonban egyre csak nevettek.

Oroszlán tudott először megszólalni: – Hagyjuk futni! Nincs kedvem kettéhasítani! Kár lenne érte!

– Igazad van… – törölgette könnyeit Kígyó – magam is sajnálnám ilyen humoros kis fickó vérét ontani! Engedjük el!

– Nem megyek sehová, harcolni akarok! – toppantott Mályva. Az útonállók kizárólag jólneveltségének köszönhették, hogy nem rontott rájuk. Elveivel ellenkezett fegyvertelenekre támadni.

– Szállj nyeregbe, és menj! – intett Oroszlán.

– Mozdulj, öcsém, míg szépen vagyunk! – sürgette Kígyó. – Megnevettettél, ezért a pénzed is megtarthatod! Jár erre elég sótlan alak, majd ők pótolják a veszteségünket.

– Bátor vagy – Oroszlán mélyen Mályva szemébe nézett –, ez jó dolog, de ne légy vakmerő! Menj! – sarkon fordult, előbbi helyére sietett a híd túloldalán.

Mályva megrökönyödve bámult utána. Őt sosem merészelték így semmibe venni! Megalázottan lovához sietett, helyére tette kardját, nyeregbe pattant, átvágtatott a hídon. Egyszer pillantott hátra s látta, hogy Oroszlán még mindig őt figyeli. Sebesebb vágtára fogta paripáját.

Rövidesen megérkezett a szomszédos Ezervár birodalom híres kereskedővárosába, Kékhegyvárba. Rengeteg ember megfordult ebben a városban, Mályva remélte, itt végre megtudhat valamit az Élet Vizéről. Lovát és cókmókját egy fogadóban hagyta, elmerült a forgatagban. Hiúságból kerülte a nyílt kérdezősködést, nehogy őrültnek higgyék. Inkább figyelt. Napok múltak el, feje zsongott a végighallgatott történetektől. Ágya szélén ücsörgött, letörten sóhajtozott. Tovább kell mennie. Lehet, hogy délibábot kerget? Másnap elhagyta Kékhegyvárat. Sűrű erdőbe keveredett, ki tudja, hová vezető ösvényeken bolyongott. A szürkület hirtelen borult a tájra. Ma éjjel szabadban alszik, törődött bele. Sebaj, rég szerette volna kipróbálni. Tábort vert egy apró tisztáson, aztán körülnézett a környéken. A tisztás másik oldalán felfigyelt néhány szamócabokorra, csak úgy roskadoztak a gyümölcsök alatt. Mályvát csemegézés közben azonban rossz érzés kerítette hatalmába: mintha valaki nézné! De hiába forgolódott, nem látott senkit a növények között. Vagy mégis? Mintha valami mozdult volna ott, a körtefa tövében! Egyáltalán, hogy kerül ide körtefa?!

Mályva megszeppenve közelített a fához: – Bújj elő! Hallod? Láttalak! – Nem mozdult semmi. – Tudom, hogy ott vagy!

Ekkor előpattant a fatörzs mögül egy picike alak kosárral a karján, csípőre vágta a kezét, és nagy hangon rákezdett: – Nem szégyelled magad? Megdézsmálod más éléstárát? Amit megettél, nekem és a családomnak egy hétre elég lett volna! Mit adok a gyerekeimnek, ha a hozzád hasonlók lelegelik a szamócáimat? Nem lesz betevő falatunk sem!

– Igazán sajnálom, én éppen csak megkós…

– Persze, persze! Jó kifogás!

– Bocsáss meg, eszembe sem jutott, hogy valakinek a tulajdonát képezi…

– Ó, de buta vagy! – toporzékolt a törpe, még hegyes kis kék sapkáját is földhöz vágta. – Szerinted mitől ilyen szép a termés, há? A két kezem fáradtságos munkájától!

– Jó, jó, bocsánatot kértem már, mit tehetnék még? – csitította Mályva.

– Semmit – enyhült meg a törpe. – Ám ha a gyermekeim álla felkopik, a te lelkeden fog száradni!

– Kicsit túlzol! Nem olyan rossz a helyzet – nézett jelentőségteljesen az ezernyi bogyóra Mályva.

– Mit tudsz te erről?! Különben is, miért bámulsz rám ilyen végtelenül bárgyú szemekkel? Nem találkoztál még magamfajtával, mi? Ti emberek annyira, de annyira ostobák vagytok! – a törpe hangja csupa megvetés volt. Leporolta elhajított sapkáját, fejébe nyomta.

Mályvának egyáltalán nem tetszett a beszélgetés alakulása. – A viszontlátásra! – búcsúzott morcosan. – Micsoda felfuvalkodott hólyag! – dohogott, míg táborhelyéhez igyekezett. Elég távol járt már, hátrasandított. A látványtól kirobbant belőle a nevetés.

A törpe apró gallyal kezében a fűből felugrálva igyekezett leverni néhány szem szamócát. Meghallva Mályva kacagását mérgesen fordult felé:

– Mit röhécselsz? Könnyű kinevetned a kis termetem miatt! Inkább gyere, segíts, te mamlasz!

Mályva beismerte, hogy a törpének igaza van. Leszedett néhány szem szamócát, a pici kosár hamar megtelt. Egyvalamit viszont sérelmezett, és ezt szóvá is tette: – Ne hívj többé mamlasznak!

– Jól van, na! De érzékeny vagy! Könnyű nektek a nagy testetekkel. Mindent elértek. Mégsem szeretnék olyan lenni, mint ti! Ti eltapostok mindent, füvet, virágot, csigákat… Ezzel az izével itt, amit van képetek lábnak nevezni…

– Ne légy igazságtalan! Ugye nem fogod szememre vetni az emberiség összes bűnét?

– Akikkel eddig találkoztam – mormogta a törpe –, elszaladtak mikor megláttak, vagy el akartak pusztítani, esetleg szolgaian teljesítették bármit kértem is, mert azt hitték, szerencsét hozok, akár holmi amulett… De te más vagy… – Ábrázata komoly volt, kerülte Mályva tekintetét, ami elárulta, sosem hitte, hogy egyszer ilyesmit mond egy "nagylábúnak". – Idővel tán még barátok is lehetnénk, ha technikailag megoldható lenne – kandikált elő a fűszálak közül.

– Megtisztelő.

– Gyere, te lány, szedj még két körtét, aztán mehetünk. Ezt a fát szintén én ültettem!

– Nem vagyok lány! – tiltakozott Mályva.

– Azt képzeled, becsaphatsz a buta álöltözeteddel? Csak nevetségessé teszed magad. Azt kérem, és azt ott! – Mályva szó nélkül leszedte a körtéket. Elszomorította, hogy felfedték inkognitóját.

– Köszönöm! Most jöjj velem, látogasd meg a családomat – invitálta a törpe. – A házamba ugyan nem hívhatlak be, de a kertemben eltöltheted az éjszakát. Veszélyes lehet egyedül a Rombuszerdőben. Nálam oltalmat találsz.

– Ez a Rombuszerdő? A varázslatos Rombuszerdő? – Mályva számtalan mesét hallott a különös erdőről. – Észre sem vettem, hogy ide keveredtem.

– Persze, mert most odakint is nyár van.

– Szóval igaz, hogy itt csak ez az egy évszak létezik? Nagyszerű lehet!

– Az – a törpe grimaszt vágott. – Kivált mikor össze kell pakolni a pereputtyot, mert szánkózni szottyan kedvük… Kövess! – Mutatta az utat, közben folyton sürgette a királylányt: – Nem tudsz gyorsabban jönni, nyakigláb?

Mályva be akart mutatkozni, de a törpe közbevágott: – Nálunk, törpéknél a név fontosabb dolog, semhogy ország-világ orrára kössük. A név ismerete hatalom, mert a név magában hordozza viselője sorsát. Bizalommal kell kiérdemelni, hogy megtudjuk egymás nevét.

Az törpecsalád gombának álcázott faházban lakott. A három gyerek és édesanyjuk szeretettel üdvözölte Mályvát. Kiültek a ház elé vacsorázni. Mályva is előszedte elemózsiáját, a hamuban sült pogácsát, amit még Kékhegyvárban vásárolt a piacon egy mozgóárustól. Később játszott a törpegyerekekkel, anyjuknak alig sikerült ágyba parancsolni őket.

törpelak

A családfő, mint jó házigazdához illik, megtudakolta vendégétől, minden rendben van-e, nincs-e szüksége valamire.

Mályva feszengett. Elő akart rukkolni az Élet Vizével. Ha még ez a rombuszerdei törpe sem hallott róla, akkor senki. – Az Élet Vizét keresem – bökte ki./p>

– Sejtettem, hogy ilyesmi lehet a háttérben… Miért akarod megtalálni?

Mályva elmondta.

– Értem – sóhajtott a törpe. – Nagy fába vágtad a fejszédet, te lány!

– E szerint létezik az Élet Vize?

– Létezik.

– Te tudod, merre található? – egyre izgatottabb lett.

– Nem. De van valaki, aki tudja…

– Kicsoda?

– Ej, biztos, hogy hallani akarod? Áh, ne is szólj, látom az arcodon a választ. Hát jó! A Rombuszerdei Boszorkány ismeri az utat, mely a forráshoz vezet.

– Hol találom őt?

– Ha engem kérdezel, nem is keresed. Nincs minden rendben nála odabent – sokatmondóan megkocogtatta a homlokát.

– Nem kérdezlek! Nem futamodom meg a siker küszöbén!

– Küszöbén! Haha! De hát legyen, ahogy akarod! – elmagyarázta, hol található a Rombuszerdei Boszorkány kunyhója.

Hajnalhasadáskor Mályva felkerekedett, búcsút intett újdonsült barátainak. Ahogy a törpe ígérte, hamarosan sűrűsödni kezdett az erdő. Le kellett szállnia lováról. Sötétzöld derengésben haladt, a fák lombkoronáján csupán néhány fénycsík szűrődött át. Mintha a semmiből nőtt volna ki, egyszerre előtűnt a feltűnően takaros kunyhó. Mályva el sem akarta hinni, hogy jó helyen jár, de azért kopogott az ajtón. Nem jött válasz. Körüljárta a házacskát. Semmi mozgás. Ekkor valami huppant mögötte, ág reccsent, Mályva megpördült, és szemben találta magát a keresett személlyel.

– Megérkezett végre a vendégem! – mosolygott a Rombuszerdei Boszorkány, utazóüstje mellett állva. – Kicsit elkéstem, pedig nagyon siettem! Olyan korianderre volt szükségem, amelyre háromszor ránézett a bagoly, ez pedig igazi kuriózum, mindenki erre pályázik, mert ez a leghatékonyabb. Olyanba, amire kétszer, vagy négyszer nézett rá a bagoly, bárhol bele lehet botlani, de amire háromszor nézett a bagoly, nos az után a koriander után a lábát lejárhatja a boszorkány. Mindegy, megszereztem, itt vagyok, te is itt vagy, menjünk beljebb.

A merőben szokatlan bemutatkozó monológ ellenére Mályva igyekezett illedelmesen köszönni: – Jó napot, öreganyám!

– Köszönöm, lányom, neked is.

Mályva bosszankodott. Lányom?! Ez is egyből kiszúrta! Nem lehet igaz! Óvatosan követte vendéglátóját a kunyhóba, de nem észlelt semmi fenyegetőt. Ellenkezőleg: az építmény meglepően lakályos volt. A Rombuszerdei Boszorkány, látva csodálkozó arcát, felnevetett:

– Mást vártál? Mi, boszorkányok is szeretjük ám a kényelmet, nemcsak a királylányok! – kacsintott, miközben a sarokba állította az üstöt.

Mályva szeme még jobban kikerekedett.

– Igen, tudom, ki vagy s azt is, mi járatban.

– Segítesz nekem?

– Miért ne segítenék? – Most ő nézett nagyot. – Ó, már értem! Te is azt hiszed, bolond vagyok. Háhá! Bevallok neked valamit: normális vagyok! Nagyon is! A pletykákat a saját beszámíthatatlanságomról én magam terjesztem. A békesség kedvéért. Ha kitudódna, hogy épelméjű vagyok… Ajajajj! Az borzalmas lenne! Egyszer ki akartak zárni a Boszorkányok Ligájából (ti. az ezen mesterséget űzők szakmai tömörüléséből), a túlzott tehetségem miatt. Akkor döntöttem úgy, hogy eszemet vesztem. A kényszer vitt erre a lépésre, de utána rögvest minden sokkal egyszerűbb lett.

A Rombuszerdei Boszorkány nekiállt vacsorát főzni. Vendégét beszédre buzdította. Mint mondta, őt teljesen leköti legújabb nagyszabású vállalkozása, a fa-animáló (azaz élénkítő) projekt, amelynek célja a fák öntudatra ébresztése, fizikális és spirituális felszabadítása különböző emulziók és szérumok befecskendezése által. A kísérlet remekül halad, az eredmények ígéretesek, eddigi legfontosabb következtetésként levonható, hogy minél korosabb az alany, annál jobban reagál a kezelésre, valószínűleg azért, mert az öregebb fáknak sokkal kiforrottabb a személyisége, amit a projekt végeztével, amint megkaptak minden emulziót és szérumot, remélhetőleg képesek lesznek mindenki számára érthető módon kifejezni. A fa-animálás mellett egyszerűen semmi másra nincs ideje, még arra se, hogy belenézzen kristálygömbjébe, azt is még régebben, véletlenül vette észre, hogy vendége ma fog megérkezni, még jó, hogy rögtön beírta a naptárába, különben biztosan elfelejtette volna. Egyszóval: mostanában eléggé le van maradva a világ dolgait illetően, bármilyen hírt szívesen vesz.

Mályva beszéd közben eltökélte, hogy a megmaradt pogácsadarabokat gyűri le valahogy, mert ő bizony egy falatot sem eszik a boszorkány főztjéből. Jobb az óvatosság. Mire elkészült a vacsora, elfogytak a témák is. Asztalhoz ültek. Mályva, nehogy sértődés legyen a dologból, előre bejelentette, magas a gyomorsava, ezért sajnos nem ehet a(z egyébként tényleg) finom illatú ételből. Meg volt győződve róla, hogy remek kibúvót talált. De tévedett.

– Miért nem szóltál eddig? – kiáltott a Rombuszerdei Boszorkány. – Az én pácienseim körében végleg megszűntek a gyomorpanaszok! Egy szem a speciális kapszulámból neked is segíteni fog – és elkezdett kotorászni egy fiókban.

– Igen, de van itt még más is… – Mályva agya lázasan járt, mit találjon ki, mert most már nem csak a boszorkány kosztot, de azt is szerette volna elkerülni, hogy fölöslegesen gyógyszert kelljen bevennie. – Ööö… izé… fogadalmat tettem, hogy… ööö… amíg úticélomhoz nem érek, kizárólag hamuban sült pogácsát eszek!

Szerencsére eszébe jutott, hogy az efféle fogadalmak gyakoriak a hosszú útra indulók között, ez ellen a Rombuszerdei Boszorkánynak sem lehet ellenvetése. Nem is volt. Inkább már csak udvariasságból kínálta újra: – Pedig vitamindús és kalóriaszegény.

– Ne is törődj velem. Kérlek, inkább mondd el, merre találom a forrást – Mályva előhalászta tarisznyájából utolsó pogácsáját.

– Ha bármikor meggondolnád, csak szólj! Tehát! Holnap pontban pirkadatkor kell indulnod, akkor lesz megfelelő a csillagok állása…

Hosszas magyarázatba fogott a miértet illetően, ám erre Mályva igen korlátozott mértékben figyelt, ugyanis már az első szikkadt pogácsadarab a torkán akadt. Két pohár víz után tudta csak lenyelni. A szerencsés kimenetelű közjáték után beletörődött, hogy ezen a napon koplalni fog. Figyelmét a boszorkány szavaira összpontosította.

–… elhagyod a Rombuszerdőt nyugat felé, aztán áthaladsz a Nem Túl Nagy Pusztaságon, és máris elérkezel a Kies Kietlen Hegységhez. A legmagasabb csúcs tövében, a madár alakú sziklánál jobbra fordulsz, át az alagúton, ott már el sem tévesztheted. Emlékezz a három szabályra! Egy: egyedül kell menned, a lovadat sem viheted magaddal. Kettő: az úton egy szót sem szólhatsz, megértetted?

– Ez könnyű! Amint hallom, nem olyan népes környék, mint a palota előtti főtér.

– Ne viccelődj ezzel! Egy hang sem hagyhatja el a szádat! El ne felejtsd! És most a harmadik szabály: nem vethetsz egy árva pillantást sem a hátad mögé, különben halálnak halálával halsz!

– Nahát, ez egy figura etimologica volt! Vagyis a szótövek ismétlésén alapuló szóalakzat, azaz költői eszköz! Ifjúkori tanítóm kedvenc ékesszólástani fogása!

– Hagyd már a bolondságaidat! Komoly dolgokról van szó! Épp azt magyarázom, hogy maradhatsz életben, ha elindulsz az Élet Vizéért!

– Ne izgulj, öreganyám, nem lesz baj! Átvágok az erdőn, a pusztán, a hegyen, közben nem bámulok hátra, nem beszélek magamban, ja, és kikötöm a lovam egy faághoz. Egyszerű! Nem lesz gond!

– Nem ilyen egyszerű, lányom! Van még valami. A sárkány. Egy sárkány őrzi az Élet Vizének forrását.

Mályva magabiztossága egy csapásra odalett: – Óóó…

– És vele kapcsolatban én sem tudok tanácsot adni – ingatta fejét a Rombuszerdei Boszorkány. – Hajmeresztő történetek keringenek róla, ezeket csak akkor fogom elmondani, ha kifejezetten ragaszkodsz hozzá, mert annyira szörnyűek, hogy egész éjszaka lidércnyomás gyötör, ha eszembe jutnak. Márpedig várakozásom szerint, holnap, vagy legkésőbb holnapután fa-animáló projektem fordulóponthoz érkezik, ezért szeretnék minél kipihentebb lenni, hogy éberen figyelhessem alanyaim minden rezdülését. Remélem, minden jól alakul a fákkal, mert nagy terveim vannak az animálás terén…

Mályva csüggedten hajtotta párnára fejét a vendégszobában. A plafont tanulmányozva gondolkodott. Ő merésznek, kitartónak és kíváncsinak született, és e szerint szándékozik élni ezután is. Szeretve tisztelt tanítója szokta mondani: ha megteszel minden tőled telhetőt, akkor a kudarc is győzelem. Nyilvánvaló: ha tudni akarja, mi vár rá az út végén, végig kell mennie rajta. Márpedig ő tudni akarja! Döntésében megnyugodva édes álomba süppedt, majd pontban pirkadatkor elindult.

Ahogy távolodott a Rombuszerdei Boszorkány kunyhójától, a környező hatalmas, öreg bükkfák felé nyújtogatták ágaikat és susogtak, pedig nem is fújt a szél. Sőt, Mályva értelmes szavakat vélt kihallani a susogásból: őróla pusmogtak a fák! De ezt az őrült ideát azon nyomban el is hessegette magától, és megszaporázta lépteit. (Fogalma sem volt, hogy a fa-animáló projekt kellős közepén haladt éppen keresztül, a kísérletbe bevont, kezelés alatt álló egyedek között.)

Mint egy varázsütésre, egyszer csak véget ért a Rombuszerdő. Fűfoltokkal tarkított puszta váltotta föl. Forrón tűzött a nap, a távolban remegett a levegő. Mályva az erdő egyik utolsó fájához kikötötte a lovát, gondolatban kérte, várjon rá türelemmel.

Nekivágott a Nem Túl Nagy Pusztaságnak. Alig haladt száz métert, mikor meghallotta paripája kétségbeesett nyerítését. Megtorpant. Idejében észbekapott, nem fordult vissza. Összeszorított foggal rohant tovább. A nyerítés lassan elhalkult. Mélységes, feszült csend ereszkedett a vidékre. Mályva érezte, hogy valami gyülekezik mögötte. Mintha a levegő öltene testet. Végül megszólalt a hang: – Állj meg, kérlek! Segíts! – Egészen hátborzongató hangon beszélt, néhol mély volt, mint a medve morgása, máshol magas, mint egy sikoly.

Nem nézek hátra, akkor minden rendben lesz, ismételgette Mályva.

– Ne hagyj itt! Nézz vissza! Szükségem van rád! Segítsééég! Segítsééég! – sikította-bömbölte a hang, mielőtt végleg elhallgatott.

Rövidesen felhő takarta el a napot. Mivel azt nem tiltották meg, hogy az égre nézzen, ezt tette. Tátva maradt a szája, mikor felfogta, mit lát. Nem felhő volt, de még csak nem is madár: köpcös, rikító kék ruhás, cilinderes, vigyorgó alak lebegett a fény útjában. Köpönyege fodrozódott a szélben. – Hahó! – mondta és integetett. Kuncogva követte Mályvát, aki rendíthetetlenül haladt, mintegy előre menekült, mást úgysem tehetett. Egyszer csak azt vette észre, hogy a fura figura nagy kanyart ír le a levegőben és eltűnik, miközben így dohogott: – Micsoda modortalanság, nahát! Az egy dolog, hogy bámulatos az önuralma, és nem szólal meg, de legalább visszaintegethetett volna…

Miután hosszú ideig nyugta volt, Mályva félelme csillapult. A láthatáron különös formájú színes köveket figyelt meg, melyek néhol kis buckákat képeztek. Remélte, hogy ott már a Kies Kietlen Hegység kezdődik. Ami azt illeti, épp ideje. Semmi kedve nem volt ezen az elátkozott helyen éjszakázni. Ráadásul második napja nem evett.

Ahogy közelebb ért nyilvánvalóvá vált, mekkorát tévedett. Nem kövek, hanem csontok borították a talajt körös-körül, olyan sűrűn, hogy alig lehetett haladni közöttük. Mályva borzongva meredt a maradványokra. A csontvázak színe (zöld, sárga, piros), és formája nem hasonlított egyetlen általa ismert teremtményéhez sem. Egyedül az tartotta benne a lelket, hogy a távolban már tényleg felsejlett a Kies Kietlen Hegység körvonala.

A nap már a látóhatár közelében járt, mikor elhagyta a Nem Túl Nagy Pusztaságot. A csontokat immár valódi kövek váltották fel. Hamarosan ott emelkedett előtte a legmagasabb csúcs, tövében a madár alakú sziklával. Tiszteletteljes csodálat kerítette hatalmába, mikor a sast formázó gigantikus szikla közelébe ért, melyet a természet maga alkotott. Állandóan a madárra pislogva eloldalgott alatta. Egyszerre úgy tetszett, megmozdul a szikla, és rázuhan. Csaknem felkiáltott, az utolsó pillanatban tapasztotta szájára a kezét. Tántorogva tett néhány lépést. Meglepetésében ismét kiáltani szeretett volna. Előtte nyílott az Élet Vizének forrásához vezető alagút bejárata, amelyet eddig a sasszikla rejtett a szeme elől.

Tétován bámult a tátongó sötétségbe… Na de hát, hogy most hátráljon meg? Olyan nincs! Elszántan belépett az alagútba. Hosszú ideig botorkált csukott szemmel, előrenyújtott karokkal tapogatva ki a falakat, kanyarokat. Felesleges lett volna minden óvatoskodás, mert a talpa alól kigördülő kövek csengése – csilingeltek, mint a kis csengettyűk – előre figyelmeztetett jöttére. Felvert pár száz denevért, ezt leszámítva nem érte bántalom odabent. Időről időre egy pillanatra kinyitotta a szemét, és végül boldogan vette tudomásul a beszűrődő fényt. Mi tagadás, az óvatosságról teljesen megfeledkezve lépett ki az alagútból. Fényár vakította el. Lángcsóva csapott felé. Csupán kiváló reflexeinek köszönhette, hogy vissza tudott ugrani a járatba. Egy kiálló szikla mögé lapult. Most mi legyen? Tulajdonképpen, ha belegondol, nem kétséges, mit kell tennie. Itt csak a kommunikáció segíthet. Szóba kell elegyednie a fajzattal. Merthogy a sárkány támadott rá, ez nyilvánvaló. Meg kell puhítania a nyavalyást! Kinyitotta a száját, ám a sárkány megelőzte:

– Meghalni jöttél, idegen! Nem menekülsz! – bömbölte.

Ha Mályva azt hitte, nem hallhat borzalmasabb hangot, mint a Nem Túl Nagy Pusztaságban, alaposan tévedett. – Kedves sárkány! Szándékaim békések… – vágott bele elcsukló hangon.

– Ütött az utolsó órád! – üvöltötte a bestia.

Mályva gyomra összerándult, mélyeket lélegzett, nehogy elájuljon. – Ugyan-ugyan, beszéljük ezt meg!

– Hát jó, beszéljük – egyezett bele a szörnyeteg. Fura hangot hallatott, mintha köhögne…

Mályva nem soká tűnődött a fenevad kurtán-furcsán támadt békülékeny hozzáállásán. – Szeretném megnézni az Élet Vizének forrását! Úgy értesültem, te őrzöd.

– És ha igen? Senki nem juthat az Élet Vizének közelébe, főleg nem egy ember! Elképzelni is rossz, mit művelnének vele! Sajnálom, meg kell halnod. Lépj elő, hadd hamvasszalak el! Ígérem, könnyű és gyors halálod lesz… – Mintha sóhaj hagyta volna el a sárkány szörnyű torkát.

Arra várhatsz, gondolta Mályva. Hihetetlen módon a sárkány kínált egy utolsó lehetőséget:

– No, nem bánom, meséld el, miért keresed a forrást!

Mályva készségesen, szóról szóra előadott mindent apja parancsától a csilingelő kavicsokig. A sárkány csöndben végighallgatta, aztán ezt kérdezte:

– Ezek szerint nincsenek öncélú szándékaid a vízzel?

– Nincsenek – biztosította Mályva.

– Helyes. Hiszek neked. Semmi kedvem megölni téged. Gyere elő, hadd nézzelek! – érezve látogatója habozását, hozzátette: – Szavamat adom, hogy nem esik bántódásod!

Mályva valóban habozott. De más választása úgy sem volt… a lába is zsibbadt… a gyomra is korgott… Előmászott az alagútból.

Az előbbi éles fény helyett lágy alkonyi világosság fogadta. Egy nagy kráterben találta magát, melyet üde zöld, burjánzó növényzet borított, átellenben barlang bejárata feketlett. A legcsodálatosabb liget volt, amit valaha látott. Ámultában még a sárkányról is megfeledkezett. Csak akkor meresztett ijedt szemeket, mikor mocorgás támadt odabenn a barlangban. Az üregből egy sárga pettyekkel tarkított, zöld pikkelyes, kerekded lény cammogott elő, hátán árnyalatnyival sötétebb taréj húzódott, halványsárga szárnyai voltak, arcán mintha állandó mosoly ült volna. Megállt a barlang előtt, macskamód nyújtózott. Mályva továbbra is a bejáratot fürkészte mögötte. Ott azonban már nem mozdult semmi. Ránézett a pöttyös csodabogárra. Az visszanézett rá ragyogó sárga szemeivel.

– Te vagy a sárkány? – kérdezte Mályva döbbenten.

– Igen – felelt amaz kissé rekedt, de korántsem félelmetes hangon.

– És a hangod?

– Ó – köhécselt –, berekedtem. A kiabálás tönkreteszi a hangszálaimat… Irtó hangosan kell ordítanom, hogy elég rémséges legyek, ha betolakodó téved ide… már megbocsáss, amiért így titulállak… A barlang akusztikája sokat segít, de az még nem elég… Köh-köh…

– Arra célzol, hogy a barlang torzította el a hangod?

– Persze. A tiedet is eltorzítaná.

– Kipróbálhatom?

– Ha akarod…

Mályva beszaladt a barlangba, és átélten kiáltozott néhány percig. – Fantasztikus!

– Ugyan. Régi találmány.

Mályva úgy ítélte, elég bizalmas már a viszonya a sárkánnyal ahhoz, hogy feltegye a kérdéseket, amik az oldalát fúrják.

– Te, sárkány! A madár alakú szikla az alagút előtt… szokott mozgolódni?

– Mozgolódni? Hisz az csak egy kődarab!

– Pedig megmozdult! Láttam! Azt hittem, rám esik!

– Á, nyilván ráléptél az indítószerkezetre, ami működésbe hozza. Még az elődöm szerelte fel. Elrettentés céljából, érted? Sokszor elhatároztam, hogy hatástalanítom. Hányszor megijeszt engem is! Hihi! Mindig elfelejtem, hogy ott van, pedig idestova kétszáz éve ezen a helyen élek!

– Hát a csontokkal mi a helyzet? Fogalmam sincs, milyen élőlényektől származhatnak.

– Jaj, a csontok! – ragyogott fel a sárkány képe. – Szépek, ugye? Én készítettem őket marcipánból! Oda járok nassolni! Sajnálhatod, hogy nem kóstoltad meg! – látva Mályva összeszaladó szemöldökét, hozzátette: – Remélem, nem készültél ki nagyon… Az elődömnek sokkal brutálisabb eszközei voltak a nemkívánatos személyek elrettentésére. Határtalanul vérszomjas természetű volt. Ezért is mondtak fel neki…

– A szörnyű hang a pusztában?

– Az Krinolin ötlete volt! – bocsátotta előre a sárkány.

– Ki az a Krinolin? – Mályva fáradtan simította halántékára a kezeit.

– A szomszédom. A Bölcsek Kövének őre. Azt állította, ismer egy védelmi rendszert, amelyen garantáltan nem jut át senki. Úgy mondta, áthatolhatatlan, de nem kirívóan kegyetlen, pont olyan, amilyenre szükségem van. A lényege: ha férfi közeleg, női hangot hall, ha pedig nő, akkor férfi hang hívja… Nálad, attól tartok, zavarba jött szerencsétlen varázslat, az álruhád miatt képtelen volt eldönteni mi vagy, ezért köztes megoldást választott…

Mályva együttérzőn sóhajtott. – Szerencsétlen varázslat… Ki volt az, aki egy ideig követett a levegőben lebegve?

– Krinolin járt itt korábban, szinte minden nap benéz hozzám, őt láthattad hazafelé igyekezni. Kék ruhát és cilindert viselt?

Mályva bólintott.

– Akkor ő volt az.

– Felteszem, akkor a lovam is jól van…

– Erre nem adhatok garanciát, de az biztos, hogy én nem csináltam vele semmit, ha valami baja esett, az nem miattam van. A nyerítés illúzió volt. Ha tevével jön valaki, teve hangot hall.

– Nagyszerű! Azért van még néhány kérdésem!

– Halljuk! De nem ülnénk le ide a fa alá?

– Rendben.

– Egyébként a nevem Drag Ottokár, de mindenki csak Draginak hív – mutatkozott be a sárkány.

– Örvendek. Én Mályva vagyok. Tehát! A Rombuszerdő…?

– Nem az én hatásköröm!

– Értem. Így is jó. Akkor azt mondd meg, miért kellett egyedül jönnöm?

– Őszintén szólva az összes szabály közül ezt találom a leghatásosabbnak: a lehető legkisebbre redukálja a hívatlan látogatók számát. Fogalmam sincs, mi lenne a következménye, ha valaki megszegné, tudomásom szerint ilyesmire még nem vetemedett senki.

– Mi történik, ha hátranézek?

– Felkap a forgószél és visszarepít oda, ahonnan elindultál. Nem fájdalmas, de kellemetlen. Elveszi a kedvet a további próbálkozástól.

– Készséggel elhiszem. Mivel vakítottál el?

– Egy lámpással. Ajándékba kaptam az Üveghegyet őrző sárkánytól, Kingától… Ünnepnapokon ő is ilyen lámpással világítja meg az Üveghegyet, hogy szépen csillogjon. Mikor legutóbb itt járt, és elhozta a lámpást, arra kért, gondoljak rá, valahányszor meggyújtom… Én máskor is csak rá gondolok!

– Mi a helyzet a tűzokádással? – térítette vissza Mályva a sárkányt az álmodozásból.

– Az genetikai adottság – húzta ki magát Dragi. – Elvégre nekünk, sárkányoknak is meg kell védenünk magunkat valahogy!

draginál

– Nem is sejted, mennyire megkönnyebbültem, Drag Ottokár, hiszen a Rombuszerdei Boszorkány halállal ijesztgetett…

– Hát igen, a Kies Kietlen Hegység elhagyatott vidék, az itteniek inkább visszavonultan élnek, a hírek lassan terjednek, még kevesen értesültek erőszakos elődöm leváltásáról, aki azonnal visszatért Sárkányföldére, minden sárkányok ősi fészkébe. Képzeld, egyszer én is találkoztam a Rombuszerdei Boszorkánnyal…

– Flúgos nőszemély. Nem mintha tudnám, milyenek kellene lennie egy boszorkánynak, de valami fa-animáló projetről hablatyolt nekem, fákat akar felélénkíteni… Ez elég flúgos dolognak tűnik…

– Hát igen, már akkor is elég furcsán viselkedett az eszemadta, később aztán nagy botrányok voltak körülötte, sokáig téma volt halhatatlan körökben a meghibbanása…

Soká diskuráltak még a fa alatt, mígnem a sárkány maga ajánlotta fel, hogy megmutatja Mályvának az Élet Vizének forrását. Hosszú, kanyargó barlangfolyosókon haladtak, míg a gyémánt tisztaságú, csillámló vizű forráshoz értek. Dragi kifejtette, miért lenne káros, ha az Élet Vize rossz kezekbe kerülne. Mályva tökéletesen egyetértett vele. Végül elhatározta, meghagyja az Élet Vizének titkát eddigi békéjében. Édesapja talál majd más módot, hogy eldöntse, kié legyen a trón. Nővérei eddig sem törték magukat a víz megszerzéséért. Végre egy tisztességes főnemes, gondolta Dragi elismeréssel.

Másnap korán reggel Mályva készülődött a visszaútra.

– Jó lenne, ha máskor is eljönnél – búcsúzott Dragi.

– Én is szeretnélek újra látni, de hát a távolság…

– Csak ez a baj? – derült fel Dragi képe. Besietett a barlangba, egy csodaszép, bonyolult mintázatú színes szőnyeggel tért vissza. Elmagyarázta, hogy az egy repülő szőnyeg. Egy dzsinntől kapta, aki keletről ruccant át hozzá. Cserébe egy mesterien metszett kristálypalackot adott, amibe a dzsinn rögtön bele is költözött, és kijelentette, még sosem lakott kényelmesebb helyen. – Fogadd el tőlem ezt az ajándékot, így bármikor meglátogathatsz!

Miután érzékeny búcsút vettek egymástól, Mályva a szőnyegre telepedett, elsuttogta a varázsszót. Felemelkedett a levegőbe, egyre gyorsabban suhant. A sárkány hamarosan apró ponttá zsugorodott a messzeségben.

Nem sokkal később Mályva megérkezett az erdőszélre, ahol lovát hagyta. Összecsavarta a repülő szőnyeget, a nyereghez kötözte, felpattant a paripára. Dragi tanácsát követve, nem merészkedett a Rombuszerdőbe, hanem megkerülte. Délután már a Kékhegyvárba vezető országúton poroszkált ráérősen. Úgy tervezte, betér a városba, s mint szerető gyermekhez, testvérhez illik, ajándékot vásárol szüleinek, nénéinek. Miután mindenkinek vett némi apróságot, a fogadóba igyekezett. Egyszerre ismerős arcot pillantott meg a tömegben: Oroszlánt, a rablót, aki néhány napja ki akarta fosztani. Megpróbált elrejtőzni, de már késő volt.

– Megvagy végre! – Oroszlán indokolatlan örömmel köszöntötte. – Napok óta kereslek! – rózsaszálat nyomott Mályva kezébe.

– Ezt miért kapom? – csodálkozott.

– Mert szépséged csak e virághoz mérhető – hajolt meg az útonálló.

Mályva olvadozott néhány pillanatig, majd észbekapott: – Összetévesztesz valakivel – mélyítette el a hangját.

– Hidd el, nem! – nevetett a rabló. – Sétálhatnánk? Közben elmagyarázok mindent.

A rabló kellemes csalódást okozott Mályvának. Valójában egy úriember lakozott benne. Pár órával később pedig egyenesen csodálatraméltónak tűnt.

Oroszlán élettörténete röviden a következő volt: apját, anyját korán elvesztette, Apja annyi adósságot hagyott hátra, hogy a családi birtok elúszott, mire mindent visszafizetett. Földönfutóvá vált. Rótta az utakat, segített a rászorulókon, akik ha tudták, pénzzel hálálták meg jótettét, ételt adtak, vagy befogadták egy időre. Vándorlásai során akadt össze Kígyóval. Elhatározták, együtt próbálnak szerencsét. Voltak jobb, rosszabb szakaszaik. Nem tagadta, mikor teljesen pénztelenek voltak, törvénytelen eszközökhöz folyamodtak sorsuk jobbra fordításának reményében. Egy ilyen sajnálatos esetnek esett áldozatul Mályva is. Az ő szép szemei vitték rá Oroszlánt, hogy bejöjjön a városba, és azon legyen, hogy visszaszerezze az őt megillető társadalmi pozíciót. Bocsánatot kért, amiért kinevette, de szakértőként alapvető hiányosságokat fedezett fel Mályva kardforgató tudományában. Bevallotta, már az első pillanattól világos volt előtte, hogy Mályva álruhában utazik, de óvakodott leleplezni, nehogy bajba sodorja, és az elrablás-ötlet valójában burkolt segítségnyújtási szándék volt. (Az is kiderült, hogy Oroszlán becsületes neve Károly, de ki nem állhatta, ha lekareszozták, vagy lekarcsizták, ezért nem használta.)

Ezután Mályva vallomása következett. Elmondta származását, ám azt egyelőre nem, mit keresett Kékhegyvár környékén. Oroszlán szava elakadt. De csak egy időre. Tisztességes szándékait bizonyítandó így szólt:

– Úrnőm, tudom, jelenleg nem vagyok méltó hozzád, de egy év múlva elmegyek országodba, és ha te is úgy akarod, megkérem a kezed…

Ebben maradtak.

*

A trón-kérdés a következőképpen oldódott meg: Dália feleségül ment egy dúsgazdag sejkhez, csak bemutatkozó látogatásra érkeztek Máz birodalomba, amúgy a sejk hazájában telepedtek le. Mályva bejelentette, lemond a királynői posztról, és egy év múlva férjhez megy. Az uralkodónő tehát Hortenzia lett. (Megkoronázása napján egyúttal hozzá ment vőlegényéhez, egy távoli szigetország hercegéhez, akivel évek óta levelezésben állt, és akit egy életen keresztül papucs alatt tartott.) Nevesincs nejével együtt nyugalomba vonult.

Elröppent egy év. Egy verőfényes délelőtt megérkezett Oroszlán. Világraszóló lakodalmat csaptak, majd a tengerpartra költöztek Oroszlán családi kastélyába. (Arról, hogyan szerezte vissza, nem volt hajlandó nyilatkozni.)

Mályva sűrűn látogatta családtagjait és a törpét, sőt egyszer a Rombuszerdei Boszorkányhoz is bekukkantott. Gyakran mondogatták, olyan váratlanul toppan be, mintha a szél hátán utazna…

Nem ez volt az egyetlen furcsaság vele kapcsolatban. Mindenki úgy vélte, ahogy múlik az idő, Mályva egyre szebb és fiatalosabb. Hja, akinek az Élet Vizét őrző sárkány a barátja…

###