Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mira

Edgár királyfi gondolataiba merülve bámulta a földet lova két füle közt. Hazafelé poroszkált a palotába. Nem volt boldog. Apjaura, Ezervár birodalom királya elküldte, vegyen szemügyre egy szomszédos országbéli hercegkisasszonyt házasság céljából. Ava, így hívták a hercegnőt, a tizedik volt, akihez ellátogatott. Egyik hölgy sem nyerte meg tetszését.

Ava nagyon szép, elmélkedett a királyfi. Szőke, kék szemű… Minden szempontból trónra termett, de nem Ezervár trónjára! Annyira unalmas! Egész álló nap kézimunkázik… Egyik terítő a másik után… Csak akkor beszél, ha kérdezik. Olyankor is ritkán mond többet, mint igen vagy nem.

Edgár útja széles erdei tisztáson vezetett keresztül, ám ő nem figyelt a zöldellő, madárdaltól hangos tájra. Egész addig, míg egy lány nem pottyant elé a semmiből. Pontosabban az égből. A ló megtorpant, Edgár föleszmélt.

– Jaj, a szárnyam! Jaj a szárnyam! – nyöszörögte a lány aléltan az eséstől. Fölnézett, tekintete találkozott Edgár csodálkozó szemével. Hirtelen magához térve felpattant, megpróbált eliszkolni a fák közé. A királyfi megsarkantyúzta paripáját, a szélsebes idegen után eredt. Tudta, ha most hagyja elszökni, sosem látja viszont. Ezt pedig képtelen lett volna elviselni. A lány néhány méterre volt csupán az erdőtől, mikor Edgár elévágott.

– Ne fuss előlem, kérlek! Nem akarlak bántani, ellenkezőleg: segíteni szeretnék! Megsebesültél? – míg a lány nemet intett, és ijedten pislogott föl rá, Edgár alaposan megfigyelhette. Vörös hajú, sárga ruhás, karcsú, különös teremtmény volt, a hátán szitakötőére emlékeztető szárnyak szikráztak a napfényben. – Ki vagy te? – akaratlanul tört ki a kérdés Edgárból. – Tündér?

– Igenis tündér vagyok! Mégpedig erdei tündér! – válaszolt durcásan a lány. – Engedj utamra, légy szíves! Haza kell mennem. Különben sem beszélhetek emberekkel. Elmehetek?

– Engedd, hogy segítsek! Azt mondtad, történt valami a… szárnyaddal…

– Köszönöm, semmi komoly – megkerülte a lovat, a fák közé szökkent. De annyira sűrű volt a növényzet, hogy a gallyak újra meg újra fájdalmasan hozzácsapódtak sérült szárnyához. Könnybe lábadt szemekkel fordult vissza a még mindig az erdőszélen toporgó Edgárhoz. – Azt hiszem, eltört a szárnyam…

– Szívesen hazaviszlek, ha megengeded!

– Hát jó… – sóhajtott a tündér, majd vidáman felkacagott. Úgysem ült még lovon soha életében, pedig úgy szerette volna kipróbálni! Sokszor megleste az embereket, mikor keresztülvágtattak az erdőn. – Menjünk majd lassan, aztán gyorsan, nagyon gyorsan is, jó?

– Ahogy akarod! – nevetett a királyfi. – A nevem Edgár – mutatkozott be, miután fölsegítette a tündért maga mögé.

– Én Mira vagyok.

– Rendben, Mira, kapaszkodj belém jó erősen!

– Juj, milyen izgalmas! – kuncogott Mira. – Régebben féltem a lovaktól. Nálunk nincsenek lovak, csak őzek, nyulak, rókák… és képzeld, láttam egyszer medvét is! Mondtam Uwónak, a legvénebb és legbölcsebb tündérnek, de nem hitte el. Szerinte errefelé nem élnek medvék. Én viszont biztos vagyok benne, hogy medve volt! Más nem is lehetett! Te láttál már medvét? Hú, nagyon fognak irigyelni, ha elmesélem mindenkinek, hogy lovagoltam! El sem fogják hinni! Sosem hisznek nekem! Mikor esténként elbeszélem mi minden történ velem aznap, azt szokták mondani, túl élénk a fantáziám, és csak kitaláltam az egészet! Pedig nem! Nem mehetnénk kicsit gyorsabban? Momba például biztos nem fog hinni nekem. Momba a Rombuszerdei Bölcsek Tanácsának tagja éppúgy, mint Uwo. Én csak Morgó Mombának hívom, mert szünet nélkül zsörtölődik… – Edgár királyfi elbűvölten hallgatta Mira, az erdei tündér véget nem érő csacsogását, rövid időn belül a Rombuszerdő népességének szakavatott ismerőjévé lett. Mira elejtett félmondatokkal irányította Edgárt az ismeretlen cél felé, amiket a királyfi megpróbált a lehető legnagyobb pontossággal kiszűrni a rázúduló értesülések tömkelegéből. Jócskán benn jártak az erdő sűrűjében, ahová senki emberfia nem merészkedett volna egyedül, mikor Mira felkiáltott: – Hamarosan megérkezünk! Nem tudom, mit fognak szólni a szüleim! Embereknek nem szabad megtudniuk hol lakunk, ez az egyik alapszabályunk. És tulajdonképp az egyetlen, amit megjegyeztem. Rengeteg szabályunk van, nekem meg annyi más tennivalóm! Nem érek rá regulákkal foglalkozni! Ott a házunk! – mutatott előre.

A takaros házikó gyönyörű rét közepén állott. A rétet mezei virágok színes milliárdjai borították. Tündérekhez méltó otthon volt.

– Vágtassunk! – kérte Mira.

A ló sebesen nyargalt körbe a réten. A házból kisfiú futott ki kíváncsian, mi verte fel a környék csendjét. Mikor felfogta, mit lát, eltátotta a száját, majd vadul integetett és kiabált valamit, mire két másik alak is megjelent. A lovasok megálltak a ház előtt. A másik három megkövülten meredt rájuk. Edgár azonnal rájött, hogy ők Mira rokonsága, hisz egyforma áttetsző tündérszárnyuk volt. A királyfi leszállt lováról, lesegítette Mirát.

– Tyűha! – suttogta a kisfiú.

A tündérlánynak arcára fagyott a mosoly, mikor szüleire pillantott.

– Papa, ez egy ember? – kérdezte a kisfiú. Érdeklődve vizsgálgatta Edgárt.

– Az, fiam… – a tündér vészjóslóan vonta össze szemöldökét.

– Majdnem olyan, mint mi…

– Nem, fiam, egyáltalán nem olyan, mint mi… – mondta keményen a tündércsalád feje, közben majd átfúrta lányát a tekintetével. – Hogy képzelted ezt?

– Lányom, hogy tehetted ezt? – tördelte kezét a tündérasszonyság.

– Papa, mama, megsérültem… – rebegte Mira.

– Megsérültél! – mennydörögte az apa. – Arra mégis volt eszed, hogy lepaktálj egy emberrel! Tűnj a szemem elől!

Mira felment a pár lépcsőn a verandára. Anyja átölelte a vállát. – Hol fáj, kicsikém?

– A szárnyam… Már el is felejtettem, de most megint nagyon fáj…

Bementek a házba.

– Jobb lenne, ha továbbállnál… – szólt kimérten a tündér Edgárhoz.

– Igen tisztelt tündér úr, hidd el, nem akartam rosszat…

– Elhiszem, de kérlek, távozz! Ez az én házam, és nem vagy szívesen látott vendég.

Ekkor felesége tűnt föl az ajtóban.

– Miért vagy udvariatlan a fiatalemberrel, Borzon? A lányodnak eltört a szárnya, te meg gorombáskodsz azzal, aki segített neki. Az emberek sem egyformák! Ha ártani akarna nekünk, eddig is megtehette volna! Hívd meg inkább vacsorára!

 

A tündér nem tudott mit mondani, csak legyintett egyet. Igyekezett feltűnés nélkül a paripa felé közelíteni. A háziasszony beinvitálta Edgárt. Az asztal már meg volt terítve, ínycsiklandó illatok töltötték be a levegőt. Mira a helyén ült, Edgárra mosolygott. Ilma asszony egyre sürgetőbb hívására apa és fia kénytelen volt elszakadni a királyfi hátasától.

– Jobban vagy már, kislányom? – állt meg Mira előtt az apja. – Lefogadom, megint a madarakkal játszottál, igazam van?

– Igen, papa…

– Hányszor figyelmeztettelek pedig, hogy egyszer bajod esik! Ezúttal sem hallgattál rám, így van?

– Igen, papa…

– Minden alkalommal megígéred, hogy többé nem teszed, ugye?

– Igen, papa…

– Erről ennyit. Ha másból nem, a saját hibádból tanulhatsz.

A fejmosás után végre nekiláthattak az evésnek.

A tündéri családfő Edgár foglalkozása iránt érdeklődött.

– Ha eljő az idő, én leszek Ezervár birodalom királya.

Minden szem rászegeződött. Ewin, a kisfiú kanala a földre hullott.

– Ó, erdei szellemem! – fohászkodott a tündéranya.

– Ezt jól megcsináltad! – támadt lányára ismét Borzon tündér.

– Én sem tudtam, higgyétek el, én sem tudtam! Miért nem mondtad, hogy te herceg vagy?

– Nem értem, mit számít ez? – nézett Edgár hol egyikre, hol másikra.

– Csak annyit, hogy épp a magadfajták elől kellett mieinknek az erdők, nádasok, barlangok mélyére húzódniuk – simított végig fáradtan a homlokán Borzon.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz… Én eddig azt hittem, tündérek csak a mesében léteznek!

– Bár még mindig így lenne! Hallgass ide, elmondok egy történetet. A tanulság leszűrését rád bízom… Sok-sokszáz meg ezer évvel ezelőtt békességben, egymás mellett éltek emberek és tündérek, valamint más halhatatlanok. Barátok voltak. Az emberek társadalma azonban kezdett átalakulni. A folyamatot ne kérd, hogy elmeséljem, biztos vagyok benne, te jobban tisztában van vele, mint én. A lényeg: egy kisebb csoport felülemelkedett a többségen, akik így többé-kevésbé szolgálóikká lettek. A hatalomból sosem elég, ugye, így mondják nálatok? E kiváltságosoknak immár a halhatatlanok varázserejére fájt a foguk. Mi azonban kezdettől ellene voltunk a szörnyű változásnak, ami az emberek közt végbement, ezért megkezdődött az elhatárolódás. A barátságnak vége szakadt. Az uralkodók azonban nehezen mondanak le bármiről, ami megerősítheti pozíciójukat. A varázserő erre tökéletes eszköz lett volna. Hadjáratot indítottak ellenünk. Nem, nem fegyverrel… Elrabolták a gyerekeket, és a gyengébb képességekkel rendelkezőket. Kényszeríteni akartak minket az együttműködésre, de csak azt érték el, hogy meggyűlöltük az embereket. Összefogtunk ellenük, kiszabadítottuk mieinket. Inkább elbújtunk az emberek elől oda, ahol szemük nem lát, fülük nem hall bennünket: a természetbe. Mert mi képtelenek vagyunk háborúban élni. Én még jól emlékszem ezekre az időkre, bár még csak halhatatlan életem gyermekéveit tapostam… Nos, herceg, ennyi. – A tündér felállt, és kiment a házból.

Edgár indulni készült.

– Mira, kísérd el a herceget az útig – szólt szórakozottan Ilma asszony anélkül, hogy szemét felemelte volna a terítőről.

Mira és Edgár kimentek a kunyhó elé nyomukban Ewinnel. A paripa békésen legelészett.

– Mira, milyen lovagolni? – kérdezte bátortalanul a kisfiú. Ewin áhítattal nézte a lovat.

– Talán egyszer majd kipróbálhatod – mosolygott Mira, bár hangjában kétség érződött.

– Komolyan? – derült föl Ewin arca.

– Miért ne? – hagyta rá Edgár. Nyeregbe szállt Mirával.

Nem beszéltek, csak az úthoz közeledve kérte Mira, hogy álljanak meg. Egy dombtetőn voltak, ahonnan csodás kilátás nyílott a vidékre. Mira úgy érezte, elárulta a családját. Pedig nem is tett semmi rosszat. Tudta, hogy Edgár nem gonosz. – Megtartod a titkunkat, ugye?

– Igen. De bánt, hogy a szüleid ismeretlenül is rossz véleménnyel vannak rólam.

– Hidd el, normális körülmények között nem ilyenek… – elcsuklott a hangja.

– Elhiszem. – S meg is értette őket. A helyükben ő is óvatos, sőt bizalmatlan lenne. – Ne aggódj, tőlem nem tud meg rólatok senki semmit.

– Köszönöm – sóhajtott a tündér megkönnyebbülten.

– Egy feltétellel.

– Miféle feltétel? – villant a tündér zöld szeme.

– Szeretném, ha mi ketten még találkoznánk. Sokszor.

Így is lett.

A királyfi szívét betöltötte valami korábban ismeretlen érzés, amit már-már hajlamos volt szerelemnek hinni. Úgy vélte, végre meglelte, akit keresett, országa trónja, valamint saját szíve is ilyen királynőért kiáltott.

Egy nap ízelítőt kapott a tündérek híres varázstudományából is, mikor elvitte Ewint lovagolni. A kimerítő vágta után megpihentek egy fa árnyékában. Éhesek voltak, de nem vittek ennivalót.

Ewin felszólította, hogy vesse le a kabátját, és terítse a földre, hogy mihamarább ehessenek. Tett néhány követhetetlen kézmozdulatot, motyogott valamit, és a kabát asztallá, gombjai étellel teli tálakká változtak. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere. – Ne nézz már olyan bambán! Kóstold meg inkább ezeket a finomságokat! Hogy lehet ennyire kiakadni egy varázslat miatt? Én még csak kezdő vagyok. Akkor fognál padlót, ha látnád, mit tud apám meg anyám. Ők igazi nagymesterek! No és Mira? Sosem mutatott neked ilyesmiket? Gondoltam. Folyton azt hajtogatja, hogy nem érdekli a varázstudomány. Pedig minden öreg és bölcs erdőlakó úgy tartja, őstehetség! Szerintük sok-sok tündéröltő óta a legnagyobb reménység! De Mira egész nap az erdőben csavarog, ahelyett, hogy a képességeit fejlesztené. Állítólag én is tehetséges vagyok… Szeretnék varázsló lenni, ha felnövök! Nem értem a nővéremet! Mintha nem is közénk tartozna…

Edgár elégedetten heveredett a fűbe, és a jövőről álmodott.

Eközben a tündérlaknál szörnyű esemény volt kibontakozóban. Mira egyedül volt otthon, szülei ismerőseikhez mentek látogatóba, a veteményesben tevékenykedett. Egyszerre baljós sejtelem lett úrrá rajta, felnézett. Mintha viharfelhők gyülekeztek volna északon, az ég alján. Ám mikor jobban megfigyelte, látta, hogy valami ködszerű gomoly az, ami nőttön-nő és növekedik… Már el is takarta a napot, félhomályba burkolta a környéket. A közepéből éjfekete lovas bontakozott ki, a ló lába nem érintette a talajt, úszott a levegőben. A titokzatos idegen magával ragadta Mirát, s mindez egy szempillantás alatt ment végbe. A köd visszahúzódott amerről jött. Újra szikrázó nyár volt.

Mikor Edgár és Ewin hazaért, és nem találtak otthon senkit, még nem gyanakodtak. De amikor rábukkantak a veteményesben szanaszét hagyott kerti szerszámokra, rettenetes föltevés fészkelte be magát a fejükbe.

– Edgár! – ragadta meg a királyfi kezét Ewin. – Valami történt vele!

– Igen, legjobb lesz, ha körülnézünk. Te menj arra, én meg erre, rendben? Ha találsz valamit, kiálts!

Ewin bólintott, ellentétes irányba indultak.

Nincs lábnyom, de még egy elhajlott fűszál sem… Furcsa, nagyon furcsa, morfondírozott Edgár. Megtorpant. Valami mozdult mellette a bokorban. Mintha halk sírást, fogvacogást hallott volna… Lehajolt, széthajtotta az ágakat. Egy nyuszi lapított a levelek közt, szemét Edgárra meresztette, egész testében remegett.

– Nem találtam semmit – csörtetett elő Ewin a fák közül.

– Én viszont igen – mutatott a nyuszira.

– Hiszen ez Nyúlka, Mira barátja! Hátha tud valamit! Szerencsére beszélek nyúlul, kikérdezem! – azzal nyúl nyelvre váltott. Először csitítani próbálta az állatkát.

– Ne engedd, hogy bántson! – Nyúlka igyekezett még kisebbre összehúzni magát, fogvacogva bámult Edgárra. – Nem az ő szolgája? És nem megölni jött, hogy ne mondhassam el senkinek?

– Mit?

– Hogy láttam, amikor elvitte Mirá-á-át!

Amíg Nyúlka sírt, Ewin összefoglalta addigi párbeszédük lényegét.

– Látta, mi történt?! – kiáltott Edgár. – Elvitte? Mikor? Ki? Hová? Ki vele!

Ewin elmakogta a lényegre törően rövid kérdéseket. Nyúlka összeszedte magát, hüppögve belekezdett: – Azt akartam kérdezni Mirától, jön-e velem Leveli nénihez énekelni…

– A Békakórus vezetőjéről van szó?

– Igen. Egy ideje hozzá járunk tanulni. Minden harmadik este tart nekünk különórákat. Szívesen fogadja a szorgalmas kezdőket… Mira salátát kapált… épp szóra nyitottam a szám, mikor jött a köd, aztán ő… felkapta Mirát… elrabolta!

Ewin közölte a herceggel a megtudottakat.

– Ki? Ki az az ő? Beszéljen világosan ez a nyúl! – Edgár roppant dühös volt. – Ki volt az? Lekaszabolom, apró darabokra aprítom!

Ewin az indulatos kitörésnek csak a leglényegét ültette át nyúl nyelvre: – Ki rabolta el Mirát, Nyúlka?

– Az Északi Varázsló! – lehelte alig hallhatóan a nyuszi, közben ijedten forgatta a fejét, mintha attól tartana, hogy a veszély még mindig ott ólálkodik.

Ewin megremegett. – Ó, erdőnk szelleme!

– Haza kell mennem, a mamám vár.

– Jól van, itt már úgysem segíthetsz! – intett búcsút Ewin. – És ne aggódj, Mira vissza fog jönni!

Nyúlka bólintott, de bólintása szomorú és reménytelen volt. Elugrándozott.

A tündérházaspár alkonyattájt érkezett haza, Mira eltűnésének hírét rosszul fogadták. Ilma ájultan rogyott férje karjába, aki szintén alig tartotta magát. Mikor Ilma felocsúdott, sírógörcsöt kapott.

– Ó, drága Mirám! Nem látom többé! Örökre elvesztettük!

– Ej, no, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni… Elmegyünk Uwóhoz, ő megmondja, mit tegyünk…

– Borzon uram, engedd meg, hogy veletek tartsak! – ajánlkozott hevesen Edgár.

– Ugyan, fiam, indulj szépen a palotádba, ez a mi dolgunk!

– Ha kell, a világ végére is elmegyek, és megmentem Mirát! Fel nem foghatom, miért rettegsz annyira attól az Északi Varázslótól, te, aki hatalmas mágus hírében állsz! – szólt Edgár enyhe megvetéssel.

– Bátor, nagyon bátor, hercegem! – vágott vissza Borzon. – Hatalmas mágus vagyok, de azt nem állította senki, hogy nincs nálam erősebb! Az Északi Varázslóról nem tudunk semmit! Semmit az égvilágon! Nem tért vissza senki, aki megkísérelt eljutni hozzá! Ő megfejthetetlen rejtély! Csak egy biztos: a varázsereje óriási, meglehet legyőzhetetlen! Felkeressük Uwót.

– Engedd, hogy segítsen! – kérte Ilma. – Megnyugtatna.

– Nem bánom, velünk jöhet – egyezett bele Borzon. – Induljunk – kiléptek. – Te nem tudod, ki az az Uwo, igaz?

– Mira emlegette néhányszor… – Edgár óvatosan ejtette ki a lány nevét, nem akarta még jobban felzaklatni Ilma asszonyt. Ám ő mély apátiába süllyedt, nem figyelt rájuk.

– Mira folyton beszél, be nem áll a szája! – ingatta fejét a tündér. – Mindenesetre néhány dologra fel kell hívnom a figyelmedet. Uwo a bölcsek bölcse köztünk. Nagy tiszteletnek örvend. Bizonyára furcsának tűnik majd a szemedben… Uwo kissé, hogy úgy mondjam, házsártos. Talán mert már nagyon vén. Arra kérlek, csak akkor szólj, ha kérdez, s tedd pontosan azt, amit parancsol. Üdvösebb nem magadra haragítanod.

Megérkeztek. Uwo barlangban lakott. Odabenn teljes sötétség honolt. Uwo nem szerette a fényt.

– Á, látogatók! – recsegte egy repedtfazékszerű hang. – Gyertek csak, gyertek!

– Légy üdvözölve, Uwo! – köszönt a három tündér, és mélyen meghajoltak.

– Ti is, ti is, barátaim... Egy ember az ott veletek?

– Egy ember, Uwo, de nem ellenségünk – mentegette a tündér Edgárt.

– Elég, barátom. Bízom az ítélőképességedben – mondta kegyesen Uwo. – Mi szél hozott?

– Bölcs Uwo, a segítségedre van szükségünk! A lányunkat, Mirát…

– Igen, igen, tudok az esetről. Mindent láttam álmomban.

– Mit tehetünk, nagy Uwo?

– Az Északi Varázsló szemet vetett Mirára, barátom. A szépséges Mirára. Ezentúl még egy dolgot tudunk az Északi Varázslóról: nagyon jó ízlése van. Megtetszett neki Mira. Megértem. Lennék csak ezer évvel fiatalabb! Na, de ez nem tartozik ide… Az állandóan fecsegő Mira. Akiben szikrányi tisztelet sincs az öregebb iránt…

– Uwo, kérlek… – próbálta Borzon visszaterelni a vén gondolatait a megfelelő mederbe.

–… annál több tehetség a varázsláshoz – folytatta Uwo zavartalanul. – Érted már, barátom?

– Nem – vágta rá a tündér ingerülten. Mirát elrabolták, Uwo meg rébuszokban beszél!

– A kulcsszó a varázserő! Az Északi Varázsló Miráért cserébe a varázserődet fogja követelni, és a feleségedét, és a fiadét! Eszes fickó az ebadta! Jól kifundálta! Ha nem vagy hajlandó megadni neki, amit kér, még mindig ott van neki Mira. A csiszolatlan gyémánt. Csodálatos terv! Szavamra, szeretnék megismerkedni ezzel az Északi Varázslóval!

– Nekem nincs kedvem dicshimnuszt zengeni a fickóról! Vissza akarom kapni Mirát! – mondta Borzon ellentmondást nem tűrőn.

– Nem léphetsz a birodalmába! – figyelmeztette a barlang fekete mélyéről Uwo. – Nem kockáztathatjuk a léted! Szükségünk van valamennyi varázstudónkra!

– Hát nincs remény? – kiáltott a tündér kétségbeesetten. Felesége a karjába kapaszkodott.

– Az ember.

– Tessék?

– Az ember menjen helyetted.

– Vállalod? – fordult a tündér Edgárhoz. Az sem zavarta, hogy a sötétben az orráig se lát. – Örökre hálásak leszünk neked!

– Vállalom, Borzon uram! De csak, ha hozzám adod a lányod!

– Legyen úgy! – vágta rá a tündér, bár a hideg rázta a gondolatra, hogy Mira egy ember felesége legyen. Ám ezzel ráér foglalkozni, majd ha Mira újból köztük lesz.

– Visszahozom őt, úgy éljek! – fogadkozott Edgár.

Uwo reszelős kacagása soká visszhangzott fülükben.

Edgár lehajtott fejjel bandukolt. Mióta elbúcsúzott a tündérektől, egy teremtett lélekkel sem találkozott. Immár két hete. Csak megy, megy, megy északnak.

Havazni kezdett. Kérlelhetetlenül. Sűrű, hatalmas pelyhekben szakadt a hó. Szél süvített, tombolva ráncigálta az ernyedt pelyheket, melyek engedelmesen csapódtak Edgár arcába. Megállt. Körülnézett. Hátrált néhány lépést, majd elégedetten felnevetett. Ahol most állt, nem esett a hó, ellenben karnyújtásnyira igen. Láthatatlan fal tartotta kordában a vihart. Nekiveselkedett, az éles jégszilánkok, és a dermesztő szél közé vetette magát. Halk gongütést hallott. Már az előbb is megütötte fülét a furcsa hang, de túlságosan lekötötték gondolatai, azt hitte, képzelődik. Most már meg mert volna esküdni, hogy az Északi Varázsló birodalmának földjét tapossa.

Hamarosan elvesztette időérzékét a hóban, mely alulról térdig ért, felülről folyamatosan szakadt. Megtorpant. Valami nem ide illő zaj… Vagy nagyon is ideillő? Farkasüvöltés! Olvasott már ilyesmiről: a farkasok, mikor nem találnak elég táplálékot, az emberhúsra is rákapnak, sok-sok utazó esett farkashordák áldozatául. A szél egy pillanatra szétfújta előtte a havat, meglátta a fenevadakat. Hárman voltak. Felé rohantak. Edgár mérlegelte a helyzetet. A bátorsággal nincs baj. Elképzelhető, hogy le is tudná győzni őket. Másfelől ott van Mira. Aki vár rá, aki talán förtelmes kínokat áll ki… Aztán hölgyeket megmenteni mégis lovagiasabb tett, mint farkasokkal viaskodni… Az erejét is tartalékolnia kell… Egyszóval futásnak eredt.

Rohanás közben újabb gongütés hangzott fel, a zuhogó havat zuhogó eső váltotta fel, a levegő is enyhébb lett. Úgy tűnt, a farkasok felhagytak az üldözéssel. Edgár lassított, kifújta magát. Kibújt vastag kabátjából. Nem volt kedve cipelni, valami azt súgta, nem lesz már szüksége rá. A közelben óriási odvas bükkfa árválkodott, néhány csenevész levél himbálózott ágain. Belegyömöszölte a kabátot a fába. Elindult. Elégedett volt önmagával. Jól eltüntette a nyomait. Épp belevágott kedvenc melódiájának fütyörészésébe, mikor valaki krákogni, köhögni, fuldokolni kezdett mögötte, mint akinek torkán akadt a falat. A kardjához kapott. Nem látott sehol senkit. Csak a fa volt ott, amögött pedig nem rejtőzhettek el. Minden olyan volt, mint előbb. Bár, úgy emlékezett, a fa kicsit jobbra állt tőle, most meg balra hajladozik. Biztosan ő tévedett. Elvégre a fák, és egyáltalán a növények nem szoktak csak úgy ukmukfukk helyet változtatni. Megvonta a vállát, elfordult. Ám ekkor ismét köhögni, prüszkölni kezdett – a bükkfa! Végre megkönnyebbülten kiköpte az erőszakkal belégyömöszölt ruhadarabot. Edgár alig tudta elkapni a fejét a repülő nagykabát elől. – Mi a fene?! – kiáltott, csodálkozva meredt a fára. Az megrezegtette az ágait olymódon, hogy értelmes szavakat susogott Edgárnak. Még ha nem is nyájas baráti szavak voltak ezek…

– Mit képzelsz, fajankó! Nem, még arra sem vagy érdemes, hogy fajankónak tituláljalak, te, te… útszéli cserje!

Gyökereit egymás után emelgetve, recsegve-ropogva, de elég gyorsan araszolt a királyfi felé. Hangosat suhintott a levegőbe, mire kisvártatva két másik ugyanolyan fa bukkant elő az esőfüggöny mögül. Vészjóslóan meregették ágaikat. Edgár kínosan mókásnak ítélte a szituációt: a fák elől menekülő királyfi, ezért a lehető legrövidebb úton kívánta lezárni az ügyet. Támadt is egy jó ötlete. Ügyesen a három matuzsálemfa közé került.

– Gyertek, ti vén rőzsénekvalók! – bőszítette a fákat. Sikerrel. Esztelenül rontottak rá, mint éhes kutyák a csontra. Óvatlanok voltak, és öreg ágaik összegubancolódtak, hogy még mozdulni sem bírtak. Edgár könnyűszerrel kibújt hevenyészett gyűrűjükből.

– A viszont nem látásra, cseppet sem kedves bükkurak! – intett búcsút nevetve. A fák veszekedését még soká hallotta.

– Szállj le a gyökereimről, fafej!

– Jaj, ne húzd az ágaimaaaat!

– Eresszetek már el! Eh, megmondom a gazdánknak, hogy készíttessen belőletek kalapácsnyelet, ti korhadékok! Ajjajjaj! Nem élem túl a szégyent, hogy egy ilyen kis csíra túljárt az eszünkön! Csapott volna belém a villám, amikor veletek lepaktáltam!

– Mit ágálsz, téged legalább nem akart eldugaszolni!!!

Edgár valahogy megsajnálta a szerencsétlen kétszikűeket, de mit tehetett volna? Neki meg kell találnia Mirát! Azt azonban megfogadta, hogy ezentúl nagyobb tisztelettel lesz a fák, sőt bokrok és füvek iránt…

Ment, mendegélt, útja egyhangúan folyt, mint az eső. A gongütés kissé megijesztette. Már tudta, ismét nehézségre számíthat. Figyelmesen nézett körül. Sivatagban volt. Forróságban. Ruhájából párafelhők kúsztak elő. Nekivetkőzött az időnek. Remélte, nem lesz újabb gong, mely újabb melegedést jelez… Ekkor vágták orrba. Hanyatt esett. Nem látott senkit. Rúgás érte az oldalán, megragadták, a levegőbe emelték, messzire hajították. Edgár mindeközben gondolkozott, hogyan tehetné egyenlőbbé a küzdelmet. Megszületett a terv. Kivitelezéséhez azonban feltétlen lábra kellett állnia. Mikor földet ért, eszméletlenséget színlelt. Még egyet rúgtak a veséjébe, megtapogatták a nyakát, él-e, felhúzták a szemhéját, belebámultak a szemébe – ő senkit sem látott –, aztán békén hagyták. Edgár érezte a tanácstalanságot a levegőben. Kihasználta az alkalmat, felpattant, rohant vissza az esőbe. Ott megállt, kivonta kardját, várta a támadókat. Azok kicsit késlekedtek. De Edgár terve bevált. A láthatatlanok immár láthatóvá váltak azáltal, hogy az esőcseppek végigfolytak rajtuk. Hárman voltak. Edgár hiába próbálta elérni őket a fegyverével, túl gyorsan mozogtak. Hamarosan ki is ütötték a kardot a kezéből. Sebaj, gondolta a királyfi, kézitusában úgysincs nálam jobb, hehehe! Ezt keletről érkezett udvari küzdősport mestere is tanúsíthatta volna, aki birodalomszerte elismert harcművészt faragott belőle. Néhány perc múlva három megvert, elázott láthatatlan hevert körülötte a földön. Békülékenyen emelték fel a kezüket, és kegyelmet kértek. Edgár elfogadta megadásukat. Ezután különös dolog történt. Először az egyik, majd mindhárom láthatatlan kuncogni kezdett, végül már éktelenül röhögött. Edgár értetlenül szétnézett. Meglátta a bükkfákat. Gyökerüket a másik törzsének vetve igyekeztek megszabadulni egymástól. Edgár otthagyta a nem mindennapi gyülekezetet. Harcos és láthatatlan ellenfelei a földet csapkodták széles jókedvükben.

Edgár a kegyetlen sivatagi forróságban egy dűnére kapaszkodott fel. Szomjas volt és kimerült. A bucka tetején kellemes, lágy dallamsor köszöntötte, lélegzete elakadt az elé táruló látványtól. Gyűrű alakban erdősáv övezett egy virágágyásokkal, bokrokkal díszített kertet, amelynek közepén elefántcsont-torony magasodott. Gyöngyházfénye tündökölt a napsütésben.

Edgár ámulva botorkált le az erdős lankává szelídült magaslatról. Megkönnyebbülve tapasztalta a hőmérséklet elviselhetővé csökkenését. Örömét tetézte, hogy kristálytiszta vizű forrást lelt a fák közt. Lepihent. Este akart belopózni a toronyba. A torony csúcsát nézte, mely jóval a fák fölé nyúlt. Elképzelte, milyen lehet ott élni. A megtestesült idillben, távol a világtól, saját törvények szerint. Kicsit irigyelte a tulajdonost. Saját törvények, feddte meg magát nyomban. Rossz törvények azok, amelyek szerint bárkit elrabolhatunk az otthonából! Megengedhetetlen, elfogadhatatlan. Még ha ilyen helyre hozzuk is…

Fél szemét a környező fákon tartotta, de hamar belátta, azok egészen hétköznapi, földbegyökerezett fák. Gondtalan álmodozásba merült.

Leszállt az est. A madarak utolsó dalukat fújták. Edgár fától fáig, rózsabokortól rózsabokorig lopózva közeledett a toronyhoz. Gyakran fülelt, nem hallja e láthatatlan őrszemek lépéseit. Ám minden néma, dermedt mozdulatlanságba burkolózott. A falhoz lapulva megpróbálta a kaput. Zárva volt. Tanácstalanul topogott. Szerencsére a feje fölött, nem is túl magasan észrevett egy nyitva felejtett ablakot. Bemászott.

Kicsiny lakószobába került. Bizonyára egy szolgáló lakása lehetett, mert a berendezés kényelmes volt ugyan, de nem fényűző. Falrengető robbanás rázta meg a kertet. Edgár kilesett. Ahol néhány másodperccel ezelőtt állt, most mély kráter komorlott. Nagyot nyelt. Hát mégis tudják, hogy itt van? Lépteket hallott az ajtó felől. Fegyveréhez kapott, s ekkor jutott eszébe, hogy kardja az esős övezetben maradt. Beszédfoszlányok szűrődtek be:

– Hallottad?

– Persze… Néha komolyan az idegeimre megy!

– Ugyan! Kicsit dilis, de amúgy rendes pacák. És még csak fél hét van…

Elhaladtak a szoba előtt, Edgár felsóhajtott. Mielőbb kerítenie kell valami önvédelmi eszközt, figyelmeztette magát. Résnyire nyitotta az ajtót, kilépett a folyosóra. Csigalépcső vezetett a felsőbb szintekre. Módszeresen átvizsgált minden helyiséget és zugot, meglapult a sötét sarkokban, ha hangokat hallott, egyébként pedig lenyűgözte a visszafogottan elegáns berendezés – különösen a fegyvergyűjtemény, amelyből kölcsön is vett egy kardot. Órák óta bolyongott az épületben, de Mirát nem találta. Egyre idegesebb lett. Már a rejtőzködés legkisebb szándéka nélkül rontott a termekbe, szobákba: azzal is megelégedett volna, ha talál valakit, akit jól elagyabugyálhat. De egy legyet sem talált. Belerúgott egy díszes faajtóba…

Mira az ablaknál ült, sálat kötött. A párkányon gyertya világított. A tündér halkan dúdolt, mikor beszakadt az ajtó…

Mira sikított, Edgár berontott. Egy pillanatig meglepődve bámultak egymásra.

– Na végre! – kiáltott Edgár. – Nem vagy többé rab, felejtsd el a szolgaságot, a kényszermunkát…

– Edgár! Mit keresel te itt? Miért nem üzentél, hogy jössz?

– Üzenni? Jó vicc! Mégis mit gondolsz? Meglepetést akartam szerezni, tündérkém! De félre a tréfával. Induljunk most rögtön!

– Hova?

– Természetesen a Rombuszerdőbe! Azért jöttem, hogy kimentselek!

– Kiments? Hát nem érkezett meg a galamb?

– Milyen galamb?

– A postagalamb! – majd mást kérdezett a tündér: – Edgár, mikor indultál megkeresni engem?

– Még az eltűnésed estéjén.

– Akkor minden világos! – huppant egy öblös karosszékbe Mira. – Tudhattam volna, hogy apámék nem teketóriáznak! De ki gondolt akkor erre? Minden olyan gyorsan történt… Edgár! Apámék azóta biztos megkapták a levelemet. Sajnálom, hogy hiába fáradtál…

– Miket beszélsz?

– A levélben megírtam, hogy jól vagyok s nem szándékszom hazamenni.

– Megőrültél?

– Kiválóan érzem itt magam.

– Mira – lassan tagolta a szavakat –, úgy látszik, te nem tudod, hogy téged az Északi Varázsló tart a karmában!

Mira nevetett: – Ó, neki nincsenek karmai!

Edgár már látta, hogy nehezen fognak zöldágra vergődni, ám mielőtt eltöprenghetett volna a miérten, Mira belékarolt, és maga után húzta: – Gyere!

Keskeny csigalépcsőn haladtak fölfelé. A királyfi sejtése szerint a torony csúcsához közelítettek. Egy kanyarulat után vastag, tömör faajtó állta útjukat. Mira kopogott. Odabenn felrobbant valami, valaki dühösen felkiáltott. Mira ijedten kapta szája elé a kezét.

– Ki van ott? Megmondtam, hogy tilos zavarni! – mennydörögték az ajtó mögül.

– Én vagyok – a tündér hangja kissé remegett. – Nincs baj, ugye?

– Mira! – lágyult meg a szigorú ismeretlen. – Tudod, hogy dolgozom!

– Fontos dolog történt… – Csend. – Bejöhetek?

– Egy pillanat, nyitom.

Edgár és Mira várakoztak. Múltak a percek. Egyszerre irtózatos csörömpölés zaja hallatszott, majd rázkódni kezdett a fal és a lépcső. Végre elült a robaj, és feltárult az ajtó. Egy terem nagyságú toronyszobában voltak. Körös-körül polcok könyvekkel, üvegedényekkel, lombikokkal, ampullákkal. Középen ismeretlen rendeltetésű gépezetek, állványok. Átellenben lépcső vezetett a galériára, azon látcső a csillagok vizsgálatára, ugyanis a szoba fölött üvegkupola láttatta az eget.

– Mira, ne haragudj, amiért úgy rád förmedtem – Az állványok mögül fekete ruhás alak sietett eléjük. – Majdnem sikerült a kísérlet.

– Jaj, ha tudtam volna!

– Semmi baj. A képletek lejegyzését már korábban abbahagytam, később úgysem rekonstruálhattam volna a folyamatot. De legalább bebizonyosodott, hogy van értelme a próbálkozásnak!

– Örülök.

A feketeruhás felfigyelt Edgárra. – Ki ez itt veled? Nálam dolgozik? Még sosem láttam. Vagy igen?

– Nem, még nem találkoztatok – mosolygott Mira.

– Csak nem most érkezett? – ráncolta gondterhelten a homlokát a másik.

– De! – kacagott a tündér, beljebb tessékelte Edgárt.

– El kell küldeni! Nincs több hely!

– Ő Edgár!

– Ismered ezt az embert? – A feketeruhás meglehetős féltékenységgel nézett a királyfira, Mira pedig neheztelőn rá. Erre gyorsan kutatni kezdett az emlékezetében. – Edgár… Edgár… Edgár! Ó, a herceg! Hát persze! Mira sokat mesélt rólad. Kerülj beljebb! Nem is, menjünk inkább egy kényelmesebb szobába.

Egymás mellett haladtak, széles folyosón, mely hosszan nyújtózott előttük, mindkét oldalon legalább tizenöt kétszárnyú ajtó sorakozott. Lehetetlen, hogy még mindig a toronyban járjunk, töprengett Edgár.

Pazarul berendezett társalgóban foglaltak helyet. Az asztalon frissítők, gyümölcsök. A beszélgetés azonban akadozott. A feketeruhás elmélázva nézett ki az ablakon, Mira csak mosolygott Edgárra, aki nem igazán tudta, mi folyik körülötte.

– Igor, nem felejtetted el a ma esti bált, ugye? – fordult Mira a feketeruháshoz.

– Hogy mondod?

– Szakadj végre el a képleteidtől! – nevetett Mira. – Vendégünk van! És az estélyt se felejtsd el!

– Inkább dolgoznék… – dünnyögte Igor.

– Semmi szín alatt! Jót fog tenni egy kis kikapcsolódás. Vagy be akarsz csavarodni odafönn a toronyszobában? Hallottam a robbanást!

Igor nem szólt.

– Régebben az itteniek folyton panaszkodtak! – a tündér már Edgárhoz beszélt. – Ha nem sikerültek a kísérletei, mérgében kidobálta a lombikokat az ablakon, amik aztán felrobbantak a kertben. Egyszer majdnem levegőbe repítette a kertészt! Úgyhogy bevezettük a négytől kilencig tartó kijárási tilalmat – kuncogott. Aztán morcosan Igorra nézett. – Ma tönkretetted a legszebb rózsámat! Igazán vigyázhatnál a virágokra!

Igor hümmögött. Edgár nagyot nyelt.

– Ó, ilyen későre jár?! Mennem kell! Ti nyugodtan beszélgessetek! – Mira kiszaladt a szobából, Edgár megkövülten bámult utána.

– Én is ott voltam… a kertben… – motyogta kisvártatva.

Igor meglepetten tekintett rá. – Nem tehetek róla, gyakran elfelejtem, hogy nem egyedül élek. Végül is a magány miatt költöztem ide. Hogy ne zavarjon senki. Ezért építettem a tornyot. De egyre többen jöttek. Kertészek, akik szívesen ápolják a kertet, szakácsok, akik szívesen főznek… Ma már annyian vannak, mint égen a csillag – lemondóan legyintett.

– Te építetted a tornyot? – húzta össze a szemét Edgár.

– Na jó, az túlzás, hogy építettem, inkább teremtettem, vagy idevarázsoltam, ha úgy tetszik.

– Hisz akkor te vagy az Északi Varázsló! – szólt a királyfi egyre emelkedő hangerővel. – Miért titkoltad eddig? – már ordított. Figyelmét elkerülte Igor furcsa kézmozdulata. Megpróbálta kirántani kardját, de az meg se mozdult, mintha csintalan gyerekek beleragasztották volna a hüvelybe.

– Mit gondoltál, ki vagyok? – kérdezte a varázsló.

– Mit tudom én! Hiszen Mira Igornak szólított! – még mindig a kardot rángatta.

– Mert ez a nevem. Azt képzelted, Északi Varázslónak hívnak? Az nem is név. Hagyd már azt a kardot. Nem tudsz megtámadni engem. Ígérem, neked sem esik bántódásod. Ritkán vagyok vérszomjas kedvemben.

Edgár rápillantott. Végre felfogta a helyzet abszurd voltát: egy daliás fickót látott maga előtt, aki bármelyik királyi udvar lovagrendjének díszére válna, aki enyhe gúnnyal, mégis jóindulattal tekint rá, és aki nem más, mint a nagy Északi Varázsló. Ha akarná, könnyedén elpusztíthatná őt, Edgár herceget, az elefántcsonttoronnyal, a sivataggal, akár még a végtelen hómezővel együtt is. Visszaroskad a székbe. Fegyverrel támadni egy mágusra – már szégyellte bolondságát.

Igor ezentúl ügyet sem vetett rá, tenyerébe támasztotta állát, a szélben hajladozó fákat nézte a távolban, néha sóhajtott, vagy idegesen rázta a fejét. Edgár önkéntelenül a karosszéke mélyére lapult, mikor a varázsló felkiáltott: – Megtaláltam! – és kirohant a szobából.

Engem jól itt felejtettek, gondolta Edgár herceg. Megpróbált türelmesen várakozni, de képtelen volt. Le-föl járkált. Az a határozott érzése támadt, hogy itt rá semmi, de semmi szükség nincs. Szerette volna megkeresni Mirát, hogy beszéljenek, de nem merte elhagyni a biztonságos helyiséget, még itt is félve közelített a tárgyakhoz. Hallott elég elrettentő mesét a mágusok sajátos humoráról… Most, hogy találkozott Igorral, mindent készséggel el is hisz.

Sok idő múlva lassan nyílott az ajtó. Mira sápadt arca tűnt föl, szemeiben szívből jövő megbánás.

– Te még itt vagy? Annyira sajnálom! Rengeteg dologgal kellett ma foglalkoznom, teljesen elfelejtettem, hogy…

– Hogy itt vagyok – fejezte be helyette Edgár.

– Bocsáss meg – hajtotta le a fejét a tündér.

– Mira, nem örülsz nekem?

– Dehogynem! Olyan jó, hogy meglátogattál! Csak mondd, hogy nem haragszol!

Edgár megnyugtatta. Hogyan is haragudhatna valakire, akinek ilyen zöld szemei vannak.

– Jöjj, megmutatom a szobádat, lepihenhetsz az estély kezdetéig! – Mira kézen fogta, újabb folyosókon, lépcsőkön vezette. Útközben megálltak, Mira megszólalt: – Ez Edgár herceg, a barátom és vendégem! Gondotok legyen rá, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben! – Edgár zavarban volt, ő nem látott senkit. – Ne aggódj, – mosolygott Mira – néhány órán belül hozzászokik a szemed az itteni viszonyokhoz, akkor te is láthatod őket.

– Kiket?

– Mindenkit, aki itt él. És a kastélyt is.

– Kastélyt?

– Igen, ahol most járunk. Ez már nem a torony.

– Sejtettem.

– Nem csalódtam benned! Holnap akár kívülről is megnézheted. A kastély kizárólag hajnalban látszik néhány percre, mikor bizonyos szögben vetül rá a fény. Igor nem akarta tönkretenni a tájat. Kezdetben csak a torony létezett, de egyre többen akartak nála maradni, ezért kénytelen volt telepíteni egy újabb épületrészt. És Igort kivéve, aki sokáig itt él, szintén láthatatlanná válik a máshonnan érkezők előtt. – Betessékelte a herceget egy lakályos, tágas vendégszobába. – Érted fogok küldeni valakit, és együtt megyünk le a bálterembe.

Edgárt várakozás közben elnyomta az álom. Vízcsobogásra ébredt. Néhány pillanatig nem tudta, hol van. Észbekapott: hisz megtalálta Mirát! Mintha keserű mellékzöngéje lett volna a szavaknak… Elhessegette a borús gondolatokat. Megkereste a helyiséget, ahonnan a csobogás hallatszott. Fürdőszoba volt. Odakészítve egy váltás ruha, amit a frissítő fürdő után fel is öltött. Az erkélyről nézte a kertet. Határozottan úgy érezte, más színben látja a világot. Nyílt az ajtó. Egy lány jött be tálcával. – Mira, a tündér finom falatokat küldött neked. – mosolygott, az ajtóból visszafordult: – Hamarosan hozzá vezetlek.

A lányt követve tátva maradt a szája a csodálkozástól. Ahogy Mira ígérte, végre feltárult előtte ez a titokzatos birodalom. Különös teremtményeket látott, akik csoportokba verődve beszélgettek, nevetgéltek, vagy komoly képpel siettek dolguk után.

Mira lakosztálya egy másik szárnyban volt, nyugalmas, csendes részen. Edgár az ajtó előtt várakozott. Töprengett a sok idegen szerzeten, kifélék, mifélék? Egy biztos: nem emberek. Ha abból indul ki, hogy Mira tündér, Igor pedig az Északi Varázsló… Eddig jutott. Mira lebbent elé. Nem túlzás: sárga estélyi ruhája a földet súrolta, a tündér lebegni látszott.

– Húha! – nyögte Edgár.

– Mehetünk? – kacagott a tündér.

Az előbb még népes folyosók kiürültek. A herceg meg is jegyezte.

– Megkezdődött a bál! – válaszolt Mira.

– Álarcosbál lesz?

– Miből gondolod?

– Nem is tudom… – visszakozott Edgár.

– Hercegem! Előlem nem rejthetsz el semmit! A tündériskolában gondolatolvasást is tanítanak ám! Ne akard, hogy alkalmazzam rajtad, mert valószínűleg kellemetlen lenne mindkettőnk számára!

– Általam ismeretlen lények gyűltek itt össze ma este – vallotta be Edgár.

– Az északi területek halhatatlanjai. Legalábbis azok, akiket Igor személyesen ismer. A Rombuszerdőből kizárólag jómagam büszkélkedhetem ezzel.

– Én mit keresek köztetek? – komorodott el Edgár.

– Az események kedvező alakulása folytán a mai estély a te tiszteletedre szól. Te vagy a díszvendég! De miért lettél szomorú?

Edgár vidámságot erőltetett magára. Egy tündér úgysem értheti, hogy egy ember miért szomorú a halhatatlanok között. – Csak eszembe jutott valami. Nem fontos.

– Később visszatérünk rá, most érezzük jól magunkat! Egyébként az est végére meglepetést tartogatok számodra!

Széles lépcsősor tetején álltak, mely óriási, majdhogynem gigantikus méretű bálterembe vezetett. Ám a vendégek ezt is dugig töltötték. Mira és Edgár elindultak lefelé. Egyszerre minden szem rájuk szegeződött – némelyik lénynek csupán egy szeme volt, másoknak kettő, három, négy, sőt több… Taps és éljenzés zúgott föl. Mira sugárzott a boldogságtól, ő is tapsolt Edgárnak. A herceg majd’ elsüllyedt szégyenében. Ő nem érdemelte ki az ilyen fogadtatást, mi lesz, ha kiderül, nem is az, akinek hiszik?

Mira csendre intette a vendégeket.

– Barátaim! Megfeledkeztünk arról, hogy Edgár nem lehet tisztában az okkal, ami arra késztet bennünket, hogy tiszteletünket és szeretetünket imigyen nyilvánítsuk ki…

A tömegből baráti kacagások-kuncogások hallatszottak.

– Majd megtudja! – kiáltott valaki, mire harsány nevetés tört elő.

– Éljen a jövő! – rikkantotta más.

– A jövő! A jövő! A jövő! – skandálták a jelenlévők.

A kedélyek lassan lecsillapodtak. Edgár és Mira elvegyült a tömegben. A herceg igyekezett minimális feltűnést kelteni, nyakát behúzta, szemét lesütötte. De így is bőven kijutott a vállveregetésből, kézszorításból.

Zene csendült fel. Az örökkévaló kvartett legkisebb tagja fél- a legnagyobb három méter magasságú lehetett, a bőrük sárga, piros, zöld, illetve kék színű, a billentyűsnek legalább tíz ujj volt mindkét kezén. Gyors ütemű játékuk táncra csábította a legtöbb bálozót.

handa-banda

Handa-banda (csökkenő sorrendben):
1. Méla Béla, az óriás: billentyűk;
2. Sokkarú Lábatlan, a szárazföldi polip: ütős- és rázós hangszerek;
3. Vörös Paca, a díva: ének;
4. Rokk Ervin, a manó: basszusgitár

Edgár herceget azonban igazándiból más izgatta. Míg Mira néhány vendéggel csevegett, egyre törte a fejét. Végül nem bírta tovább, félrevonta a tündért. – Ha jól értelmezem az előbbi jelenetet…

– Jól értelmezed! – vágott a szavába nevetve Mira.

– Te ismered a jövőt? Az én jövőmet? – Edgár szeme mohón csillogott.

– Ühüm.

– Mondd el!

Mira a fejét rázta: – Azt nem lehet.

– Kérlek!

– Mira bíztatón nézett rá, Edgár megértette, és kérdezett. – Király leszek?

Bólintás.

– Jó király?

Bólintás és mosoly.

– És boldog?

– Elég! – nevetett Mira. – Nem lenne hasznos, ha többet tudnál! Nézd, ott van Igor! Menjünk oda hozzá!

Az Északi Varázslónak egy női szellem éppen arról panaszkodott, hogy a bőre még szellem viszonylatban is túlságosan átlátszó, és hiába próbálkozik mindenfélével, még egy árnyalattal sem sikerült sötétítenie. Igor segélykérőn pillantott Mirára.

– Igor, micsoda dolog ez? Nem is foglalkozol a díszvendégeddel! – lépett közbe a tündér.

Miközben a szellem új beszélgetőpartner után nézett, és Igor fellélegzett, Mira folytatta.

– Képzeld, Igor, mi történt! Rendes délutáni körrepülésemet végeztem éppen... Edgár, te nem tudhatod, hogy mindennap körberepülöm a birtokot, hogy lássam, minden rendben van-e. Hát ma is így volt. Minden szép és jó. Mígnem találkoztam a fákkal. Gyanúsak voltak. Közelebb hívtam őket, érthető okokból nem akartam berepülni az esős övezetbe. Nem mozdultak. Kérdem, mi bajuk? Nem válaszoltak. Nézem, nézem őket, végül fel is fedezem a hibát: összegubancolódtak az ágaik, mint a száz éve fésületlen haj! Moccanni sem bírtak! Csak bontóvarázslattal szabadíthattam meg őket! Szegény, drága, jó bükkbarátaim! Majd’ a szívem hasadt meg, mikor hallanom kellett tisztességben megöregedett tagjaik recsegését, ropogását! Mondd, ki lehetett az a garázda, szadista vandál, aki képes volt ezt tenni velük?!

– Őket kérdezd - vonta meg a vállát a varázsló.

– Kérdeztem, de nem hajlandók elárulni!

– Ez esetben ne is firtassuk. Hiúak és szenilisek, mindennek tetejébe harciasak és buták, de az ellenkezőjét képzelik magukról. Megérdemelték, amit kaptak.

– Hogy mondhatsz ilyet?

– Ez az igazság. Biztosan kikezdtek valakivel, és szégyellik a vereséget, ezért nem árulják el, ki járt túl az eszükön. Egyébként minden elismerésem az ismeretlené. Remélem a fáid ezentúl visszafogják magukat, különben el fogom távolítani őket a környékről. Mielőtt kárt tennének valakiben.

– Te sosem szeretted őket! Ha rajtad múlik, hagyod, hogy a Rombuszerdei Boszorkány felaprítsa őket tüzelőnek!

– Elfogult vagy, kedvesem, mert a te erdődből származnak.

– Éppen hogy nem vagyok elfogult!

– Ó, dehogynem!

– Kikérem magamnak!

A vitát Igor unta meg előbb. Megkérdezte Edgárt, valójában mi jövetelének célja.

– Azért jött, hogy hazavigyen! – válaszolt helyette hevesen a tündér.

– El akarsz menni? – a varázsló átható tekintettel nézett rá.

– Még meggondolom… Na jó, nem… De néha úgy felbosszantasz!

– Hát akkor?

– Edgár előbb indult, mint ahogy a galamb megérkezett a levelemmel…

– Pedig az egy fénysebességű galamb volt... – Igor mondani akart még valamit, de közéjük furakodott egy kicsi, kerekhasú, rikító kék köpenyt és cilindert viselő figura.

– Ó, Igor, azonnal gyere velem! Képzeld, iszonyatos vitába bonyolódtam azzal az ostoba Lufilénnyel a Bölcsek Kövének mechanizmusát illetően! – affektálta. – Te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem! Kövess! – maga után ráncigálta a varázslót.

Edgár épp kortyolt a zöld, gyöngyöző, s minden bizonnyal bódító italból, amelyet nem szolgált fel senki, mégis időről időre a vendégek kezében termett, mikor a cilinderes felrikoltott valahol a tömegben: – Nekem volt igazam! – A zene elhallgatott, pisszenés se hallatszott, csak valami egyre erősödő süvítés. A tömegből kivágódott egy kézzel, lábbal bíró rózsaszínű, gömb alakú halhatatlan, őrült sebességgel repesztett a plafon felé. Jó magasan a vendégsereg fölött szétdurrant. Darabjai lassan szállingóztak a levegőben… A részek azonban hamarosan újrarendeződtek, és Lufilény széles vigyorral a képén huppant a padlóra.

– Hogy volt, Lufilény! Hogy volt, Lufilény! – tapsolt az elragadtatott sokaság.

Lufilény meghajolt. – Következő durranásomat kiváló házigazdánknak ajánlom! – kiáltotta, mielőtt megismételte a mutatványt. A nézők őrjöngtek.

– Igor, mutass te is valamit! – ordított egy italtól rekedt hang.

– Ne kéresd magad, öregfiú! – süvöltötte más.

Igor kelletlenül biccentett. – Na, jó. Erre a varázslatra véletlenül akadtam rá. – És a terembe varázsolta a tengert. Egy korallszirt körül színes halrajok úszkáltak. A halhatatlanok visszafojtott lélegzettel bámultak. Egy csáp nyúlt fel, hogy végigsimítson egy teknősbékán.

– Tilos hozzáérni! – figyelmeztette Igor. – Széttörik a varázslat.

Valaki velőtrázón felvisított: – Cápa! – A ragadozó alattomosan közelített, hogy a gyanútlan halakra vetesse magát. – Te nyavalyás! – felkiáltással egy pohár repült a vízalatti vadász felé, s alaposan el is találta – a varázslatot. Szikrázó-csillámló darabokra mállott, felszívódott a levegőbe.

– Ki volt ez a barom? – tudakolta egy kevéssé barátságos hang.

A pohárdobáló nem jelentkezett, ellenben a kis közjáték jelezte, hogy a vígság tetőfokára hágott.

Edgárnak mindinkább az volt az érzése, hogy Igor, azaz az Északi Varázsló előkelő helyet foglal el a halhatatlanok rangsorában.

– Varázserő tekintetében valóban komoly tekintély. Rég kivívta a nagyrabecsülést. A Bölcsek Kövét is ő állította elő, aztán rábízta Krinolinra (a kék cilinderes), hogy ő továbbra is a kísérleteire koncentrálhasson. Igor valójában egy különc – vélekedett Mira.

– Te is nagyra becsülöd?

– Természetesen.

– És még?

–?

– Csak nagyra becsülöd?

– Nem csak…

– Értem… Mira, én holnap hazamegyek.

– Máris? Miért?

– Azt hittem, bajban vagy… de nincs szükséged rám, így van?

– Persze, hogy szükségem van rád, a barátom vagy!

– Akkor is a barátod maradok, ha nem leszek itt.

– Nem tarthatlak vissza, de szeretném, ha maradnál.

– Juhíjjj! – sivított egy alak, mire Edgárban meghűlt a vér. A többiek teret engedtek a piros-fekete lakkruhás, hosszú bojtos farkú, piros göndör hajú egyénnek, akinek homlokán két kis fekete szarv ékeskedett, bőre fekete volt, szeme égővörös. Fergeteges tánclépéseket produkált, szteppelt. A közönség ütemesen tapsolt. A zene a táncoshoz igazodott. Pörgött, forgott, asztalra hágott, a parkett szikrát vetett patái alatt. Mira elé perdült, magával ragadta, s olyan táncprodukciót improvizáltak, hogy az valami csuda.

tánc

A piros-fekete halhatatlan a szám végeztével visszapiruettezett a tündérrel Edgárhoz. Miközben mély, tüzes pillantását Mira szemébe fúrta, agyaras szájával csókot lehelt tündéri kacsójára, ezt mondta: – Még mindig te vagy a kedvenc partnerem… – s elszteppelt.

Mira megbabonázva bámult utána. – Hát nem édes?

– Ez ki volt? – nyögte leesett állal Edgár.

– A Parkett Ördöge!

Hajnal felé a zene elhallgatott. Mira a zenészek emelvényére lépett.

– Barátaim! Figyelmet kérek! Fontos bejelentést szeretnék tenni! Edgár? – hívta maga mellé a királyfit. Ünnepélyes hangon folytatta: – Ezennel tiszteletbeli halhatatlanként magunk közé fogadunk téged, Edgár herceg! Kijelentem és ígérem, hogy addig maradsz az élők sorában, míg úgy nem érzed, teljesítetted küldetésedet embertársaid között!

Tomboló éljenzés zúgott fel, kitörő örömmel üdvözölték az újdonsült tiszteletbeli halhatatlant. Edgár szeretett volna legalább néhány esetlen köszönő szót mondani, de nem jött ki hang a torkán. Csak szemei beszéltek.

Igor és Edgár csendben baktattak egymás mellett a lépcsőn. Mira a vendégeket búcsúztatta.

– Egy kérdés fúrja az oldalamat, Igor. Válaszolnál?

– Ki vele! Nehogy egészségügyi problémáid legyenek miattam.

– Miért kellett őt elrabolnod?

– Ha csak kétszáz évet töltenél az én bőrömben, az én hírnevemmel, megértenéd.

– Tényleg a tündérek varázserejét akartad?

– Bőven elég nekem a sajátom.

– Uwo úgy tudta.

– Nehogy azt hidd! Nagyon is tisztában volt ő a helyzettel, de a hozzá hasonló vén bölcseknél sosem tudhatod, mit miért mondanak, vagy tesznek, hajlamosak túlkombinálni a dolgokat. Egyébként nem szeretem, ha rablásnak titulálják ezt az ügyet. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy kényszerítettem Mirát, hogy a vendégem legyen. De bármikor szabadon távozhat.

– Világos.

– Hallom, indulni készülsz?

– Így van.

– Mira szomorú lesz.

Hosszú csend után Edgár hirtelen kifakadt. – Mondd, miért vagyok én ilyen szerencsétlen?! Megtettem ezt a hosszú utat fölöslegesen!

– Fölöslegesen?

– Úgy értem… szóval… sosem leszek olyan helyzetben, hogy meghálálhatnám nektek… Mirának… az ajándékot, melynek jelentősségét még fel sem fogtam…

– Mira nem is azért tette.

– Tudom. Csak hát, én azért jöttem, hogy elvigyem, és feleségül vegyem! Már akkor elhatároztam, mikor először találkoztunk!

– Mira tudott erről?

– Nem. Kellett volna?

– Talán nem ártott volna megemlíteni neki.

– Igazad lehet. De most már mindegy, nem engem szeret.

– Hallgass rám, herceg, meglehet, jobb is így! Gondolj bele! Mit szólnának az alattvalóid, ha egy tündért ültetnél birodalmad trónjára.

– Mi kifogásuk lehetne?

– Összesúgnának a hátad mögött: a királynénak szárnya van, a királynak meg nincs…

Edgár rábámult. Ó, te jó ég! Ezt elképzelni is borzalom! És ő erre eddig nem is gondolt! Ha így nézi, valójában szerencsésen alakultak a dolgok! – Amint kipihenem magam, indulok!

– Beszédes Fekete majd hazavisz.

– Ő ki? Sosem hallottam ilyen fura nevet.

– A lovam.

– Nahát! Köszönöm!

Edgárt sokáig elkerülte az álom. Zsongtak agyában a rendkívüli nap eseményei. Mikor lehunyta a szemét, feltűnt előtte Ava hercegnő arca. Maga a nyugalom… Mosolyogva aludt el.

A nap besütött az ablakon mikor felébredt. Kiugrott az ágyból. Fáradtságnak nyoma sem volt. A varázslóval már nem találkozott, ő már dolgozószobájába zárkózott. Beszédes Feketét elővezették az istállóból. Edgár meglepetten hőkölt hátra, mikor hangos jó reggelttel köszöntötte, bemutatkozott, és elmondta, hogy ő egy repülő ló.

Edgár elbúcsúzott Mirától, nyeregbe szállt. Beszédes Fekete hátrakiáltott: – Tündérkisasszony, hamarosan visszatérek! Kérlek, intézkedjél, hogy készítsék elő a déli abrakomat! – levegőbe emelkedett, aztán belevágott, és töviről-hegyire elmesélte élete történetét születése pillanatától (bár néha úgy rémlett, mintha az előttről is lennének emlékei) a mai reggelig, amikor szörnyű fejfájással ébredt, mert egész északa alig aludt az Elefántcsont Toronyból hallatszó dínomdánom miatt. Meg fogja mondani az Északi Varázslónak, ha máskor is tervez hasonló mulatozásokat, alkalmazzon zajvédő varázslatot az istálló köré, vagy hívja meg az ott lakókat is.

búcsú

*

 

A legendás Hosszúéltű Edgár király tíz és fél emberöltőn át uralkodott. Elévülhetetlen érdemeket szerzett az emberek és a halhatatlanok közti megbékélési folyamatban. Huszadik felesége halála után önként tért meg ősei közé.

 

Vége

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.