Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rozs királyfi felkerekedett, hogy kiszabadítsa a Fekete Toronyból Orgona hercegkisasszonyt, akit a híres-hírhedt Fekete Lovag tartott rabságban. Arról ugyan fogalma sem volt, hogyan néz ki a rabnő, az ezerféle közszájon forgó leírás alapján lehetett akár szőke, barna, vörös vagy fekete, sápadt, pirospozsgás, vagy kreol, sovány vagy dundi is. A királyfi azonban pillanatnyilag nem törődött a részletekkel. Remélte, hogy ily módon feleséget nyerhet, aki tisztelni, becsülni fogja, és büszke lesz rá egy életen át, ugyanakkor némi tapasztalatot szerezhet a nagyvilágban, mielőtt rá hárulnának a birodalom kormányzásának gondjai, és mindemellett még azt is remélte, hogy a kaland végén neki magának is lesz majd oka büszkeségre. Dicsőségre vágyott, nem tagadta.

A királyfi előtt számosan próbálkoztak a Fekete Torony bevételével, eddig azonban senkinek sem sikerült legyőznie a Fekete Lovagot, de Rozsnak volt önbizalma, máskülönben eleve kár lett volna elindulnia otthonról, hátrahagyva addigi kényelmes életét.

Hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön, városokon, folyókon vágott keresztül, a Fekete torony távol esett hazájától.

Egy réten csont sovány kisegérrel találkozott, megsajnálta, egy kenyérdarabot adott neki. A kisegér mohón vetette magát az ennivalóra, a királyfi tovább indult. Nemsokára izgatott cincogó hangot hallott a háta mögül. A kisegér loholt utána kiabálva:

– Várj! Szeretném megköszönni, hogy megmentetted az életemet…

– Miért vagy ennyire lefogyva, talán beteg vagy? Ez a rét bőséges táplálékkal láthat el akár millió egeret is.

Az egeret zavarba hozta az érdeklődés. Hímezett-hámozott egy ideig, egyik lábáról a másikra állt. – Meg voltam átkozva – motyogta végül félre fordított fejjel. – Addig nem ehettem, amíg valaki önszántából meg nem osztja velem az elemózsiáját. Az utolsó minutában érkeztél, már nem húztam volna sokáig. Kellemetlen história, hagyjuk. A lényeg, hogy megmentetted az életemet, és ezzel hálára köteleztél. Most azonban kérlek, bocsáss meg. Mennem kell. Ennem kell. – Elegáns meghajlást követően, eltűnt a fűszálak között.

Egy erdőben egy bokor mögül panaszos nyöszörgés ütötte meg a királyfi fülét. Ment megnézni, mi az. Egy csapdába esett medvét talált. Egy vadász épp rászegezte az íját, hogy megszabadítsa szenvedéseitől. Rozs mindig is jobban szerette a vadállatokat a vadonban, mint trófeaként a falon, vagy a kandalló előtt, úgyhogy közbeavatkozott. A vadászt előbb kipofozta az erdőből, majd visszatért a medvéhez, és kiszabadította.

– Köszönöm! – szólt a medve.

– Szóra sem érdemes – udvariaskodott Rozs.

– Számomra nagyon is szóra érdemes, hogy megmentetted az életemet. Köszönöm.

– Természetesen nem úgy értettem. Élj boldogul!

– Még egyszer köszönöm. – búcsúzott a mackó szűkszavúan, aztán elsántikált a sűrűbe.

A királyfi megérkezett úti céljához. A magas Fekete Torony uralkodott a környéken. Sima sötét gránitkövekből épült, megmászhatatlannak és bevehetetlennek tűnt. Az egyetlen bejárat az ajtó volt, amely előtt a Fekete Lovag őrködött.

Rozs addig szemlélődött, míg a legfelső ablakban megpillantotta a búbánatos Orgona hercegnőt, szomorúan tekintgetett alá fogvatartójára. Rozst mély levegőt vett, és éppen indult volna, hogy kihívja a Fekete Lovagot, amikor az immár szépen kikerekedett kisegér szólalt meg a csizmája orra mellett:

– A Fekete Lovagra ne legyen gondod, őt majd én elintézem. Azzal kvittek leszünk, ugye?

– Kvittek leszünk – biztosította a királyfi, miközben sikeresen elfojtotta feltörő nevetését. El nem tudta képzelni, mit kezdhetne egy egér a Fekete Lovaggal. Ő nem sejtette azt, ami a helyi egerek körében közismert tény volt. A Fekete Lovag retteg az egerektől. Semmi mástól nem fél a világon, de tőlük retteg. Még közmondás is született róla. Ha valami nagyon gyorsan, váratlanul, vagy hirtelen történik, az egerek azt mondják: úgy, mint amikor a Fekete Lovag cincogást hall.

fut

Nem telt bele egy perc, és a Fekete Lovag nyakába szedte a lábát. Rozs akkor már igazán hahotázott. De jókedve hamar lelohadt. A Fekete Torony ajtaját óriási lakat zárta le, a kulcs pedig nyilvánvalóan a Fekete Lovagnál volt, aki már csak egy apró pont a láthatár peremén. A királyfi összerezzent, amikor valaki elbődült mögötte:

– Félre, megmentőm!

Nagy barna bundás tömeg robogott el mellette, Rozs alig bírt elugrani előle. A csapdából kiszabadított medve volt az. Nekirontott az ajtónak, amely – lakat ide, lakat oda – pozdorjává tört a roham alatt. Kisvártatva előcammogott a Fekete Torony előcsarnokából, ahová a lendület vitte. – Kiegyenlítettem a számlát – brummogta. A királyfi bólintott, és soha többé nem látták egymást.

Rozs felrohant a csigalépcsőn a legfelső szobához. Ennek ajtajával már egyedül is elbírt, egy rúgással kinyitotta, és ott találta magát szemtől szemben Orgona hercegnővel.

– Miért vagy búskomor, ó, szépséges rab hölgyem… – kezdett bele nagy hévvel mondókájába. Itt egy előre megszerkesztett, ékes szónoklat következett volna, mely fele részben a hölgyet, fele részben saját elvitathatatlan érdemeit méltatta volna szerényen, de nyomatékosan, ám a beszélgetés más fordulatot vett, amikor Orgona közbevágott:

– Hogyne lennék búskomor, kedves barátom – sóhajtott –, mikor a Fekete Lovag csak azért tart itt engem, hogy kiszabadításom ürügyén minél több lovaggal mérkőzhessen meg. Az én szegény szívemmel viszont egyáltalán nem törődik… – egy könnycsepp gördült végig az arcán.

– Ennek ezennel vége! Szabad vagy! Jöjj velem, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk!

Orgona hercegnő felvetette a fejét. – Eszemben sincs veled menni! – ripakodott dühösen a királyfira. – Minek jöttél ide egyáltalán? Senki sem hívott! Én itt akarok maradni! Hát nem érted?! – zokogva borult a pamlagra. – Csak azt szeretném… hüpphüpphüpp!... hogy többet foglalkozzon velem… Egész nap odakint járkál, azt lesi, kivel verekedhetne össze… este pedig már ahhoz is fáradt, hogy beszélgessen velem...

– Nos, ha így áll a dolog, akkor elnézést a zavarásért – mondta Rozs, meghajolt, és elhagyta a Fekete Tornyot, ahol nyilvánvalóan nem volt semmi keresni valója.

Leforrázva kullogott el a helyszínről. Bosszankodott. Fölöslegesen pazarolta az idejét, a csodálatos segítségek is hiábavalóak voltak. Bánatában betért ez első ivóba. Ott olyan hírt hallott, amely felélesztette benne a kihunyó félben lévő küzdőszellemet. Valahol a tengerparton egy sárkány elhurcolt egy balsorsú hajadont, és csak egy láda arany ellenében hajlandó elereszteni.

A királyfi meghányta-vetette a dolgot. Arra jutott, hogy ami a Fekete Toronynál történt, nem az ő hibája, rajta nem múlott semmi, ő megtett minden tőle telhetőt. Végeredményben, fűzte tovább a gondolatmenetet, ezer szerencse, hogy Orgona hercegnő nem jött vele, hiszen a kisegér és a mackó átvállalt minden nehézséget, őrá az egész ügyből fikarcnyi dicsőség sem háramlott volna.

Nem tétovázott, fizetett, és indult a tengerpartra.

###